Hellfire Deathcult
Al Nombre De La Muerte (2022)

Egy meredek állítással kezdem ezt a lemezismertetőt, ami a következőképpen szól: a war metal és a power metal több ponton is hasonlítanak egymásra. Ha a két stílus muzikális jellemzőit nézzük, akkor maximum csak a hangszerek azok amik stimmelnek. Azonban ha a mentalitást vesszük alapul, akkor több hasonlóságot is találunk. Itt elsősorban a komolyan vehetőség kérdése áll fenn: számos olyan stílus van, amik olyan túlzásokba esnek, amiket felnőtt ember nem vehet komolyan. A két véglet szerintem ez a két stílus, mind a kettő olyan túlzásokba képes esni (zene, színpadi megjelenés, dalszövegek) amihez kell egy bizonyos nyitottság. Túlságosan elrugaszkodnak a földi valóságtól…mondjuk a termonukleáris atomholokauszt mostanság nem is annyira földöntúli gondolat. Ide lehetne citálni a black metal-t is, de ebbe most ne menjünk bele. Nálam az egyik irányába totálisan megvan az erre való nyitottság, az utóbbi esetén még dolgoznom kell az ügyön. A Hellfire Deathcult a szeles város, Chicago szülötte és 2013-ban kötöttek vérszerződést a tagok. A 2018-as Black Death Terroristic Onslaught személyében találkoztam először a csapattal és úgy lerúgta a vesémet ez a bizonyos album, hogy azt azóta is emlegetem. Ez az album volt a második teljes értékű korongjuk. Négy hosszú év elteltével újra pozícióba állították a páncélöklöt és Al Nombre De La Muerte néven indítják az újabb támadást.

A korrektség kedvéért mindenféleképpen érdemes átfutnunk a neveket, egyrészt a tisztelet jegyében, másrészt én imádom ezeket a totál elvont, beteg álneveket. Perverse Ritual Necromancer a hangja a Hellfire Deathcult-nak, valamint a basszus is az ő kezében bőg. Apocalyptic Genocidal Desecrator csap a húrok közé, míg Hammer ov Death puhítja a kecskebőrt. A promo-ban leginkább a Archgoat, Goatpenis, Black Witchery és a Morbosidad-hoz hasonlítják a lemezen hallott szimfóniákat és azt kell mondjam fején találták a szöget. Újra elő lehet kotorni a szekrényből a bdsm cuccok mellől a szegecses bőrdzsekit, töltényövet, napszemüveget és nem utolsó sorban a rozsdás láncokat, ugyanis itt nem lesz kegyelem senki és semmi számára. Érzelgősségnek és gyengeségnek nyoma se legyen, csókoljuk szájon a kecskét és élvezzük a hallójárataink ellen elkövetett terrorizmust. Témák tekintetében nincs új a nap alatt: blaszfémia, káosz és halál. Maga a lemez jól szól, erőteljes és arányos a hangzás.

11 részletben adagolják az ereinkbe az alvadt fekete vért, templom harangja és varjak károgása fogadja a gyanútlan látogatót. Fenyegető morgás hallatszik a tücsökciripelés közben, ez a Grand Invocation ov Black Death, szinte mindent bevet a Hellfire Deathcult, hogy kellően hangulatba kerüljünk. Én személy szerint szeretem az ilyesmit, de azt azért elismerem, hogy ez a bevezető klisés. A Consumed by the Eternal Darkness ov Death már nem fogja megkérdezni, hogy milyen volt a napunk, azonnal eltipor, ha tetszik, ha nem. A power chord és blast beat hegyek közepette hallhatunk death metal-os hörgést is. Mély, öblös és gonosz – ez nem csak a vokálra igaz, hanem magára a zenére is. A 2. perc után van egy kisebb kiállás, ami lazít egy kicsit embereink csuklóin, azonban a dal 98%-ában csak a pusztítás és a rombolás marad. Hammer ov Death dobolását ki kell emelnem, ugyanis az egyen brutalitás közepette így is megtudja toldani a dalokat egy-két fillel, valamint a blast beat-je is erőteljes. A Devoted to the Order ov the Black Light ott folytatja ahol abbahagyta, bulldózerként tiporja szét az összes nebáncsvirág lelkületű szerencsétlent, akik valamilyen oknál fogva ebbe a tébolydába kötöttek ki.

Szinte már hipnotizál a Hellfire Deathcult, ugyanis olyan monotonnak hat az állandó atomtámadás, hogy már-már úgy érzem magamat, mintha egy nyers black metal lemezt hallgatnék. A Within the Depths of the Godless Void is tornádóként söpör végig a zenei lejátszónkon, azonban most jön a fordulat. Itt fogják először vissza magukat a fiúk, a 2. perc jelenti a vízválasztót, önmagukhoz képest egy fordulattal lassabban vágtáznak végig elgyötört testünkön. Meglepetésként hatott rám a Divinity’s Damnation, szinte már doom-nak hat, olyan málházósra vették a figurát, szinte egy másik dimenziónak hat az előbb hallottakhoz képest. Megmondom őszintén, hogy kifejezetten élveztem ennek a dalnak a hangulatát, egy másik dimenziót nyitott magának evvel a Hellfire Deathcult. Maga a riff is vészjóslóan hat, kicsit talán jobban meglovagolják mint az illendő lenne, de így is nagyon élveztem. Ennek tudatában jobban tudom értékelni a féktelen darálást is, amit a többi számban hallhatunk, mint például a soron következő Blessed by the Ritual Fires. Visszaültettek minket arra a zabolázhatatlan, elvadult lóra amit egyszerűen képtelenek vagyunk kordában tartani. Mindenképp el kell mondani, hogy ez a stílus velejárója, a Divinity’s Damnation egy ritka kivételnek számít és ők a sötétségnek ezen árnyalatát is nagyon meggyőzően tárják elénk.

A Goddess of the Abyss a maga módján kifejezetten változatos témákkal vágja el a torkunkat. A visszatérő riff ami megjelenik ebben a számban már szinte fellengzősnek, nemesnek hat. Nem tudom, hogy mennyire számít elvontnak ez a kifejezés de ez talán a legfülbemászóbb téma a Al Nombre De La Muerte-n. Kicsit eszembe juttatta a Blasphemy-t, ami war metal körökben mind a mai napig referencia bandának tekinthető. A Beneath the Black Moons Incantation szinte már groove-ba hajló témákat dob az arcunkba és milyen jól teszi, szintén az emlékezetesebb dalokhoz tartozik. Fenyegetően lépegetve közelít hozzánk a Ritualistic Sacrifice ov Sacred Blood, majd ránk veti magát minden erejével. Nem nagy talány ez a tétel sem, de ügyesen bánnak a dinamikával és a tempóváltásokkal. Ígérem, hogy már a végénél tartunk de az utolsó előtti Black Plague Apocalypse is érdemel pár szót, ugyanis talán a legintenzívebb dallal van dolgunk a lemezen. Kicsit több mint 2 percnyi energiabomba, ami szépen megágyaz a záró As Above, So Below…Reign ov Luciferian Light-nak. Majd 5 perces hosszával szinte funeral doom-i hosszúságú ez a szerzemény és ismét megkapom azt a fullasztó, pokoli atmoszférát amit a Divinity’s Damnation-ben annyira élveztem. Ezt felváltja egy gyorsabb, lüktető rész, ez a két fő motívum ami egymásnak adja a stafétát, váltakozva követelik maguknak a játékidőt.

Nem egy tipikus zsánerlemez az Al Nombre De La Muerte, gondoskodtak arról, hogy ne feküdje meg teljesen a gyomrát azoknak, akik még nem barátkoztak meg a műfajjal. Az a fajta földöntúli agresszió és megállíthatatlan energia, ami az előző albumot jellemezte nem jelenik meg a mostani korongon. Az elején egy kicsit aggódtam is, hogy demenciával küzdő nagypapa módjára ugyanazt a sztorit fogja újra elmesélni a Hellfire Deathcult, de szerencsére tévedtem. Ugyanis a Black Death Terroristic Onslaught olyasmit reprezentál, ami már egy gyakorló war metal rajongónak is egy jókora állast visz be. Egy más megközelítést alkalmazott itt a Hellfire Deathcult, legalábbis a tempó és a dinamika terén mindenképp, azonban maguk a témák, riffek és a hangulat nagyon is ismerős. Innovációnak nem nevezném a dinamika beiktatását, viszont a rajongók egy igazán élvezetes és nem utolsósorban változatos kiadvánnyal lesznek gazdagabbak. Az Al Nombre De La Muerte június 30-án fog megjelenni a Helter Skelter Productions jóvoltából.

Explosions Tour
szeptember 30.
VR Sex
szeptember 30.