Hooded Menace
The Tritonus Bell (2021)

Érdekes kihívás olyan zenekarról írni, amivel már foglalkozott az ember, hiszen itt már nem tölthetem fel a sorokat a zenekar születésével, alakulásával, mivel ezket már korábban lejegyeztem. Legutóbb 2018-ban írtam például a Hooded Menace ötödik, Ossuarium Silhouettes Unhallowed című korongjáról, ahol alaposan körbejártam azokat a tényezőket, amiknek az albumot köszönhettük. Ott egy stabillá vált, megbíznató zenekar képét vetítettem elétek, akik megkérdőjelzhetetlenül elkötelezettei a death/doom vonalnak, ráadásul a stílus azon szeletkéjének, amely kevésbé törekszik a búslakodásra, inkább az erő és a mélység irányából közelítik meg a lassúságot. Pont ezért kifejezetten üdítően hatott számomra, hogy a Lasse Pyykkö gitáros által üzemeltetett projekt mert egyet előrébb lépni és változtatni a korábbi recepten úgy, hogy annak a doom sem látta kárát. A változás első hallgatáskor kissé furának, szokatlannak tűnt számomra, azonban ahogy megnyílt a korong, annál világosabban láttam, hogy ez egy olyan út, amin kevesebb zenekart találhatunk, mint gondolnánk. A megbízhatóság mellé tehát társult egy csipetnyi egyediség is, ami egy death/doom társulatnak csak pozitívumként írható fel.

Először is az előző lemezhez képest is megritkultak a bánatosabb, befordulósabb részek, még több lett a középtempó, amit a megszokott hosszan játszott doom riffek helyett gyakran csapongóbb death metal zakatolások jellemeznek. Lasse rengetek klasszikus heavy metalt és kétség kívül melodikus death metalt hallgathatott az elmúlt években, mert a felszaporodott gitárszólók és játékok minden tételben megtalálhatók. A kimunkáltabb, kanyargóbb hangszeres teljesítménynek egyenes velejárója lett az is, hogy az album kevésbé szól a pincéből, viszont ezt a hörgés nagyon jól ellensúlyozza. Az ének sajnos még mindig lehetne változatosabb, az anyagon, de itt nem arra gondolok, hogy tiszta áriákra lenne szükség, hanem arra, hogy szélesebb skálán is el tudnám képzelni az extrém vokált: üvöltés, morgás, suttogás, esetleg narráció is belférne ezekbe a hosszú tételekbe. A zenei előrelépés mellett tehát a jövőben erre sem lenne rossz több időt fordítani. A szövegeket, témavilágot illetően megmaradtunk a klasszikus horroroknál és a misztikus történeteknél, ráadásul az egyébként mutatós borító is ugyanazt a hagyományt folytatja, amit már megszokhattunk a csapattól.

A változás nyilvánvaló bizonyítéka a rövid intró után felcsendülő Chime Diabolicus, mely egy nagyon fogós, már-már NWOBHM gyökerekig visszanyúló témával kezdődik, majd egyre keményebbé válik komolyabb tempója mellett. Mivel a leggyorsabb tételről van szó rögtön a korong elején, így elsőre meglepett, végül ezt találtam a legerősebb szerzeménynek. A színvonal természetesen adott az egész produkcióban, viszont az első benyomások mindig jobban hatnak. Hasonló erényeket csillogtat a Blood Ornaments is, csak jóval több halálfémmel és a játékidejéből adódóan rengeteg tempóváltással. A dal első percei után nem voltam benne biztos, hogy képesek lesznek 9 percet kihozni az ötleteikből, de aztán szépen beindult a “mesélőkedv” és önismétlés helyett a tétel nekilátott egy szép ív kiípítésének, aminek a végén megkapjuk a várt lassulást és egy érdekes befejezést is. A hirtelenjében támadt bánathullám farvizén utazik a rövidebb Those Who Absorb The Night, amit progressívebb, tördeltebb témái tudnak egyedivé tenni. Kissé tudathasadásos jelleggel bír a Corpus Asunder, ami egy modernebbnek ható metal lüktetéssel nyit, amibe egészen régi hangulatú death/doom borongást illesztettek a 90-es évekig visszanyúló melodikus andalgásokkal. Ez a fajta hangulati játszadozás az egész lemez nagy erőssége, hiszen a Scattered Into Dark tradicionális, egyenesen Sabbath isnpirálta témái is nagyon jól mutatnak a kimunkált gitárszólók mellett, valamint a dal kaotikusabb része az indulófélben lévő Cathedral morbiditását is a felszínre tudta hozni. Ilyen örökséget egy ennyire kerek dalban összefogni igencsak dícséretes, így újabb kedvenc lett a szememben.

Szerintem ez a dal nagyszerű lemezzárás lett volna és az alig 40 perces korong így sem könnyű fogyasztani való, ám a végére azért kaptunk még egy rövidebb instrumentális tételt, az Instruments Of Somber Finalityt. Igazából nagyszerű hangszeres közjáték, de különösebben a hiányát nem éreztük volna meg, ahogy a különleges kiadásokon helyet kapott W.A.S.P. feldolgozásdalnak sem. Mindent egybevéve a Hooded Menace folytatja azt a fejlődést, amit albumról albumra produkál, pedig eddig sem tartotta alacsonyan a színvonalat. Ugyan annyira nem hat az érzelmekre a The Tritonus Bell, mint amennyire szórakoztató, valamint továbbra is lehetne árnyaltabbá tenni a vokált, ettől függetlenül mint metal album, az év egyik legjobbja eddig a nyers death/doom anyagok közül.

Angertea, Mudi, Nís
október 22.