Hour Of 13

Black Magick Rites (2020)

Kevés olyan zenekart ismerek, aminek olyan hányattatott sorsa lenne, mint az amerikai Hour Of 13-nak, de ennek ellenére mégis egy termékeny projektről beszélhetünk. Ez leginkább Chad Davisnek (Anu, Mountain Of Judgement, Olde, The Sabbathian, The Ritualist, Chains, Obscurae stb…) köszönhető, az elvetemült doom rajongónak, aki minden ízben elképzelése mellett, miszerint az Egyesült Államokban, ahol alapvetően nem túl népszerű a műfaj, életben tart egy okkultizmussal átitatott heavy/doom zenekart a legősibb hagyományokra támaszkodva. Igen, itt ismét Saint Vitust, Pentagramot, Pagan Altart és természetesen Black Sabbathot kell emlegetnünk, de a Hour Of 13 esetében ezek nem mindig voltak egyértelműek. De nézzük azt a hányattatott sorsot… A zenekar, máskor egyszemélyes projekt legalább ötször szűnt meg és született újjá valamivel másabb formában 2003 óta, több énekessel, gitárossal, dobossal, vagy épp egyedül Chaddel a fedélzetén. Volt már a neve Night Magic, Hour Of Thirteen és a The Ritualist is gyakorlatilag ezt takarta. A sok változás közben a stílus maradt meg egyedül, de ott is történtek kisebb kilengések az énekesváltásoknak köszönhetően. Ráadásul kiadványok tekintetében sem állunk rosszul, hiszen már a negyedik lemeznél járunk, ha beleszámoljuk a most megjelent, de elvileg már 2020-ban elkészült Black Magick Ritest. Ugyan nem kedveznek ezek a körülmények a lemezek, demók, EP-k kiadásának, mégis mindig némi izgalommal vártam Chad alkotásait, leginkább a 2007-es debütálásnak köszönhetően, ahol a változó teljesítményéről hírhedt Phil Swansonnal raktak össze egy nagyszerű, okkultizmustól szinte tocsogó lemezt. 2010-ben érkezett a gyengébb, de vállalható The Ritualist, majd 2012-ben a 333, ami után Phil távozott a projektből.

Ezt követően csúcsra tört a létezés puszta kérdése is, aminek szerencsére a megmaradás lett az eredménye. A Black Magick Ritesen Chad mindent egymaga oldott meg, legyen szó a dobokról, a gitárokról, vagy amitől a legjobban tartottam, az énekről. Ez utóbbi mindig is gyenge pont volt ebben a stílusban és el tudom képzelni, hogy mekkora bátorság kellett a bevállalásához a leginkább hangszeres játékkal foglalkozó zenészt illetően. Nem is lett teljesen maradéktalan az öröm ebben a tekintetben, de legalább nem zavaró: Chad közepes, megbízható módon járult hozzá hangjával a riffek tengeréhez, melyek ugyanúgy magukon hordozzák a 70-es évek elborult horrorfilmjeinek hangulatát, ahogy a korábbi anyagok. A sötét hangulat, ritualisztikus felfogás a kezdetektől alapja a projektnek, amihez szépen hozzájárul a most is egyszerű, de mutatós borító. A lemez hangzása nyers, ropogós és régimódi, ami a zenét illetően elfogadható, az éneket nézve viszont kevésbé szerencsés. Én minden esetre ezt tudom díjazni, mivel a legutóbbi lemeznek a jóval mélyebb, modernebb felfogás tépte ki a méregfogát. 

Azt hiszem ezek alapján egyértelművé vált, hogy ez egy rajongótól készült lemez rajongók számára, akik alapvetően szeretik a doom metalt és nincsenek különösebben magas elvárásaik. Ők fogják díjazni igazán ezt a kiadványt, hiszen minden ízében egyszereű, mégis sok helyen fogós és hangulatos. Ugyanakkor nem egyszerű az egyre hosszabb és hosszabb tételeknek köszönhetően, ami ugye ismét a műfaj sajátossága is. Nem egyszerű feladat dalt kiemelni, külön venni a többi szerzeménytől sem, mivel közel azonos színvonalon érkeznek sorban. Néha a háttérbe süllyednek, máskor felhívják magukra a figyelmet, de mindezt egységesen tudják elérni. Nincsenek a debütön található kiemelkedő slágerek, ami továbbra is nagy hiányossága a projektnek. Ettől függetlenül azért akad pár momentum, amit kifejezetten kedveltem: ilyen a House Of Death lendületes riffelgetése, ismétlődő refrénje. Elég érdekes tudott lenni a kissé olaszos ízzel rendelkező Harvest Night és a záró Mystical Hall Of Dreams is, ahol egy kis világvége hangulat is befigyel. 

Örülök neki, hogy a Hour Of 13 nem vált a múlt halványuló emlékévé és folytatódik a története, ugyanakkor az énekespótlást én még nem tekinteném lezárt folyamatnak az esetükben. A többnyire szórakoztató, remek retro hangulattal megáldott zene jóval markánsabb dallamokat is elviselne maga mellett. Valami oknál fogva a néme Angel Of Damnation neve ugrott be a projektet illetően, ahol hasonlóan a régi, már-már 80-as évekig visszatekintő doom metal a főszereplő, amihez a 2004 óta alkotó zeneszerző, mindenes Avenger megtalálta magának a Dawn Of Winter nagyszerű énekesét, majd a felvételek idejére a Cross Vault gitárosát és basszerét. Hasonló bővítés ráférne a Hour Of 13-ra, ebben az esetben pedig biztosan jól járnánk, ugyanis maga a projekt semmit sem veszített erejéből… Ha szereted a száraz, teljesen klasszikus felfogású heavy/doom metal keveréket, akkor ze a lemez nem fog csalódást okozni, ugyanakkor az újrahallgatási faktorát sem tartom túl magasnak… Néhány dal már elérhető a korongról, de fizikai és digitális formátumban augusztus végétől lesz elérhető.

szeptember 24.,
szeptember 24.,
szeptember 24.,
szeptember 25.,