Az In Mourning zenekart sokan a progresszív death metal érás Opeth-hez hasonlítják. Van is ebben igazság, ugyanis a Tobias Netzell által vezetett szintén svéd alakulat muzsikája valóban emlékeztet a „nagy testvér” által korábban játszott zenére. És mivel Akerfeldt-ék már valószínűleg sosem térnek vissza morózusabb stílusukhoz, így bizonyos szempontból az In Mourning betölt egy űrt. Igaz, azt a bizonyos űrt számos banda próbálja betölteni több-kevesebb sikerrel. Hiába, az Opeth nagyon sok csapatra volt hatással. Szerencsére az In Mourning nem azon brigádok táborát erősíti, akik megpróbálják egy az egyben lekoppintani híres elődük hangzásvilágát. Ők már a 2008-ban megjelent első lemezük óta törekednek az egyedi hang megtalálására. Érdekes, hogy az ominózus debütlemez, a Shrouded Divine 97%-on áll a nagy fémenciklopédián, míg az Opeth legerősebb átlaggal bíró albumai ugyanazon oldalon nem érik el a 90%-ot sem. Mondjuk az In Mourning korongja hét darab recenzió átlaga alapján 97%-os. Ki hinné, a progresszív death metal egykori királyainak tartott Opeth „csupán” 85%-ig jutott. Ezt az értéket két lemezük is elérte. A Still Life 23, míg a Deliverance 17 kritika átlagolásából áll jelenleg 85%-on. Ergo nem teljesen mérhető össze a két zenekar teljesítménye, én is csak érdekességként tértem ki ezekre a számokra. Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy az In Mourning ismertsége még közel sincs olyan szinten, mint az Opeth-é és gyanítom soha nem is lesz.
Fémforgácsos berkekben természetesen nem ismeretlenek, több korongjuk is megjárta már a hangpróbát, legutóbbi lemezük, az Afterglow pedig meg is lett kritizálva Naga által, aki egy laza 10/10-re értékelte a kiadványt. Az az album a 2012-es The Weight of Oceans-szel megkezdett trilógia középső darabja volt. A befejező rész pedig nemrég jelent meg Garden of Storms címmel. Ami saját bevallásuk szerint az eddigi legmasszívabb, legőszintébb és legteljesebb lemezük. Kíváncsi vagyok, hogy Naga is ugyanezt gondolja-e róla, hisz az Afterglow kapcsán ő leginkább a dobos és a basszusgitáros játékát dicsérte. A friss CD-n viszont egyikőjük sem játszik, ugyanis tavaly kicserélődött a ritmusszekció. Szerintem a két új tag is megállja a helyét, bár a jelenlegi ütős játéka talán kicsit szögletesebb, mint az Afterglow-n hallható, egykori Katatonia dobos Daniel Liljekvist-é.
A nyitó Black Storm ha nem is fekete fémes, de prog. death metalos viharként száguld át a hallgatón. A riffek jellege, a gitártémák milyensége tagadhatatlanul Opeth-es, az elején még a hörgés is mély. Aztán később melodeath-es, uram bocsáss metalcore-os vokál is felüti a fejét, majd némi tiszta/dallamos ének. A középtájon elhelyezett tördelések, ritmizálások újfent Akerfeldt-iskolásak, a technikás, hangulatos gitárszóló szintúgy. Még ha a zene lehetne is korai Opeth (bár elég egyértelmű, hogy nem az!), a vokál hallatán mindenki könnyen kitalálhatja, hogy ez egy másik zenekar. Nem mondom, hogy rossz az extrém, illetve a dallamos ének az In Mourning-nál, de minőség szempontjából nem játszanak egy ligában Akerfeldt Mesterrel! A Yields of Sand melankolikus, tiszta énekes kezdése ínyemre való, sőt még egy olyan atmoszférikus gitárpengetést, hangszínt is előkapnak, ami a néhai, mily meglepő szintén svéd Burst zenekarra emlékeztet.
Mekkora már pályafutásuk utolsó nagylemeze, a Lazarus Bird! Szóval nem akármilyen bandák rémlenek föl a friss In Mourning fülelése közben! De a legszebb az az egészben, hogy valószínűleg nem nyúltak le se egy riffet, se egy melódiát, se semmit az Opeth-től, vagy akár másoktól, csak zeneiség tekintetében ők is úgy állnak a dolgokhoz, mint ahogy mások álltak korábban. A Hierophant riffelése, tördelése, lüktetése ismerősen cseng, viszont a röpke dallamos énektémát senkiéhez sem tudnám hasonlítani. Igaz, felidézni sem igazán sikerül, pedig már lement párszor a lemez. A kezdéskor szintén lírai húrokat megpendítő, fátyolos énekkel operáló Magenta Ritual esetében úgy érzem, hogy a finom dobolás még nem az erőssége a jelenlegi ütősnek. Sebaj, fiatal még, bőven van ideje fejlődni e területen! Viszont ebben a dalban nagyon kedvemre való az extrém és dallamos vokál aránya. Kb. fele-fele. Pedig a lemez egészét nézve azért elég rendesen dominál a hörgés. Meg a death metal. Igaz technikás, progos tálalásban, olykor még némi post-os lebegéssel is fűszerezve, de ez az album egyértelműen extrém fémet tartalmaz. A Huntress Moon első fele is sodró lendületű, az elején tetszik, ahogy a dobos körkörösen megdolgoztatja a tamokat. A nóta közepére beiktattak egy szusszanásnyi nyugis etapot, de azt követően újra begyorsulnak. És azok a gitárszólók! Amíg be nem fut az ének, a Tribunal of Suns-ról simán azt hihetnénk, hogy egy kiadatlan Blackwater Park-os Opeth szerzemény. Akerfeldt-ék a prog. death metalos korszakukban sem készítettek két egyforma lemezt, érzésem szerint az In Mourning-nál leginkább a Blackwater Park és a Deliverance zeneisége köszön vissza. Tehát a masszívabb, töményebb gitárokkal/témákkal operáló korongok. Ezért nem meglepő, hogy bár csak 7 dalos és 50 perces a Garden of Storms, de roppant sűrű muzsikát kapunk az In Mourning-tól ezen a lemezen. A záró, monumentális, majd’ 10 perces The Lost Outpost-ban is hallani olyan húsba vágó riffeket/groove-okat és gyomrozó basszust, ami nagyon METAL! Sőt, itt még Meshuggahnisztikus betonozásban is részünk lehet! A végére pedig annyira lelassulnak, hogy átmennek funeral doom-ba! És a háttérben vagy szintivel, vagy effektezett gitárral, de olyan földöntúli hangokat állítanak elő, amik szinte az X-akták világába repítenek minket.
Bár a csapat második nagylemezének Monolith a címe, a friss korong is olyan, mint egy masszív, meg/kikezdhetetlen kőoszlop. Sűrű, tömény, rideg, mégis figyelemreméltó. Akik visszasírják a régi Opeth-et, azok számára erősen ajánlott ez az album, meg az In Mourning eddigi munkássága, de azok is tegyenek vele egy próbát, akik szeretik a technikás, de érzelmek közvetítésére is képes extrém fémzenéket!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
