Ill Tidings
Signa Tenebris (2020)

Végeláthatatlan projekt tenger és próbálkozás előzte meg az osztrák Ill Tidings létrejöttét. A csapat szerepelt már Satanic Order, Uholy Order névvel az enciklopédiában, de tagjai ezen kívül is játszottak már együtt azóta megszűnt, vagy most is folyó projektekben (In Crucem Agere, Morgengrau, Durkheim, Vástígr, Endless Depression és így tovább…). Sorolhatnám őket napestig, de megmondom őszintén, szomszédok ide vagy oda, többségükről még nem igazán hallottam. Viszont amikor a közelmúltban belefutottam az Ill Tidings néven közzétett első dalba (The God From Elder Flesh), tudtam, hogy érdemes lesz figyelnem erre a lemezre és minél előbb meg kell fülelnem. Írtam is a zenekarnak, hogy dobják meg a szegény, nincstelen magyar zenerajongót egy ingyen példánnyal és nem kis meglepetésemre magyarul kaptam a választ a csapattól, mivel egyik tagjuk magyar származású. Ugyan kézzel fogható példányt nem tudtak biztosítani (alapvetően digitális kiadásra készültek első körben), de egy veszettül jól hangzó veszteségmentes dalcsokorral megajándékoztak, amit azóta is előszeretettel hallgatok.

A sok közös zenélésnek és projektnek úgy néz ki, megvolt a haszna, mivel az Ill Tidings bemutatkozás címszó alatt egy nagyon összerakott, összeszedett produkciót nyújt a Signa Tenebris révén. Az idejekorán megjelentetett dal például érdekesen hangzott, de nem gondoltam volna, hogy mindezt még fokozni is tudják majd a kész lemezen. Az alapvető emberi természetet és gonoszságot, az ösztönöket körbe járó dalok ugyanis nemcsak egyszerű fekete fémként funkcionálnak, jóleső, aprólékosan kidolgozott monotonitásának köszönhetően gond nélkül hozzá tudnám kötni a végeredményhez az atmoszférikus jelzőt. Kitűnő példa erre a lemezt nyitó, talán legerősebb tétel, az Opus Magnum. Tipikus aprítás és black metal harmóniák támadnak ránk különösebb felesleges előjáték nélkül, viszont nem állunk meg az ismételgetésnél, mint rengeteg bandánál szoktam tapasztalni, hanem elkezdünk bejárni egy szép, sajátos ívet. Szerepet kap az időnként elég finom dobjáték, a basszusgitár és az énekért felelős Gabriel, aki alaposan megvezet minket azzal, hogy majd egy hangnemben fogja végignarrálni az anyagot. Ahogy haladunk előre, a dal egyre több apróságból tevődik össze, majd egy kis lassulás után egy hatalmas kitörést produkál. Azt a fajtát, amit személy szerint nagyon kedvelek: őszinte, emberi érzelmekkel fűtött kitörést.

Jóval vaskosabb hangzással, északi hatásokkal és némi epikussággal érkezik a Silent Leges Inter Arma, aminek hangulatával már könnyedén tudtam azonosítani a szintén nagyon tetszetős borítót is. Keserédes, lemondó, mégis evilági dallamok sorakoznak ebben a dalban, amit felesleges is lett volna túlnyújtani, ráadásul az ének is tovább rétegződik, a jó irányba. Az idén szintén rohadt erős anyaggal jelentkezett Mavorim zenekarnak volt egy ilyen című nagylememeze egyébként, ha jól emlékszem…

A monoton, de mégis inkább modernebb hangvétel után az Entfesslung kanyarodik vissza időben a műfaj kezdetéig a hangulatkeltést illetően, rideg menetelésén egyedül az ismét monumentálisabb refrén tud enyhíteni. Szerencsére itt sem a hagyományos dalszerkezet érvényesül, ismét történetet hallhatunk, folyamatos fejlődés mellett és újra meg kell jegyeznem, hogy Gabrielnek a harsányabb kiáltás nagyon jól áll. Egy régi kedvenc ugrott be róla, a svájci Blutmond. Ők ugyan kísérletezőbb felfogásban játszanak, játszottak (8 éve hallgat a zenekar), de a hangulati egyezés néha nagyon is jellemző. Ha pedig modernebb vizek, akkor erre az Ill Tidings is tud példát mutatni a már említett The God From Elder Flesh segítségével.

A lemez második felére aztán visszatér a jóval atmoszférikusabb vonal a maga kellemes monotóniájával: ilyen például a zenekar nevét viselő, hat és fél perce Ill Tidings. Kaotikus dühkitörései, finoman dallamos gitárszólója és a megjelenő kevéske, de hatásos tiszta ének könnyen megjegyezhetővé teszi ezt a tételt is. A Chaos – Violence – Extermination egy kis Burzum nosztalgiát hozott az elején, de szépen megtalálta a maga útját és hangulatát, akárcsak a záró Damnation, ahol a nyitó tételhez kanyarodunk vissza egy kicsit az okos felépítést illetően.

Az igazság az, hogy minden hallgatáskor más dalt tudnék kiemelni a lemezről, ami egy igazán jó tulajdonság. A magas minőség egységesnek mondható, a Signa Tenebris pedig egészében annyira szórakoztató, amennyire őszinte. Ha nem is ez az év legegyedibb lemeze, az biztos, hogy a legjobbak közt van a helye, igazi meglepetés a szomszédból. Remélem a zenekar felállása most már stabilnak mondható és kikötnek ez mellett a név mellett, mert az Ill Tidings szerintem nem lesz ismeretlen a fekete fém rajongók előtt, miután meghallgatják az albumot. Ha nagyon kötekedni szeretnék, talán a refrénekben hallható tiszta ének, kórusmunka az, ami néhol furcsának hatott, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás…