Hell And Back
A Thousand Years (2021)

Ha egy első lemezes zenekar a promociós szövegben fő hatásaként olyan bandákra hivatkozik, mint a Flotsam & Jetsam, a Metal Church, vagy az Overkill az ember (és a magamfajta ős rockerek töbsége) óhatatlanul is felkapja a fejét. Népszerűség tekintetében a szóban forgó amerikai (vagy hozzájuk hasonló más nemzetiségű) thrash/power, avagy inkább US metal banda alapból örökre beragadt a másod, illetve a harmad vonalban, jóllehet önmagában a zenéjük minősége nem erre piedesztálra szánná őket. Egy friss bandánál nálam legalábbis plusz pontokat eredményez, ha inspirációként valaki a fenti csapatok neveivel dobálózik. 2021-ben nehéz jó zenekarnévvel előállni… a Hell And Back sem nevezhető épp telitalálatnak, ahogy a Crimson GloryAstronomica lemezének és a német thrasher Paradox egyes borítóinak képi világát egybegyúró lemezborítóra sem foghatjuk rá, hogy különösebben innovatív lenne. Viszont ezzel egyetemben szerencsére le is tudtuk a banda negatívumait.

A 2016-ban útjára indított ohiói csapat a klasszikus kétgitáros, ötfős felállásban muzsikál. A zenekari fotó alapján a tagok többsége az ötödik X-et tapossa, zenekari múltjuk azonban számomra rejtély, némelyikük feltűnt ugyan egy-egy helyi szinten ismert demós csapatban a’ 90-es évek végén, de komolyabb portfólióval egyik zenész sem rendelkezik. Olyannyira nincsenek előzmények, hogy a szeptember második felében megjelent A Thousand Years az US metal csapat első és egyetlen kiadványa. A digitális verzióban nyolc, CD formátumban pedig kilenc dalos lemez a klasszikus LP menetidőre lett kalibrálva. A szövegek és a borítókép mögött felsejlik egy, a dalokat összekötő lazább, egyiptomi szál, de szó sincs konceptlemezről.

A zenekar legnagyobb erőssége Chris Harn énekes, aki már a nyitó Atomic Ascending című dalban olyan hangszálgyilkos témákat ereget, mint Ripper a Judas PriestJugulator lemezén. Amit a dal végén művel, azzal számomra a Tyrant és Sean Peck-féle ligába katapultálta magát. Az epikusabb Egyptian Bride-ban olyan hörgések is felütik a fejüket, amelyekhez hasonlókkal a Cage Darker Than Black című lemezén volt szerencsém találkozni. A vokálok az egész lemezen annyira lehengerlőek, hogy a hangszeresek szinte “csak” asszisztálnak Harn témáihoz. A Disobeying The God falbontó riffjeire (Dave Kirk és Mark Schostek) viszont még a domináns énektémák ellenére is felkaptam a fejem. Ilyen előzmények mellett a Chris Barwise basszusgitáros és Robert Brandt dobos alkotta ritmusszekció természetszerűleg csak epizódszerepre lett kárhoztatva. Az okosan felépített szerkezetű, váratlan fordulatokban bővelkedő Soar a korong legerősebb tétele, a lírai bevezetővel indító címadó meg egy szimpla jutalomjáték Harn számára, ahol bizonyíthatja, hogy nemcsak a technikai oldal, hanem a dolog érzelmi része is maximálisan rendben van nála.

A bevezetőben emlegetett saját hatásokat kultiváló metalfejek mellett a Helstar, a Cage, a Jag Panzer és a Vicious Rumors feltétlen hívei is adhatnak egy esélyt az A Thousand Years-nek, hiszen ebben a műfajban sosem volt tömegtermelés, illetve a clevelandi csapatnál a technikai oldal és a dalok minősége sem hagy kívánnivalót maga után. A magas pontszámban természetesen vastagon benne van Chris Harn elképesztő énekteljesítménye, aki ezzel a lemezzel – szerintem nemcsak számomra – a semmiből bukkant elő.

Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.