Hogtooth – Interjú az Agyarral

Néhány napja tettük közzé a HogtoothYou Can’t Handle the Tooth című albumának ajánlóját. Ezt követőn került sor a kanadai Halifax-ból származó csapattal egy beszélgetésre a zenéjükről, a dalok fejlődéséről és a stílusát tekintve old school heavy metal, a hard rock, a power metal a doom és thrash ötvözete iránti elkötelezettségükért A zenekar részéről Allen Byng állt a rendelkezésünkre.

Az alig harminc perces albumtok ajánlójában azt írtam, a néhány hónappal ezelőtti vásárlás óta alig telik el nap, hogy ne hallgatnám a zenéteket. A stílus kedvelőjeként nagy hatással volt rám és merem állítani, hogy becsapós anyag. Már elsőre nagyon tetszik, és kiismerni vélem, a stílus jellemző elemeinek felfedezésével. Aztán minél többet hallgatom (általában fejhallgatóval) felfeltűnnek sajátos díszítések, apró zenei megoldások: egy-egy szaggatás, újabb riff, egy korábbi dallam torzítása. Nagyon szórakoztatónak találom. A recsegős, nem túl nagy terjedelmű és gyakran karcos, de a zenéhez remekül passzoló ének miatt pedig azt feltételezem, hogy koncertjeiteken a közönség lelkesen kántálja veletek a szöveget. Szeretném körbejárni hogyan születik ennyire ösztönös, olyan mintha, mégis egyedi zene, amikor ezer és ezer hasonló csapat játszik ilyesmi zenét manapság.

Tudatos-e az, hogy a muzsikátok is komoly, gonosz sulykoló hangulatú?

Noha nagyon komolyan vesszük a zenénket, szeretünk vele elszórakozni. Úgy érezzük, hogy ez egy olyan elem, amit bele kell foglalni, hogy azt mások is észrevegyék, és jól is érezzék magukat.  Általában, egy új anyag írásakor nem kifejezetten egy bizonyos fajta baljós vagy gonosz hangzást keresünk, de ha a zenénk túl vidám hangzású, akkor elvetjük [nevetés].  Van egyfajta megszólalás, amire törekszünk, de általában ez a hangzás természetesen jön, amikor mindannyian a Agyaráriumban járunk és ott dolgozunk az anyagon.  Miután mindannyian megkapjuk a lehetőséget, hogy boncolgassuk és hozzáadjuk a kreatív elemeinket, így általában egy természetesen kialakult ’Tooth-dal marad az, amiben benne van a hangzásunk és a téma is.   A dalszövegeket azonban igyekszünk komolyan venni, mivel az írott szónak nagy ereje van. Egy nagyszerű lehetőség arra is, hogy kitisztítsd magadból mindazt, ami a fejedben van. Hogy megossz egy üzenetet, bár néha rejtett, illetve nyitott az értelmezésre.

Már maga a cím is egy olyan vicces szójáték, ami arra utal nem vagytok híján némi humornak. Miért, egyébként nehezen kezelhetők vagytok? Vagy nehezen fogadjátok el a valóságot, az igazságot, igazságtalanságot?

 Az album címét a gitárosunk (Justin Wheeler) hozta, amikor a lehetséges címekről beszélgettünk, és mindannyian nevettünk rajta, amikor meghallottuk, mert vicces, és azt mutatja, hogy jól érezzük magunkat a zenénkkel.  De ugyanakkor azt is kifejezi, hogy azért vagyunk itt, hogy kiálljunk és feltámasszuk a metálzene egy olyan műfaját (a saját egyedi csavarjainkkal), amely – ki merem mondani – elveszettnek tűnik, a műfaj megannyi, elmerülésre alkalmas bugyra mellett.  Ez, persze, nem egy másik stílus ellen irányul, mi mindegyiket tiszteljük, és mindenkinek megvan a saját értéke, üzenete és hangzása, amit terjeszthet.  Célunk a régi iskola, a klasszikus, nyers, valódi, az arcbavágó hangzás megszólaltatása. A hihetetlen produkciós értékek világában nem biztos, hogy az emberek készen állnak arra, hogy visszatérjenek ehhez: ők azok, akik nem tudnak mit kezdeni a ’Tooth-tal.  Vagy azt hiszik, hogy nem tudnak, de mi elkapjuk őket.  Ráadásul és általában, ha valakinek azt mondod, hogy nem tud megcsinálni valamit, akkor általában az ellenkezőjét teszi, és mi pont ezt akarjuk!

Egyébként mi nagyon könnyen kezelhető egyének vagyunk.  Szeretjük, amit csinálunk, és szeretünk mindenkit, aki élvezi, amit csinálunk, és támogatja, amit csinálunk.  A rajongók az elsők és legfontosabbak számunkra, és ez mindig így is marad.  Sok valóság, igazság és igazságtalanság van, amit nehezen tudunk elfogadni.  Az elmúlt két év ezt bizonyítja [hm – teszi hozzá].  De ez csak még több olaj a tűzre az új anyagok és dalszövegek elkészítéséhez.

Talán a zenekar előre jutásának, előre juttatásának nehézségeire is utaltok ezzel a címmel?

Egy zenekar alapítása sosem könnyű feladat.  Ahogy az sem, hogy egy zenekart a saját elvárásainknak megfelelően működtessünk.  A továbblépés sokkal nehezebb feladat.  Most, hogy annyi zenekar, stílus és zene érhető el mindenki számára egy gombnyomással – amire évekkel ezelőtt még nem volt lehetőség – amikor egy vadonatúj zenekarként megpróbál nevet szerezni magának, lényegében csak egy csepp a tengerben.  De kiéhezettnek kell lenned és akarnod kell, és találnod kell benne valamit, ami segít kiemelkedni a többiek közül, hogy ki tudd építeni a rajongók körét, a lelkesedést, és magaddal tudd vinni őket.  Sokminden a rajongókon múlik.  Ők viszik előre a zenét és a zenekarokat, és teszik lehetővé a számukra, hogy zenéljenek.  Ezért kell minden egyes rajongódat első számúként kezelned, mert mindannyian azok.  A Hogtooth egy zenekar, de egyben egy család is, és azt akarjuk, hogy a mi családunk legyen a legnagyobb a világon!

A vészjósló hangulat miatt kérdem, mennyire komoly ez a zene: a fantasy-k világát, vagy inkább a tipikus korai metal témákhoz hasonló heroikus pillanatokat, a vas korszakát éneklitek meg? (A Manowar-féle anakronizmust, a heavy metal és a viking helytállás, az örökös küzdelem, sőt háború keveredését a fémzenével ugyanis nem vélem felfedezni a dalaitokban.) Mi több, inkább Boris Vallejo-képeket látok feltűnni a szemem előtt.

Az összes dalszöveget magam írom, és nagyon kritikus vagyok magammal szemben.  Többük természetes módon jött. Akár valami olyan dologról van szó, ami a fejemben van, akár egy olyan problémáról, amiről úgy érzem, hogy tudatosan kell megfogalmaznom. Néha csak egy jó ötleted támad egy témához, és futok vele tovább.  De a szövegeknek azért valamit jelenteniük kell.  Amikor éneklem őket, átérezni akarom, s azt, hogy mások is érezzék ugyanazt. A Hogtooth-szövegeknek nincs általános témaköre.  Vannak dalaink a vallásról (Plaguing the Free/Anointing of the Sick), dalok a háborúról (Peace is Long Past Gone), témák a gyermekbántalmazásról (Voiceless Cries), szövegek a veszteségről (Scream), a világ/társadalom állapotával kapcsolatos aggodalmakról (History is History) és még sok más téma…, ami majd az új anyagunkkal jön.  Ha az emberek el tudják olvasni vagy énekelni a dalszövegeket, majd azonosulni tudnak az üzenettel, el tudnak csípni belőle valamit, akkor jól végeztem a munkámat.  Ez egy szar világ odakint, rengeteg problémával, és egyikünk sincs egyedül egyik problémában sem.

A zenétek olyan, mint amikor ezt kitalálták a ma pro-metalnak nevezett stílust. A ’80 évek közepi Benelux bandák, a stílusban a hazátok egyik kiemelkedő csapata, az Anvil és az igazán korai, gonosz-sejtelmes témákról éneklő NWOBHM csapatok jutnak az eszembe (Demon, Witchfinder General, Diamond Head). Majd pedig az általam már kezdetektől nagyon kedvelt Manilla Road ugrik be: ők tutira hatottak rátok.

Ezzel fején találta a szöget.  Bár a hatások széles skálája jellemző ránk, a magját a korai thrash (Anvil, Metallica, Exodus, Testament, Death Angel, Annihilator, stb.), a korai hard rock/heavy metal (Black Sabbath, Judas Priest, Iron Maiden, Motorhead, stb.), NWOBHM (Diamond Head, Saxon, Angel Witch, Grim Reaper, stb.), valamint a korai punk, a ’90-es évek boomja és számtalan más műfaj és stílus alkotja.  Azt hiszem, ez segít nekünk abban, hogy változatosak maradjunk a zenénkkel és hozzáadjuk azt az „egyediséget”, amit hallani fogsz, amikor meghallgatsz egy ’Tooth-dalt.  Az évek során rengeteg Manilla Road-ot is előástam. Hát ők is egy olyan zenekar, ami nagyszerű volt a saját megszólalásában, ugyanakkor változatos hangzással rendelkezett anélkül, hogy eltávolodott volna önmagától. Egész nap tudnék beszélni a hatásokról… [nevetés].

Volt szerencsém interjút készíteni/beszélgetni kanadai bandákkal az elmúlt években. Köztük olyanokkal is, akik nagyon rátaláltak erre az ős-HM stílusra. Mindegyikük arról mesélt, hogy amit játszanak, az valójában eléggé rétegzene. Akinek volt európai összehasonlításra alapja azt is mondta, hogy a klubélet sem olyan élénk, mint mondjuk Európa közepén. Ti hogy tapasztaljátok?  Mennyire népszerű a stílus, a stílusotok a közvetlen környezetetekben és a akár az ország klubjaiban?

Hát igen ebből a szempontból nagy bukta nekünk, hogy Kanadában vagyunk [nevetés].  Szeretjük az országunkat, de nem támogatja úgy a zenét, ahogyan kellene/lehetne, és különösen a heavy vagy a mainstreamen kívüli dolgokat. Kanadában ráadásul egy nagyon kis tartományban és egy apró városban élünk (Halifax, Új-Skócia) [félmilliós népességgel – szer.].  Halifaxban rengeteg nagyszerű zenei tehetség van, és számos kiváló banda található errefelé, de nincs elég helyszín, ahol felléphetnének, vagy ahol olyan lehetőségek adódnának, mint egy nagyobb városban.  Rengeteg metálos és rocker van, hiszen tömegesen látod őket, amikor egy nagy zenekar a városba jön (ami nem gyakori), de a súlyosabb zene nem kap olyan támogatást, mint a mainstream zene.  Ez egy nagyon underground szcéna, de mindenki, akivel találkoztunk benne fantasztikusan lelkes és támogató volt.  De ha van valaki Európában, aki ezt olvassa és szeretne örökbe fogadni egy Hogtooth-t, csak szóljon nekünk! [nevetés].  A szegényes kanadai zenei/metál színtér az, ami elűzte innen az Annihilator-t, és ami az Anvilt is elzárja attól, hogy jelentős hatása legyen a világra, úgy, ahogy azt annyira megérdemelnének.  De mi itt vagyunk, szóval ez csak valami olyasmi, amivel együtt kell tekerni, és hagyni, hogy a zenétek képviseljen titeket.

A zenéteket magát jellemezve valakinek azt mondtam, mintha a mezítláb, szandálban iszapba taposnál és közben jól torzított Black Sabbath-t játszanál. Ezt a cammogós-menetelős stílust ki hozza a bandába?

Tetszik ez a hasonlat!  Hogy őszinte legyek, mindannyian ezt a szilárd, menetelő stílust hozzuk a zenekarba és a zenénkbe.  Nagyon összhangban vagyunk egymással.  Egy dal, általában egy olyan riffel kezdődik, amit vagy én, vagy Justin találunk ki, de csak ennyi az egész.  Egy riff.  Dean (Robinson) hozzáteszi az ő egyedi dobolási stílusát ezekhez a riffekhez, és azok rögvest többé válnak, mint egy egyszerű dallam.  Ha mindehhez hozzáadjuk Logan (Hamilton) masszív basszusgitározását, akkor egy riff-ből igazi ’Tooth lesz.  Hozzáadunk egy kis éneket, és úgy tűnik, hogy ezek a hangok tökéletesen olvadnak össze azzá, amit az albumon vagy a színpadon hallasz.  Mindannyian felelősek vagyunk azért a hangzásért, amit hallasz, amikor eljátszol egy dalt.  Ha bármelyik rész hiányozna belőle, az nem lenne Hogtooth.

Igen, a zenétekben – a számomra – egyértelműen megjelenik három alapvető hatás a Black Sabbath a NWOBHM és a Manilla Road.  Itt az ideje, hogy bemutassátok magatokat, ki milyen hangszert kezel és hogyan állt össze a banda? Hogy találkoztatok és mi döntötte el, hogy valami ilyesmi, leginkább ős-HM stílust fogtok játszani?

Ha a Black Sabbath nem volt hatással a metal bandádra, akkor valami baj van vele(d) [nevetés].  A korai Metallica is nagy hatással volt ránk (A számomra különösen szövegileg: okosak voltak és jelentettek valamit). A számomra pedig a Motorhead meghatározó.  Emlékszem, amikor Lemmy meghalt, megnéztem a temetési szertartását, és a legvégén, amikor utoljára ütötték le a basszusgitárját, az az üreges bumm felébresztett bennem valamit.  Akkor és ott azt mondtam, hogy tényleg be kell kapcsolnom és be kell indítanom egy másik projektet.  Az előző zenekarommal (Black Elysium) jóval több mint 10 évig voltam együtt.  Az volt az első igazi zenekarom.  Fiatal voltam és energikus, még a húgyom is mart, mint az ecet. Így én és a másik gitáros, akkoriban fiatal srácok, úgy döntöttünk, hogy minden holminkat bedobjuk egy U-Haulba és elmegyünk egy nagyobb városba.  Így hát Torontóba költöztünk, és ott játszottunk sok éven át.  Aztán édesanyám halálos beteg lett, és haza kellett jönnöm (körülbelül 2011-ben).  Amikor visszaköltöztem, tudtam, hogy nem tudok meglenni a zene nélkül.  Ez lehetetlen a számomra.

Miután évekig hirdettem, hogy létrehozzam az old school heavy metal projektet, végül kaptam egy választ egy dobostól, aki találkozni akart.  Találkoztunk, jammeltünk egy kicsit, és folyamatosan próbáltunk további tagokat találni.  Ekkor csatlakozott Justin (körülbelül 2016-ban), és a kialakult a varázslat.  Az első dal, amit együtt írtunk, a Plaguing the Free volt.  Abban a pillanatban tudtuk, hogy van bennünk valami. Justin élete nagy részében megrögzött zenész volt, méghozzá rohadt jó. Más zenekarokban is szerzett tapasztalatot (Of the Pride / Stonechild).  A játékát, a hatásait és a kreativitását tekintve nagyon sokoldalú., Ez tényleg látszik, amikor leülünk és dalt írunk.  Logan-nel a munkám során találkoztam, és amikor megtudtam, hogy basszusgitáros, és már volt tapasztalata egy sikeres helyi zenekarban (Epelectric), tudtam, hogy velünk kell jammelnie.  Nagyszerű kémia alakult ki közöttünk.  Szükségünk volt egy új dobosra, így elengedtük az előzőt.  Visszatértünk a hirdetésekhez, de szerencsére elég gyorsan kaptunk választ Dean-től. Eljött egy jammalésre, és olyan érzésünk kelt, mintha ő mindvégig a zenekarban lett volna.  Végigjátszottuk vele a Plaguing the Free-t, és az olyan volt, mintha először hallottuk volna a dalt.  El sem hittük, hogy a stílusával segített átváltoztatni a nótát. Azonnal felajánlottuk neki a pozíciót is.  Dean már évek óta játszott eseti fellépésekkel, de ez volt az első igazi zenekar, amihez csatlakozott.  Átkozottul szerencsés fattyú, szerintem [nevetés].  Már csak egy zenekari név kellett.

Jó sokat gondolkodtam ötleteken és neveken, és többnyire kiderült, hogy a jó nevek foglaltak. Ekkor találtam ki Hogtooth nevet.  Tökéletesnek tűnt a számunkra.  A Hogtooth, vagy Hog’s Tooth [vadkanagyar], a tengerészgyalogságnál a mesterlövészekre használt kifejezés.  Azt mondják, az egyetlen golyó, ami nem öl meg, amit neked címeznek. Tehát, ha egy mesterlövész lelő egy másik, gyanútlan mesterlövészt, akkor igényt tart a puskára és a benne lévő töltényre, mivel az lett volna az, amin az ő neve szerepel.  Akárcsak mi, ők is megállíthatatlanná válnak.  Ráadásul ugyanazok a betűk találhatók a név elején és voltak az elején és a végén, így több, mint tökéletes a logóhoz  [nevetés].  A következő dolog, amire szükségünk volt a zenekarnak: egy otthon.  Átalakítottam a 2-autóból álló garázsomat egy próbahelyiséggé, ahol összejöhetünk, írhatunk, lóghatunk és biztonságosan tárolhatjuk az összes felszerelésünket.  Túl nehéz és drága állandóan próbahelyeket keresni és foglalni.  Megszületett hát az Agyarium, és tulajdonképpen ott vettük fel az albumot. Justin hangmérnöki végzettséggel rendelkezik, ezért a felvétel kiválóan működött, és ő örvendezett, mint egy malac (vagy vaddisznó) a szarban, hogy felvehessen, keverhessen, masterelhessen és producerkedhessen nekünk.  Igyekszünk mindent magunk csinálni, amit csak tudunk, a zeneírástól kezdve a logók tervezésén át a klipek és a merch készítéséig és minden másig, amit csak tudunk.  Így a dolgok sokkal személyesebbek maradnak, és szerintem az emberek ezt nagyon szeretik egy zenekarban vagy zenében.  A You Can’t Handle the Tooth című EP-t önállóan adtuk ki a Distrokid-en keresztül, hogy felkerüljön az összes streaming platformra.  Nem sokkal a megjelenés után egy olaszországi rajongó keresett meg minket, aki azt tanácsolta, keressük a barátai kiadóját (Wormholedeath Records), mert nagyon érdeklődnek irántunk.  Felvettük velük a kapcsolatot, és azonnal együtt akartak dolgozni velünk.  Ezután újra kiadták az albumot mind digitálisan, mind fizikailag (CD-ken), és tényleg elkezdtek segíteni és népszerűsíteni minket világszerte.  Egy fantasztikus csapat, és abszolút öröm velük dolgozni.

Jól hallani a gitárokat, szinte egyedileg, alig keverednek a sávok, mégis jól kitöltik a teret. Azt is hallani, hogy jószerivel a riffek szerelmesei vagytok. Szívesen ismétlitek, fokozzátok, mindig valami apró fejlődéssel, cizellálással. Ezek a megoldások kinek a vénájából származnak?

Imádjuk a riffeket [nevetés].  És a fogós dallamokat.  És nagyon igazad van, szeretjük megragadni ezeket a riffeket, és játszani velük, hogy fejlesszük vagy kicsit megváltoztassuk őket. Ez segít fenntartani a dal lendületét, és megtartja az ismerősséget, de ugyanakkor valami váratlant is ad, amikor újra hallod azt a riffet, de kissé átdolgozva.  A riffek Justintól és tőlem származnak.  Egyikünk kitalál valamit, amit megmutat a másiknak, aki aztán átdolgozza vagy átalakítja a riffet a dal csalijává. Ez általában egy oda-vissza folyamat.  Mindkettőnk játékstílusa és hatásai is eltérőek, így időnként mindketten ugyanazt a riffet játsszuk, de a hangzása kissé eltérő lesz, ami elég jól működik a javunkra.  Az albumon található, külön-külön elosztott gitársávok remek példái ennek, és részben ezért hallod azokat a hangokat, amiket hallasz, amikor a riffeket játsszuk.  Ez volt az, amit Justin kihozott az album keverésekor.

Az elemi HM hangulata miatt a History is History a kedvencem a lemezen. Jóllehet az ezt követő, utolsó dalé, a Scream a lassú építkezéssel és azzal a nagyon hard rockos, elúszó szólóval befejezett lezárásával még erre rátesz egy lapáttal. Ez a két dal, szerintem a részetekről a stílus ~40 évvel ezelőtt megjelent új stílus iránti rajongásotokat fejezi ki.

Mindannyian szeretjük a History is History.  Ez az egyik kedvenc dalunk.  Nagyon fogós és egészében is jó játszani. Az áramlása tökéletesen működik.  És szeretjük a jó galoppot is.  Amiből sokat hallani ebben a 40 évvel ezelőtti zenei stílusban.  Vicces, hogy a Screamet említed.  Az a dal majdnem nem került fel az EP-re.  Ez egy fantasztikus nóta, különösen a hosszú outro-szólójával, ami segített ötvözni a thrash-t a rockkal, de sok gondot okozott a felvételi folyamat során Újra és újra fel kellett venni, miután mindent leszedtünk, és Justin számára egy rémálom volt a keverés.  Ha rajta múlott volna, a Scream nem lenne rajta az albumon, de mi szavazást tartottunk, és végül úgy döntöttünk, hogy rajta marad.  Örülök, hogy így tettünk.  Lehet, hogy Justin nem ért egyet az egyet-nem-értéssel [nevetés].  Mi csodáljuk az old school hard rock/heavy metal hangzását.  Akkoriban a zene még igazi volt.  Igazi emberek játszottak igazi hangszereken, és nem féltek hibázni, ezzel mindent megtenni “tökéletességért”.  Mi messze nem vagyunk tökéletesek, ezért nem is próbálunk olyasvalami lenni, amik nem vagyunk.  Ez a zene okkal állta ki az idők próbáját.  És a Hogtooth is ki akarja állni az idő próbáját.

Pontosan mit jelent a History is History? A számotokra valami megváltoztathatatlant, elrendeltetett dolgot? Vagy már egyenesen magatokról énekeltek?

A History is History a világ szomorú állapotáról szól, amelyben élünk, ahol minden sértő, és az embereket tömegek kerülgetik azért, mert a “többségtől” eltérő véleményük van, és kiállnak mellette.  A dolgoknak a kultúrából való törléséről és a múltból azok mára negatív értelmezései miatt eltávolított dolgokról szól.  A legtöbbet a mainstream média és a közösségi média tolja.  Ha kitöröljük a történelmet, nem lehet belőle tanulni.  És ha nem tudsz tanulni belőle, akkor arra vagy kárhoztatva, hogy mindaz megismétlődjön. Mindennek és mindenkinek van történelme, és senkinek sincs tökéletes történelme.  Akkor miért kell mindezt eltávolítani, elfelejteni vagy eldobni?  A szobrokat és szentélyeket, amelyeket egykor azért emeltek, hogy valami fontos és jelentős dolgot jelképezzenek, most letépik-ledöntik és eltemetik a feledés homályába.  Hogyan lehet tanulni valamiből, ha azt elveszejtik?  Mit ér bármelyikünk is a történelem nélkül?

A felvétel azt a benyomást kelti, mintha régisulisan egyszerre vettétek volna fel. Hogyan dolgoztatok a dalokon?

Miután megírtuk az album anyagát, és eldöntöttük, hogy felvesszük, a következő lépés már egyszerű volt.  Justin több mint lelkes volt, hogy elkezdjük a felvételt.  Ez a szenvedélye.  Szereti a zenének ezt az oldalát is, és éles füle van hozzá.  Természetes tehetséges is, neki köszönhetjük azt az általános hangzást, amit az albumon hallhatunk.  Tudtuk, hogy azt szeretnénk, ha a lemeznek olyan nyers, energikus, valódi, az arcodba vágó hangzása lenne, mint sok klasszikus zenekarnak.  Ezért egy 12 éves, elavult Mac-laptopot használtunk egy elavult GarageBand-szoftverrel, hogy mindent felvegyünk. Szerintem fantasztikus lett.  Tényleg azt kaptuk el, amit kerestünk.  Először a dobokat vettük fel, aztán minden gitárt külön-külön, majd a basszusgitárt és az éneket.  Az ének akadozott is kicsit a felvételek során.  Pont, amikor eljött az ideje, hogy elkezdjük felvenni, teljes erővel lecsapott a világjárvány, és mindannyian zárlat alá kerültünk. Nem láthattuk egymást, vagy nem tudtunk együtt felvétel készíteni.  És Justinnál volt a legtöbb felvételi szoftver és hardver.  De ha megvan a szándék, akkor megvan az út is.  A felvett zeneszámokat egy fülhallgatón keresztül futtattam, hogy halljam a zenét, majd egy másik fülhallgatót kellett viselnem a fülhallgató fölött, amin keresztül az én énekem ment át, éneklésem alatt.  Volt otthon egy kis magnóm, rajta egy felvétel, amin csak a vokálom volt, szárazon, hogy odaadhassam Justinnak, hogy adja hozzá a keverékhez.  Végül minden megoldódott.  Minden dalból több felvételt csináltam, így volt néhány lehetőség, amivel játszhatott az ének keverésénél.

Milyen a lemez fogadtatása? Milyen visszajelzéseket kaptok és – tekintettel a nemzetközi terjesztésre – honnan érkeznek ezek?

Egy független zenekarhoz képest az albumot nagyon jól fogadták.  Rengeteg remek kritikát és visszajelzést kaptunk a világ minden tájáról. Ezt nagyon jó látni.  Emellett a Wormholedeath is leszerződtetett minket.  Ez olyasmi, ami valószínűleg nem lett volna lehetséges a nemzetközi támogatás, a terjesztés és egy kiadó segítsége nélkül. A Wormholedeath-tel hihetetlenül jó volt együtt dolgozni, és hatalmas segítség volt számunkra.  Mindenhonnan érkeznek a visszajelzések  Úgy tűnik, hogy a legnagyobb támogatás eddig az európai országokból érkezik, és úgy gondoltuk, hogy ha bejutunk erre a piacra, akkor jól fogunk teljesíteni.

Hogy érzitek? Erős a verseny ennek a zenének a piacán? Vagy ez nem számít, mert önmagában a lemez megjelenése már egy kiváló eredmény, jelentős mérföldkő a számotokra?

Az ilyen stílusú zenék piacán határozottan nagy a verseny. Nagyon sok hihetetlenül jó zenekar és zenész van, és most, hogy a zene felvétele és online kiadása oly’ egyszerűvé vált, a zenekarok tömeges áradata folyamatosan érkezik a piacra. De ez minket nem zavar. Minél több, annál jobb, és egyetlen zenekar sem hangzik igazán egyformán. Mi csak arra koncentrálunk, amit csinálunk és amit a zenével akarunk csinálni, és olyan kártyalapokat húzunk, amik jönnek….  Magabiztosak vagyunk a zenénkben és a hangzásunkban, és szeretjük, amit csinálunk.  Ez az album egy nagyon jó mérföldkő volt a számunkra. Ráéreztünk az ízére, megéreztük a vér szagát.  Azt is lehetővé teszi, hogy lássuk, ahhoz képest, honnan indulunk, mit is szeretnénk csinálni a következő kiadvánnyal. Azt hiszem, sok boldog vásárlónk lesz, amikor a következő kiadvány megjelenik. Mindannyian fejlődtünk zenészként és abban, ahogyan együtt dolgozunk, így ettől a ponttól a ’Tooth csak még erősebb lehet és felkészültünk a világ meghódítására.

Ami a világhódítást illeti: mik a további céljaitok a Hogtooth-szal?

Most, hogy a világ lassan és végre kezd egy kicsit jobban kinyílni, az elsődleges célunk az, hogy minél több színpadra eljussunk, és minél több rajongó elé kerüljünk. Folyamatosan új anyagot írunk, hogy mindig legyen valami újdonság, amit a tömegek hallhatnak az élő koncerteken, és ami segít nekik felkészülni a közelgő viharra. Jelenleg is tárgyalunk arról, hogy elérkezzünk arra a pontra, amikor eljön az ideje, hogy elkezdjük a következő kiadvány felvételeit. Szerencsések vagyunk atekintetben, hogy mindenünk megvan: bármikor írhatunk, próbálhatunk és felvételt készíthetünk. A jammelő terünk (The Toothnasium = az Agyarárium) úgy került kialakításra, hogy a zenekar bármelyik tevékenységének helyet adjon.  Jelenleg a Hogtooth-merch felállításával foglalkozunk! Mindet a ti igényetek szerint!  Igyekszünk mindent magunk csinálni a zenekar minden tevékenységi területén. Saját magunk készítjük a videókat, a grafikát, a zenét, a felvételeket és most már a merchet is.

Feltételezem, hogy rendszeres fellépők vagytok már klubokban. Nálatok, Kanadában is van nyári rock/metal fesztiválszezon? És ha igen, akkor már számítotok fellépésekre, pl. különféle underground, induló csapatok előadásain?

Vannak fesztiválok szerte Kanadában, de az elérhető fesztiválok száma korlátozott, ha a zene nehezebb birodalmában jársz. Egyszerűen nem kapja meg azt a támogatást, amit a hazánkban megkaphatna és meg is kellene kapnia.  Mindezek mellett azonban már beütemeztek minket a Hushfest 2022-re Új-Skóciában, ami egy nagy szabadtéri fesztivál lesz 3 napon át júliusban, több mint 20 zenekarral és árusokkal és még sok mással.  Nagyon várjuk már, és egy emlékezetes estét fogunk nyújtani mindenkinek, aki ott lesz.  Mi zárjuk a fesztivál első éjszakáját is, ami nagyon király lesz.  Most már van egy menedzserünk (Derek Byng), és eddig rengeteg nagyszerű lehetőséget kutatott fel a számunkra Ez jó, mert így jobban tudunk a zenére és a ’Tooth minden más oldalára koncentrálni, míg Derek a koncerteket és a lehetőségeket szervezi nekünk.  Hihetetlenül ért ahhoz, amit csinál, és ezt nem tudjuk eléggé megköszönni neki.  Bárki, aki bármilyen okból kapcsolatba akar lépni velünk (csevegés, merch-, foglalási kérdések stb. stb.), bármikor írhat nekünk a hogtoothband@gmail.com e-mail címre.  Szeretünk minden rajongónkkal kapcsolatba lépni. Ez az, amiért érdemes ezt az egészet csinálni, szóval ne legyetek szégyenlősek.  Kövessetek minket a közösségi ’médiánkon is (Facebook és Instagram @ hogtoothband), hogy naprakészek legyetek mindenben, ami a Tooth-szal kapcsolatos.  Csatlakozzatok hozzánk, és segítsetek nekünk meghódítani a világot! \m/

Köszönjük az interjút. Figyeljük a veletek kapcsolatos híreket. Sok sikert kívánunk a Hogtooth-nak!

Piratefest Budapest
július 03.