A várva várt The Astonishing című duplalemezről közzététetett még egy vadonatúj Dream Theater nóta. A The Gift of Music és egy rövidke előzetes után valamivel többet megtudhatunk most a megaalbum tartalmából. A dal címe Moment of Betrayal.
[quote=emp:tw35j5wt]
Becsülöm a derűlátásodat! 🙂 Nekem nagyon lehangoló ez a két bemutatott szám. Totálisan érdektelen DT klisék. Nagyon bíztam benne, hogy a koncept anyag valami érdemi változást hoz zenei szinten, de eddig semmi sem igazolta a várakozásomat. Valahol 2003-környékén átváltottak piacmegtartásba és a konzervatív rajongók kiszolgálásába.
Örülök, hogy azért van egy Metropolis pt.2. és kevésbé örülök, hogy csak egy van belőle. 🙂
Ja, még valami. Az űrkoncepcióban is nagyon bíztam, mert iszonyat súlya van most a témának, talán komolyabb mint a 60-as, 70-es években, még ha sokan nem is érzik ezt. Ezzel szemben, nem hogy nem súlyos, hanem kimondottan vidám, színes kis fantasy bontakozik ki, amolyan Disney kompatibilitással. Ennél eddig még a Ten – Babylon lemeze is súlyosabb, pedig a Ten nem egy brutáldeath banda. 😀
[/quote:tw35j5wt]
„Ennél eddig még a Ten – Babylon lemeze is súlyosabb, pedig a Ten nem egy brutáldeath banda. 😀 ” Hangosan felnevettem 😀
Ezzel teljesen egyetértek…nekem is a Falling a kedvencem tőlük. Ezt nem is tudtam, hogy ahhoz az albumhoz bárki külsősnek köze volt. Lehet, hogy tényleg ez a megoldás, a vérfrissítés.
[/quote:57669n36]
Pedig az első négy nagylemezükön (+ az [i:57669n36]A Change of Seasons[/i:57669n36]-ön) külsős producer is dolgozott. A [i:57669n36]Falling[/i:57669n36] esetében [i:57669n36]Kevin Shirley[/i:57669n36], de a slágergyáros [i:57669n36]Desmond Child[/i:57669n36] (lásd pl. [b:57669n36]Bon Jovi[/b:57669n36]) társszerzője volt a [i:57669n36]You’re Not Me[/i:57669n36] című dalnak. A [i:57669n36]Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory[/i:57669n36] óta producerlik saját maguk a kiadványaikat. [i:57669n36]Portnoy[/i:57669n36] kiszállásáig [i:57669n36]Petrucci[/i:57669n36]val közösen voltak producerként feltüntetve, azóta pedig [i:57669n36]Petrucci[/i:57669n36] egyedül…
[quote=oldboy:5d4uehet]
Ez a dal szerintem is klisékből épül fel, a [i:5d4uehet]Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory[/i:5d4uehet] témái köszönnek vissza. Bizonyos szempontból az a lemez amellett, hogy az egyik legjobbjuk, másrészt valami olyasmit eredményezett náluk, ami az azóta megjelent albumaikra rányomta a bélyeget. Nincs olyan 1999 utáni [b:5d4uehet]DT[/b:5d4uehet] korong, amin ne köszönnének vissza a [i:5d4uehet]Scenes[/i:5d4uehet]-ről már ismerős fordulatok, megoldások…
Most sokan biztos furcsállni fogják, amit írok, de nekem a megjelenése idején agyonkritizált, mára viszont rehabilitált [i:5d4uehet]Falling Into Infinity[/i:5d4uehet] a kedvencem tőlük. Hangulatilag, zeneileg a legszínesebb alkotásuk és tele van érzelmekkel.
Igaz, akkoriban ők is azt nyilatkozták, hogy nem esett jól nekik a külső emberkék bevonása ([i:5d4uehet]Desmond Child, Kevin Shirley[/i:5d4uehet]), de talán mégis nekik köszönhető az a kontrollált muzikalitás, ami ott hallható.
Azóta viszont nincs külső fül, ami egyszer még maximálisan bevált ([i:5d4uehet]Scenes[/i:5d4uehet] lemez), azóta viszont felemás lemezeket szül a hiánya.
Legalábbis én így érzem… (whistle)
[/quote:5d4uehet]
Ezzel teljesen egyetértek…nekem is a Falling a kedvencem tőlük. Ezt nem is tudam, hogy ahhoz az albumhoz bárki külsősnek köze volt. Lehet, hogy tényleg ez a megoldás, a vérfrissítés.
Ez a dal szerintem is klisékből épül fel, a [i:57669n36]Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory[/i:57669n36] témái köszönnek vissza. Bizonyos szempontból az a lemez amellett, hogy az egyik legjobbjuk, másrészt valami olyasmit eredményezett náluk, ami az azóta megjelent albumaikra rányomta a bélyeget. Nincs olyan 1999 utáni [b:57669n36]DT[/b:57669n36] korong, amin ne köszönnének vissza a [i:57669n36]Scenes[/i:57669n36]-ről már ismerős fordulatok, megoldások…
Most sokan biztos furcsállni fogják, amit írok, de nekem a megjelenése idején agyonkritizált, mára viszont rehabilitált [i:57669n36]Falling Into Infinity[/i:57669n36] a kedvencem tőlük. Hangulatilag, zeneileg a legszínesebb alkotásuk és tele van érzelmekkel.
Igaz, akkoriban ők is azt nyilatkozták, hogy nem esett jól nekik a külső emberkék bevonása ([i:57669n36]Desmond Child, Kevin Shirley[/i:57669n36]), de talán mégis nekik köszönhető az a kontrollált muzikalitás, ami ott hallható.
Azóta viszont nincs külső fül, ami egyszer még maximálisan bevált ([i:57669n36]Scenes[/i:57669n36] lemez), azóta viszont felemás lemezeket szül a hiánya.
A The Gift of Music még semmit az égegyadta világon nem mutatott meg az új lemezből, ez a dal viszont már sokkal izgalmasabb. Na jó, messze nem annyira deviáns, mint amennyire vártam, kicsit kiszámítható a „progresszivitásuk”, de engem megfogott ez a dal.
Mivel Petrucci meg van győződve, hogy előzetesben először csak tipikus Dream dalokat kell közzétenni, hogy a konzervatív rajongók megnyugodjanak (ezt egy intejúban mondta), én ezért azt gondolom, hogy jobban elüt majd a megszokottól a teljes anyag.
(((A Ten megElevenedik!)))
[quote=emp:tw35j5wt]
Becsülöm a derűlátásodat! 🙂 Nekem nagyon lehangoló ez a két bemutatott szám. Totálisan érdektelen DT klisék. Nagyon bíztam benne, hogy a koncept anyag valami érdemi változást hoz zenei szinten, de eddig semmi sem igazolta a várakozásomat. Valahol 2003-környékén átváltottak piacmegtartásba és a konzervatív rajongók kiszolgálásába.
Örülök, hogy azért van egy Metropolis pt.2. és kevésbé örülök, hogy csak egy van belőle. 🙂
Ja, még valami. Az űrkoncepcióban is nagyon bíztam, mert iszonyat súlya van most a témának, talán komolyabb mint a 60-as, 70-es években, még ha sokan nem is érzik ezt. Ezzel szemben, nem hogy nem súlyos, hanem kimondottan vidám, színes kis fantasy bontakozik ki, amolyan Disney kompatibilitással. Ennél eddig még a Ten – Babylon lemeze is súlyosabb, pedig a Ten nem egy brutáldeath banda. 😀
[/quote:tw35j5wt]
„Ennél eddig még a Ten – Babylon lemeze is súlyosabb, pedig a Ten nem egy brutáldeath banda. 😀 ” Hangosan felnevettem 😀
[quote=nascence:57669n36]
Ezzel teljesen egyetértek…nekem is a Falling a kedvencem tőlük. Ezt nem is tudtam, hogy ahhoz az albumhoz bárki külsősnek köze volt. Lehet, hogy tényleg ez a megoldás, a vérfrissítés.
[/quote:57669n36]
Pedig az első négy nagylemezükön (+ az [i:57669n36]A Change of Seasons[/i:57669n36]-ön) külsős producer is dolgozott. A [i:57669n36]Falling[/i:57669n36] esetében [i:57669n36]Kevin Shirley[/i:57669n36], de a slágergyáros [i:57669n36]Desmond Child[/i:57669n36] (lásd pl. [b:57669n36]Bon Jovi[/b:57669n36]) társszerzője volt a [i:57669n36]You’re Not Me[/i:57669n36] című dalnak. A [i:57669n36]Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory[/i:57669n36] óta producerlik saját maguk a kiadványaikat. [i:57669n36]Portnoy[/i:57669n36] kiszállásáig [i:57669n36]Petrucci[/i:57669n36]val közösen voltak producerként feltüntetve, azóta pedig [i:57669n36]Petrucci[/i:57669n36] egyedül…
[quote=oldboy:5d4uehet]
Ez a dal szerintem is klisékből épül fel, a [i:5d4uehet]Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory[/i:5d4uehet] témái köszönnek vissza. Bizonyos szempontból az a lemez amellett, hogy az egyik legjobbjuk, másrészt valami olyasmit eredményezett náluk, ami az azóta megjelent albumaikra rányomta a bélyeget. Nincs olyan 1999 utáni [b:5d4uehet]DT[/b:5d4uehet] korong, amin ne köszönnének vissza a [i:5d4uehet]Scenes[/i:5d4uehet]-ről már ismerős fordulatok, megoldások…
Most sokan biztos furcsállni fogják, amit írok, de nekem a megjelenése idején agyonkritizált, mára viszont rehabilitált [i:5d4uehet]Falling Into Infinity[/i:5d4uehet] a kedvencem tőlük. Hangulatilag, zeneileg a legszínesebb alkotásuk és tele van érzelmekkel.
Igaz, akkoriban ők is azt nyilatkozták, hogy nem esett jól nekik a külső emberkék bevonása ([i:5d4uehet]Desmond Child, Kevin Shirley[/i:5d4uehet]), de talán mégis nekik köszönhető az a kontrollált muzikalitás, ami ott hallható.
Azóta viszont nincs külső fül, ami egyszer még maximálisan bevált ([i:5d4uehet]Scenes[/i:5d4uehet] lemez), azóta viszont felemás lemezeket szül a hiánya.
Legalábbis én így érzem… (whistle)
[/quote:5d4uehet]
Ezzel teljesen egyetértek…nekem is a Falling a kedvencem tőlük. Ezt nem is tudam, hogy ahhoz az albumhoz bárki külsősnek köze volt. Lehet, hogy tényleg ez a megoldás, a vérfrissítés.
Ez a dal szerintem is klisékből épül fel, a [i:57669n36]Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory[/i:57669n36] témái köszönnek vissza. Bizonyos szempontból az a lemez amellett, hogy az egyik legjobbjuk, másrészt valami olyasmit eredményezett náluk, ami az azóta megjelent albumaikra rányomta a bélyeget. Nincs olyan 1999 utáni [b:57669n36]DT[/b:57669n36] korong, amin ne köszönnének vissza a [i:57669n36]Scenes[/i:57669n36]-ről már ismerős fordulatok, megoldások…
Most sokan biztos furcsállni fogják, amit írok, de nekem a megjelenése idején agyonkritizált, mára viszont rehabilitált [i:57669n36]Falling Into Infinity[/i:57669n36] a kedvencem tőlük. Hangulatilag, zeneileg a legszínesebb alkotásuk és tele van érzelmekkel.
Igaz, akkoriban ők is azt nyilatkozták, hogy nem esett jól nekik a külső emberkék bevonása ([i:57669n36]Desmond Child, Kevin Shirley[/i:57669n36]), de talán mégis nekik köszönhető az a kontrollált muzikalitás, ami ott hallható.
Azóta viszont nincs külső fül, ami egyszer még maximálisan bevált ([i:57669n36]Scenes[/i:57669n36] lemez), azóta viszont felemás lemezeket szül a hiánya.
Legalábbis én így érzem… (whistle)
A The Gift of Music még semmit az égegyadta világon nem mutatott meg az új lemezből, ez a dal viszont már sokkal izgalmasabb. Na jó, messze nem annyira deviáns, mint amennyire vártam, kicsit kiszámítható a „progresszivitásuk”, de engem megfogott ez a dal.
Mivel Petrucci meg van győződve, hogy előzetesben először csak tipikus Dream dalokat kell közzétenni, hogy a konzervatív rajongók megnyugodjanak (ezt egy intejúban mondta), én ezért azt gondolom, hogy jobban elüt majd a megszokottól a teljes anyag.
Mondjuk, a fejemet nem tenném rá…