Hogtooth
You Can't Handle the Tooth (EP) (2022)

Tavaly, a különlegességeket és a rock, metal minden stílusában feltörekvő bandákat felfedező olasz WormHoleDeath kiadónál jelentkezett első albumával (EP-vel) a kanadai Halifaxból származó Hogtooth. A vadkanagyarról elnevezett csapat kissé Motörhead-es logója egy szűk harminc perces lemez borítóját díszíti és annyiban találó, hogy valóban olyan borostás és nyers zenét tartalmaz, mint az epigon. A korong azonban leginkább a ma pro-metalnak/proto-metalnak nevezett, ’80-as évek eleji HM hangzást eleveníti fel elképesztően hitelesen. A You Can’t Handle the Tooth c. album számomra egy komoly időutazás, meghallgatása után rögtön sorra vettem a megidézett korszak kiemelkedő eladóinak LP-it. A megszólaltatás annyira hiteles és mégis önazonos, hogy a néhány hónappal ezelőtti megvásárlása óta alig telik el nap, hogy ne hallgatnám őket. A négyes felállása Allen Byng – gitár/ének, Dean Robinson – dobok, Justin Wheeler – gitár és Logan Hamilton – basszus.

A csapat már a Voices Cry című első dalnál mindent megtett, hogy a régisulis HM-zsánerrel lopja be magát a hallgató szívébe. Visszafojtott, lehalkított, távoli gitár-riffekkel kezdődik, ami eleve sejteti, hogy hamarosan bekapcsolják a nagy erősítőket, már várom a felfutóél zúgását (ami egyébként elmarad). Majd jön a felütés és a riff, mintha egy próbaterem után a színpadon dörrenne meg. A dalban megismerjük a lemezen hallható összes építőelemet: galoppozós ütem, szaggatós dallamok, recsegős ének, rekedtes visítással. A refrén alig különül el magától a dal többi részétől, egyszerűen csak felkiáltásként hangzik fel (azaz Voices Cry), majd egy megtorpanás vezeti be a szóló részt.

Ez a stílusjegy a későbbiekben minden dalban visszatér. Kimondottan tetszik, hogy a két gitár jól elkülöníthetően szólal meg két oldalt. A refrén előtt zörgős doboz hangzás kísér egy újabb gitársávot – koncerten ez alighanem kevesebb eggyel. Ha korunk HM-zenekarait követve most a Visigoth, vagy kicsit régebbről a Manilla Road jutna a hallgató eszébe, a hangulat hasonlósága nem alaptalan. Ahogy a dal a dobverők beütésével kezdődik, hasonlóan így is ér véget, tompa kolomp megszólaltatásával. A második tétel, a Peace Is Long Past Gone szinte ugyanabban a hangnemben folytatódik, mint egy régi hard rockos, menetelős nóta. A dal harmadik harmadában (01:39-től) olyan remekül visító párhuzamos gitárjáték hallható, mintha az első lemezes Maiden korongján tűnne fel a futam. Mégis benne van valami egyedi (legyen is), noha mostmár hallom a régi Diamond Head-et és a Witchfinder Generalt is.

A dalban ismét recsegős ének, kissé kiszámíthatatlan énekdallam hullámzik. Látom a sötétséget, mintha valami mélységbe hullanánk az ének kiáltásával. Sorra másra Valeilo-képek villannak a szemem előtt. A szaggatós gitárhangzás végül kongó dobokba torkollik. Már az első két dalban feltűnő az a jellegzetes NWOBHM-es gitársüvöltés. Mindeközben a zene inkább komoly, szőrös, szakállas alakokat sejtet. A basszus gyakran okozza az Allen Byng énekéhez hasonló meglepetést az ütemek disszonáns lezárásával. Különösen tetszenek azok a dalok – így itt is –, amikben a zenészek nem restek jó dallamokat pazarolni egy dal elúszó végére. Mutatja, hogy van még ötlet bőven másik dalhoz is.

A Plaguing the Free megint halk indulással cserkészi be a fület, és miután Logan Hamilton megcsillogtatta Harrises basszusát, a lemez legdinamikusabb, amolyan gőzmozdonyszerű dalát kapjuk az arcunkba. A szerelvény csak a kaptatók idején vált ütemet, de kicsit sem lassít. A dob mértékletesen meghúzódik a háttérben, de Robinson azt minden strófánál felpörgeti. Itt az idő, hogy megemlítsem, a basszus nagyon viszi a hátán az egész lemezt. A recsegős, egyáltalán nem bizonytalan, hanem inkább szuggesztív, ezúttal szavalós ének után az ikergitárok játéka, majd a ritmus váltakozása megnyugtatóan kiszámíthatóan jelenik meg, ismét a dal harmadik harmadában és így zárul a nóta.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, milyen pontos ős-HM-et hallunk. Már csak a helyszín miatt felcsillannak a stílusba illő kanadai HM-alapító bandák (Anvil, KickAxe) dallamai. Emellett felsejlik a korai Benelux zenekarok (Crossfire, Picture, Bullet, Gasolin) hangzása is, az a fajta útkeresés, ami megújítani igyekezett a Black Sabbath révén akkor igazán egyedivé vált hard rock-ot.  Ezalatt elindul a következő tétel, az Anointing of the Sick. Benne van minden zsáner-elem: harang, igazi epikus hangzást kölcsönözve, szélfúvás, tengerzúgás, hullámok zaja. Lassú mély beindulás, Justin Wheeler és Byng visszahangos gitárja és mellette sejtelmes basszus. S ha eddig sejtettem, most már biztosan hallom a Black Sabbath mély tónusait. A fémes hangzásba egyszerre szövik bele a haragot és a kongásban elfúló basszust. Majd jön a már ismert ritmusos szaggatás, riffelés. Az ének ezúttal inkább a monotonitásával válik a hangszerek egyikévé – lehetne akár modern dallamosabb thrash is, ahogy a maga által szabott keretek között alig 3-6 hanggal operál. Az énekes-gitáros néha elkeserítő visítással zárja a sorokat, és szeretném helyette megköszörülni a torkomat. Az előzőekben leírtaktól eltérően azonban ki kell emeljem, hogy a zenekar mennyire nem ragad meg az európai HM-hagyományoknál! Az elhangzó dalok sejtelmes borúja a néhány éve és évtizedek kihagyásával a harmadik lemezével jelentkezett, valamikor ígéretesen induló amerikai Tyrant-et is az eszembe juttatja. Talán annyiban, amennyiben szellősebb és fémesebb a hangzás a dalok többségében. Így fordulunk az album – szerintem – legjobb dala, a History is History felé.

Emlékezetes motívum, játékos basszus, cinekkel kísért lendületes kezdés, a már jól ismert megtorpanás majd végül a riff kibontása következik, vadkanosan erős ügetésben. Biztos vagyok benne, hogy ezt már hallottam és nem is egyszer: szinte várom, hogy most fogja begyűrni a szalagot a magnóm. Ám ahogy a refrén megindul, azt hiszem, hogy a korong gyártójához igazodó tűnyomás (mély angol EMI-barázdák, vagy sziszegős vékony német SPV- korong) gyenge beállítása miatt ugrik a vadiúj LP-m! De nem, csak Allen akarja tudatosítani, hogy igen, ez az igazság, jöjj velem, szállj velem, és onnan mindez már történelem. Megkapó, ahogy a refrén utolsó sorai alatt egészen jobb oldalon a háttérben virágzik a szóló, míg teljesen átellenesen a bal oldalon a ritmusgitár szaggat. Térjünk vissza a mába: ahogy ez a dal beindul, nálam csengőhangnak kívánkozik. A Hogtooth (egyik) jellegzetességének betudható fojtott ének ebben a nótában sziporkázik igazán, ami a csapat legközönségénekeltetőbb dala lehet. Abszolút a NWOBHM észak-amerikai vonalába illeszkedik. Kihallható, hogy a banda örömét leli a riffelésben, jut még egy galopp a dal utolsó négy ütemére. A majd’ 5 perces dal vége felé sajnálom kicsit, hogy véget ér, de a nóta felépítése a szerzők jó arányérzékét dicséri. A Hogtooth az építkezésben aztán rátesz egy lapáttal a lemezt lezáró Scream-mel. Megint csak szűk tartományra szabott riffek, erősen sziszegő cintányér, reszelés, futam fel-le ezúttal jobbra. Lassú fejlődéssel, hogy legyen időm átvenni, majd beindul az egy lábdob és a kevés tam. Felette ismét az a károgó ének, és dudálást imitáló gitárok. A dal változatosságát a kántáló ének után a ráspolyozós szakasz, majd egy hasonlóan tébolyodott hangulatú refrén váltakozása adja. A gitárok szüntelenül és nyughatatlanul zizegnek, zakatolnak és nyikorognak. A dal közepén megint felbukkan egy olyan hangulat, ami 1:1-ben egy Black Sabbath-tiszteletadás, még az Ozzy-korszak előtt. Majd (mikor máskor, mint a dal harmadik harmadában) felbukkan egy pimasz szóló, aminek a lezárását már (tényleg) ezerszer hallottam – és sosem tudom megunni. Nagyon is integráns rész lett a dalnak, és – ismét: persze – elhúzódik egészen a nóta végéig, ahogy – ismét: ismét – elúszik a semmibe. Jut még dallam a következő lemezre is. Számomra ez a lemez egy igazi felfedezés. Bízom benne, aki olvassa, olvassa-hallgatja hasonlóan jól szórakozik!

A csapattal hamarosan interjú lesz olvasható a zenei hátterükről, hatásaikről és magáról az EP-ről a a Fémforgács hasábjain.

Frog Leap
május 29.
Ritual Howls
május 29.