Szerző: Lambach
Muszáj lesz előrebocsátani, ez nem egy tipikus metal album kritikája lesz, nem is metal album az, amiről szó van, de a sötétebb ambient, valamint drone zenéknek úgy gondolom van helye a Fémforgács hasábjain, és nyilván az efféle muzsikák rajongói is sokszor a fémzenék kedvelői közül kerülnek ki. Persze lesznek és vannak olyan olvasók, akiknek az ilyen stílusú alkotások nem képeznek értéket, valahol meg is tudom őket érteni, ugyanakkor ez is olyan kérdés, mint a citromos söré. Sörnek szar, de ha üdítőnek tekinted, és annak kezeled, máris klassz lesz.
A drone és az ambient zene nem kifejezetten arra van, hogy önmagában hallgassuk, sokkal inkább kísérője lehet egy adott tevékenységnek, mint például az olvasás, az asztali szerepjáték, ilyesmi. Azért én párszor neki is ültem ennek a korongnak, hogy ki tudjam figyelni rejtett értékeit és össze tudjam szedni a benyomásokat, amiket bennem keltett. Az ilyen stílusú zene esetében egyszerűen nem lehet objektíven nyilatkozni, nem lehet elmondani milyen tempók, milyen ütemek, milyen riffek hallhatóak, csak arról tudok beszélni, hogy bennem milyen hangulatokat keltenek ezek a tételek.
De ne szaladjunk ennyire előre, most is, mint mindig, kezdjük a borítóval és a külcsínnel. Nem igazán vagyok lenyűgözve ettől az artworktől, ahhoz képest, a zenének mennyi mondanivalója van, mennyi érzést tud az emberben kelteni, kifejezetten üres, semmitmondó borítója van ennek az egyébként nagyon igényes papírból, abszolút színvonalasan legyártott hanglemeznek. Persze ha a művésznek kifejezetten az volt a célja, hogy az üresség ősiségét reprezentálja, akkor valahol sikerült neki. Én mindenesetre nem vagyok lenyűgözve, de ami azt illeti, részemről a borító ennek az alkotásnak az egyetlen gyenge pontja. Magát a lemezt tényleg öröm kézbe venni.
A művész így, a művész úgy, de ki is az az ember, aki az I Feel Like a Bombed Chatedral mögött áll?
Nem igazán érhető el túl sok információ az elkövetőről, de a hivatalos weboldal tanúsága szerint egy bizonyos Amaury Cambuzat áll a dolgok hátterében, különböző kísérletező, avantgárd projektekben már bizonyított, ez pedig az egyik legújabb vállalása. Egyébként nagyon megkapó a weboldalon található leírás, öndefiníció, amelyben az áll, hogy a Katedrálist maga az elektromos gitár jelképezi, mely jelen esetben nem más, mint egy kiégett héj, ami történelmet, örökséget, bukást ám egyúttal örök hatalmat visszhangzik. Nagyon állat, az ilyen csikorgó dumával engem meg lehet venni. Szeretem, amikor Kornya Zsolt stílusban savat köpnek felém írott betűbe csomagolva. Szintén a weboldalon található nagyon önleíró szövegből tudjuk meg, hogy az I Feel Like a Bombed Chatedral egy nagyon személyes zenei megnyilvánulás, melyben Cambuzat emlékei, élményei manifesztálódnak. Ezzel csak az a probléma, hogy az ilyen típusú ambient muzsika, mindenkiben totálisan más érzéseket ébreszt, így aztán fogalmam sincs mire gondolt a költő, de őszintén szólva nem is érdekel, a lényeg az hogy a W akar, és képes is hangulatokat, érzéseket, ingereket ébreszteni a nem kétbites emberek lelkében. És itt most nyilván nem arra céloztam, hogy akinek nem favoritja az efféle zenei megnyilvánulás, az primitív volna, csak, hogy még véletlenül se értsük félre egymást, teljesen oké, ha nem a szíved csücske ez a műfaj.
A korongon összesen két tétel hallható, mindkettő teljesen más megközelítés, a teljes játékidő cirka 41 perc. Az első tétel ünnepélyesen indít, aztán a „lendület” alábbhagy, és valami éteri borzongás vesz úrrá a történésen. Ha a vizualitásban nem volt sosem eseted „a nem Boris Vallejo stílusú„, nem reális ábrázolásmód, amibe több mindent bele lehet látni, talán jobb is, ha nem olvasol tovább. Ilyen esetben már az is csoda, idáig eljutottál, mert a W hangokkal csinálja azt, amit az impresszionista festők, de nem líra ez, hanem epika, van sztori, van esemény, és az egész folyamatosan halad előre.
Elképesztő mennyi hangot ki lehet csikarni egy gitárból, és a művész úr nem is kímél bennünket, de ezek nem sértik a fület, sokkal inkább utazásra hívnak. Gyerekkori emlékek, régi kirándulások ötlenek fel, egy csomó minden az eszembe jut, miközben hallgatom, és persze nyilván ez is volt a cél, hogy valamilyen érzelmet, hangulatot keltsen a zene.
Az első merengősebb, szellősebb ambient opusz, viszont a második már egészen horrorisztikusan indít, szerencsére ez nem tart sokáig, feszültsége hamar oldódik. Ami tényleg érezhető a zenében az utazás, a történés, valahonnan megyünk valahova, szerintem ezúttal egy kísértetkastélyból a kinti szabadságba. Mesemondás hangokkal, zajokkal… Tudom, én vagyok fura, de nekem pozitív kicsengésű a második tétel, a végére elégedettség és tetterő önt el, nem igazán katartikus az élmény, sokkal inkább optimista, pedig egy drone zenéről van szó.
A korongon fülelhető muzsika nem mindenkinek való, de azokból, akik csípik az ilyesmit lehet teljesen más érzelmeket fog előcsalni, mint belőlem de ez teljesen rendben van, amit le szeretnék szögezni az, hogy amit itt hallunk az nagyon intenzív, és még véletlenül sem öncélú prüntyögés, van benne kraft, fantázia – azok számára, akik értékelik a drone és ambient zenéket. Én ilyen embernek tartom magamat, és köszönöm, hogy részese lehettem ennek az útnak, ami külsőségeit és a művészi üzenetét tekintve jóval kevésbé sötét és borongós, mint amilyennek látszik.
Olyan ember műve ez szerintem, aki nehéznek, súlyosnak látja az életet magát, de látja a szépségeit, és hajlandó hangokba is önteni azokat. Persze ebben a műfajban nem csupán a fenti állításaim, de az ellenkezői is igazak lehetnek, ráadásul egyidőben, hogy számodra mit jelenthet a lemez, neked kell eldöntened.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.