Inkább Stonedirt, me’ kőmocsok – beszélgetés Kemencei Balázzsal

Kemencei Balázs több mint tizenöt éve van jelen a hazai színtéren. 2005-ben az első, Joygrind című demóval ismertem meg a Stonedirt zenekart, mellyel azóta három nagylemezt adott ki. Balázs 2007-től a Wall of Sleep tagja is, akikkel további négy albumot hozott össze, illetve Judas Best néven egy tribute zenekarban is gitározik. Balázst az elmúlt évekkel kapcsolatos emlékeiről, illetve az aktualitásokról kérdeztem.

Hogyan kezdődött a zenekarozás? Úgy tudom, hogy a Riuros volt az első zenekarod, akikkel két demot jelentettetek meg.

Igen, de ez így nem pontos. Valójában nekem akkor már másfél éve nem volt zenekarom, mert nem találtam tagokat és azzal a sráccal (név szerint Erdős Viktor), akivel anno az Everwood (RIP) elődjét alapítottuk, beszélgettünk, hogy kivel mi van, megkérdeztem, esetleg nem tud-e valamit. Erre mondta, hogy neki van egy bandája, ami ilyen Nightwish-vonalas cucc. Na, mondom, nem tudom mi az, de nézzük meg. Gyakorlatilag innen indult az egész és bár azóta sem vagyok oda az ilyen típusú zenékért, örültem, hogy jó társaságban végre játszhatok egy bandában. Az idő múlásával cserélődött a tagság, de az a zenekar – bár tényleges számírás csak a beszállásom után kezdődött- soha nem volt az enyém. Inkább kísérletezés, aminek elég rövid idő után úgy éreztem, hogy pontot kell tenni a végére.

A Stonedirt ritmusfelelősei (Ifju Boldizsár dobos és Kamarás Szilárd basszusgitáros) már a Riurosban is a zenésztársaid voltak. Honnan ered az ismeretség?

Pontosan, sőt Boldi alapító tag volt ott. Viktor helyett jött Szili, akinek a bevételét el kell mesélnem. Próba után a gitáros kollegával iszogattunk, amikor bejött ez a csávó derékig érő hajjal, talpig bőrben. Kérdeztem tőle, hogy játszik-e valamin; azt mondta, hogy bőgőzik. Mondom: “Nagyon jó, fel vagy véve!+ Kérdezte, hogy nem akarjuk-e meghallgatni, de mondtam, hogy ilyen fizimiskával azonnal örökérvényű tagságot nyert.  Idővel egyre jobban elkezdett idegesíteni, hogy nem akar az egész formálódni annak, amit igazán szeretnék és mondtam, hogy kilépek, ők ketten pedig jöttek velem, hogy sajnos vagy nem sajnos, az azóta is fejtörést okoz.

A Stonedirt 2004-ben alakult. Hogyan emlékszel vissza a kezdeti időszakra? Mely zenekarok voltak akkoriban a legfontosabb hatásaitok?

Miután ott álltunk hárman Boldival és Szilivel, mondtam, hogy van egy srác, akit anno egy tehetségkutatón láttam és megvan a telefonszáma a noteszomban! Felhívtam, mivel ez még egy otthoni szám volt. Édesanyja közölte, hogy Endre éppen külföldön van, de majd keressem ekkor és ekkor. Endrével más vonalon is volt közös pont, mert annak idején gitárost kerestek, de ők akkoriban nyitottabbak voltak, mint én. Amikor szóba jöttek a kedvenc zenekarok, nem voltam annyira toleráns, mint ők és nálam csak thrash névsor volt, míg náluk a Korn-tól kezdve a Machine Head újabb irányáig minden. Ekkor gyakorlatilag egy közös kocsmázás után el is váltunk, viszont Endre kijelentette a haverjainak hogy “túl szűk a srác“. Mondanom se kell, hogy ebből éveken át tartó vérszívás lett. Az “Aha, túl szűk volt a srác mi?” viszont pont tökéletes volt arra, hogy Endre évekkel később is emlékezzen rám.  Megbeszéltük, hogy tartunk egy próbát.

Azonnal érezte Szili is meg Boldi is – és szerintem Endre is -, hogy ez egy jó dolog lesz, de akkoriban még létezett a Manikin Faint, ami Endre fő zenekara volt. Abban maradtunk, hogy próbálkozunk és meglátjuk. Aztán nálunk maradt. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy akkoriban kezdtünk el ketten egy Pantera tribute-öt (akkor ez az egész még tök új volt). Dime halála után azonnal megszüntettük, mert úgy gondoltuk, hogy gáz lenne, ha elkezdenénk ezen a dolgon élősködni. Elkezdtünk saját dalokon dolgozni, az első vázlat után már bontottuk a söröket a próbateremben és miközben a néven agyaltunk, bedobtam, hogy legyünk Stonework, mire hátulról szintén nem szomjasan egy barátunk azt mondta, hogy „Inkább Stonedirt, me’ kőmocsok!”. Na, így lett ez a név.

Zenekarok, amik hatások voltak? Mindenkinek teljesen más, ami idővel elkezdett összecsiszolódni. Az első közös pontok egyértelműen a Black Label Society és a Down voltak. Nem a Pantera, azt Szili meg Boldi sem ismerte annyira. Ja, volt ilyen, régen ciki volt szeretni, nem pedig trend. Ezért sem volt egy csomó ideig zenekarom.

Az első és a harmadik Stonedirt CD a Hammer érdekeltségéhez tartozó Nail Records-nál jelent meg, az Inherited Fevert azonban szerzői kiadásban hoztátok ki 2012-ben. Az album ingyenesen letölthető formában a zenekari honlapon debütált, majd CD-n is megjelent. Milyen tapasztalataitok voltak a szerzői kiadás kapcsán? Manapság van-e jelentősége annak, hogy egy underground zenekar mögött áll-e kiadó, vagy sem?

Mindenképpen kell kiadó, akik olyanok, mint mi magunk. Vagyis totálisan bénák voltunk és rájöttünk, hogy nincs affinitásunk az ilyen jellegű háttérmunkához. Be kell látnom, hogy hülyék voltunk. Egy ilyen zenekar, pláne azon a szinten, ahol van/volt, totálisan öngyilkosságba taszítja magát ezzel a húzással. Hiába tök jó a lemez, nagyon sokan nem tudnak róla, hogy egyáltalán létezik, egyszerűen kevesek vagyunk ahhoz, hogy eljuttassuk oda, ahova kell, amikor naponta tizenöt új lemez jelenik meg. Szóval van jelentősége, pláne ha a kiadó foglalkozik a zenekarral. Probléma szerintem akkor van, amikor egyik fél se tesz azért, hogy több legyen, mint sima kiadás. De azt is el kell fogadni, hogy csodát egy kiadó sem képes csinálni. Továbbá ne felejtsük el azt az undorító szokást sem, hogy a zene már másodlagos. Nem játszhatsz nagyobbak előtt csak azért, mert esetleg odaillenél. Befizetsz eléjük vagy nem és ezen a kiadó sem tud segíteni. A nyomor az, hogy ezt a magyar zenekarok ugyanúgy csinálják egymással, pedig ugyanazon a szemétdombon kapirgál mindenki, a fiatal és a kihullott tollú kakasok egyaránt.

Mi a véleményed a három Stonedirt nagylemezről? Ma is elégedett vagy mindhárom albummal?

Nem. Sosem vagyok elégedett egyik anyaggal sem, az utolsóval viszont majdnem. Az elsőn mai füllel rengeteg dolgon változtatnék. De akkor ezt tudtuk. Nem a dalokkal van bajom, sőt van pár kimondott kedvencem is rajta, apróságokkal, amikről akkor még nem tudtuk, hogy lehetnének jobbak, vagy technikailag nem voltunk azon a szinten. Szerintem egy zenekar akkor jó, ha fejlődik. Mindig igyekszünk jobbak lenni, mind külön-külön, mind az összességét tekintve. Nekünk azért is lassú a folyamat, mert mindenre magunktól jövünk rá menet közben, de legalább együtt érik az egész.

A második lemez szerintem elég marcona és lényegesen erősebb mondanivalójú volt, mint az első. Annak szerintem egyértelműen a terjesztés volt a baja.  A harmadik úgy gondolom, hogy megkapta, amit egy magunkfajta zenekar ilyen szinten megkaphat, ez ennyire elég itthon.  Ami folyamatosan bajom az anyagokkal, hogy mindig kihozzuk a maximumot, amit adott szinten tudunk, de képtelenség, hogy úgy szóljon, mint egy amerikai anyag. Ez nem csak a miénkkel gond; itthon valahogy ezt nem értik.  Büszke vagyok mindegyikre, főleg azért, mert mindig sikerült önerőből összeraknunk és mindig megcsináltuk. Egy lemezmegjelenés mindig egy újabb trófea a képzeletbeli polcon.

A 2018-as Backlash-Zone egy képregény design-os látványos digipack csomagolásban jelent meg. Ritka itthon az ilyen látványos csomagolású kiadvány. Ki készítette a borítót?

Amikor Egerszalókon stúdióztunk Sohinál (Shapat Terror/Standing waves stúdió) iszonyat brutál festmények voltak a falon, megkérdeztem tőle, ki csinálta ezeket. Így kaptam meg Viszokai Krisztián (Mr. Zero) kontaktját, akinek felvázoltam, hogy miről lenne szó. Iszonyat állat módon meg is rajzolta a frontborítót. Aztán volt egy Robotos Wall of Sleep koncert, ahol lehidaltam a koncertképeken, így felvettem a kapcsolatot Pandúr-Balogh Norbival (Northern Light Photo), aki készítette őket. Elmondtam, hogy mi a koncepció, ő pedig megcsinált egy rakat állat fotót (megjegyzem, hogy utána a Wall of Sleep-el is vele készíttettük a lemezhez a képeket), amin végre úgy néztünk ki, mint egy zenekar. Aztán összefésültem a srácok munkáját. A kivitelezést már én csináltam, de ez nem volt egy nagy feladat, tekintve, hogy mindig is imádtam a képregényeket, ilyen alapanyaggal meg öröm dolgozni. Zero borítója és Norbi képei akkor is brutálisak lettek volna, ha nem rakom képregény formába. Tulajdonképpen én csak a zenekari tagokat akartam így bemutatni, de annyi állat kép készült, hogy menet közben jutott eszembe, hogy a szövegeket is így publikáljuk, legalább nem szokványos. Gyakorlatilag csak összehoztam két óriási tehetség munkáját egy adott formába. Köszönjük, örülök hogy értékeled, általában elsiklunk efölött, pedig a borítóra is tök büszke vagyok.

2007-től játszol a Wall of Sleep-ben, ahol egy legendás hazai gitáros, Füleki Sándor a partnered. Hogyan kerültél a zenekarba?

Egy haverom átdobott egy linket, hogy gitárost keres a Wall of Sleep, amiről azt se tudtam, hogy mi az… Aztán jelentkeztem Sanyinál. Gábor (Holdampf Gábor énekes – a szerző) küldött nekem POSTÁN egy KAZETTÁT, amin olyan PRÓBATERMI FELVÉTELEK voltak, amit egy MAGNÓVAL VETTEK FEL, hogy tanuljam meg. Ez már akkor is szopás volt, ma már nem is vállalnám. Ha nem is tökéletesen sikerült, de igyekeztem megtanulni, aztán mentem Sopronba próbálni. Emlékszem, hogy nagyon izgultam, de mivel a brigád tök jó arcokból állt (mert most már nem azok amúgy!) ott maradtam, vagy inkább maradhattam.  A slussz poén, hogy sosem voltam Mood-os és a WOS egészen addig totálisan elkerült. Szóval fogalmam sem volt, hogy ki az a Füleki. (Kéne egy ilyen póló! )

Az első lemezed a csapattal az …and Hell Followed With Him volt. Akkoriban részt tudtál már venni a dalszerzésben?

Nem, az a lemez már készen volt, amikor megérkeztem, de nagyon fontos állomás számomra, mert az volt az első lemez, amin játszottam. Akkor voltam először normális stúdióban úgy, hogy legalábbis hozzám képest profi arcokkal dolgozhattam. A szólókat egyedül írtam. Ráadásul ezzel egy időben vettük fel a Redneck Bluest is a Stonedirt-tel.

A Wall of Sleep-ben már három énekessel (Holdampf Gábor, Cselényi Csaba és Bátky ‘BZ’ Zoltán) muzsikáltál. Mi volt a különbség hármuk között, illetve mi volt az indoka Gábor és Csaba távozásának?

Tekintve, hogy mind a hárman igazi karakterek, baromi sok különbség van köztük és ez tök jó. Ez mindig más irányba is inspirálja az embert akár zeneírás, akár minden más szempontból. Egy olyan zenekarnál, ami úgy működik, hogy évente kettőt próbál és azt is koncertek előtt… Van, hogy egyszerűen “elfárad” a dolog a tagok között. Úgy látszik, hogy nálunk nyolc évente énekes csere van. BZ-nek van még hat éve!

BZ teljesen más közegből érkezett a bandába, nem éreztétek kockázatos lépésnek a bevételét? Az érkezése valóban új lendületet adott a zenekarnak. A lemez szakmai fogadtatása is rendkívül pozitív volt. Egy év elteltével mi a véleményed az utolsó W.O.S. lemezről?

Ugyanaz, ami akkor is volt. Szerintem tök jó lemez lett! Kockázatot azért nem éreztünk, mert igazából ez a mi döntésünk és nem vagyunk azon a szinten (de ha lennénk se érdekelne), hogy igényeket szolgáljunk ki. BZ kapott egy dalt és két óra múlva szöveggel együtt, felénekelve elküldte nekünk. Ilyen szempontokat is figyelembe kellett venni az új embernél, tekintve, hogy nem tudunk hetente próbálni. Személy szerint továbbra is a No Quarter Given a kedvenc lemezem a WOS-tól, ami sajnos nem kapta meg azt a hangzást, amit megérdemelt volna. Viszont ami az új lemez javára válik, hogy jobban lehetett kísérletezni, mert BZ-vel nincsenek olyan jellegű korlátok, mint régebben. Itt a technikai dolgokra gondolok. Szerintem az új anyag még ennél is kalandozósabb lesz, bár én szeretnék pár régi, falbontó típusú dolgot is, mint pl. az Ornaments…, vagy az Army of the Dead voltak a maguk idején. Fontos, hogy némileg mindig az adott énekeshez kell igazodnunk, nem erőszakolhatunk másra olyat, ami neki nem áll jól. Csabit pl. elég rendesen szétkínoztuk annak idején.  Gitáron nyomhatok Cannibal Corpse után Van Halent, de a hang, az természetes adottság kérdése. Van egy csomó jó énekes, aki máshogy próbál énekelni, mert van valami ikonja, akire hasonlítani akar, közben pedig nem csinálja azt, amiben igazán jó lehetne. Mi ezt mindenkinél figyelembe vesszük és szerencsére BZ pont tudja, hogy mit csinál.

Úgy tudom, hogy mindkét zenekarban dalszerző is vagy. Mi alapján szelektálsz az új témák között, hogy melyik menjen a Wall of Sleep-nek, illetve melyikből legyen Stonedirt dal?

Nem, a WOS-ban Sanyi a dalszerző, az az ő gyermeke, én csak hozzáadni tudok, illetve a gitártémákat értelemszerűen egyeztetjük, ha van jobb ötletem, akkor azt átbeszéljük, kipróbáljuk. Az az igazság, hogy ebben Sanyi egyszerűen nagyon jó. El kell fogadnom, hogy ha nem ad hozzá a javaslatom, akkor nem erőltetem. Szerencsére összecsiszolódtunk már annyira, hogy mindig egyetértünk benne, hogy melyik verzió a jobb. A gerinc mindig Sanyi, mindenki más a saját feladatát csinálja, utána egyeztetünk. Mindezt úgy, hogy nem találkozunk egymással. Aztán mindig van egy átnézős próba, ahol általában minden a helyére kerül. Ez tök jó munkamódszer, egyrészt nem válnak unalmassá a dalok, mire felvesszük őket, másrészt otthon mindent sokkal jobban át lehet gondolni. Küldözgetjük otthonról az ötleteket, BZ az énektémákat, én a szólókat és menet közben formálódik az egész.

Mik az aktualitások a Wall of Sleep-nél, illetve a Stonedirt-nél? BZ az At Night I Fly-jal a napokban jelentkezett lemezzel. Ez befolyásolja-e a WOS működését?

A WOS működését csak az befolyásolná, ha valamilyen okból nem jutnánk el Sopronba. Igazából annyira ritkán találkozunk, hogy bőven belefér mindenkinek, hogy bármennyi további zenekara van.  A Stonedirt-tel pedig írogatom az új dalokat. Már el is kezdtünk összerakni párat. Nem merem biztosra mondani, mert az a tempó is kész röhej, amit ott csinálunk. De jövőre szeretnék egy kislemezt, ha már tizenöt éves a zenekar. Több terv is van ezzel kapcsolatban, nem rajtunk fog múlni, hogy ezek összejöjjenek.  Ha a sok egyéb dolog engedi, talán még egy Stoned Earth (Stonedirt leányvállalat, ami kizárólag Black Sabbath dalokat próbál meg játszani) buli is lesz jövőre.

Judas Best néven egy tribute zenekarban is gitároztál. Ott mi a helyzet, létezik még a csapat?

Az a poén, hogy a Judas-os indulásom az gyakorlatilag pontosan nemcsak évre, de hónapra pontosan is megegyezik a Wall of Sleep-be való bekerülésemmel és a Stonedirt alakulásával.  Azt jó pár évre abbahagytam, de néhány éve beugrósnak visszamentem. Aztán annyira jó a csapat, hogy ott maradtam. Eleve tök jó dolog teljesen mást csinálni, mint amit szoktam, gyakorlásnak sem utolsó. A lényeg maga a csapat, akikkel csináljuk. Az egész egy nagy gyerekszoba, felnőtt játékokkal. Mi vagyunk az a tribute zenekar, akik pontosan tudják, hogy a koncert végén a taps nem nekik szól és megmosolyog mindenkit, akit triube-özik, akármelyik oldalon is áll. Az egész egy nagy ellentmondás, a tökéletes kettőssége annak, amik mi vagyunk és a példája annak, ahogy ezt az egészet kezelni kéne itthon. Barátok játszanak általuk szeretett Priest dalokat, amikre emberek szórakoznak. Ja és nem, nem keresünk vele egy halom pénzt se, de esetemben az igaz, hogy a K.K.-n is csomót keresek. Ez a zenekar teljesen kilóg a sorból, az itthoni tribute helyzet poklából. Úgy látszik, nekem ezek a szélsőségesen kívülálló mentalitású dolgok a perverzióim.

Állítólag az Árnyék is jobb volt fénykorában!

Az említett három zenekaron kívül érdekelt vagy-e valamilyen további bandában?

Az elmúlt két évben Sanyival az A.M.D. sorait erősítve nyomjuk a hardcore-t, amit szintén baromira szeretünk csinálni. Szintén azért, mert más, mint az eddigi dolgaink és van valami nagyon állat ebben az ösztönösebb lendületben, annak ellenére, hogy azért a számtanulással sokszor eléggé megszenvedünk. Ugye maga az A.M.D. életmű is elég nagy, mellé pedig ott már készülnek az új dalok is ebben a felállásban. Alig várom, hogy milyen reakciók érkeznek majd. Elég gyakran halljuk Kiskovácstól, hogy “Ez túl Metal!”, ami számunkra mondjuk pont a legnagyobb elismerés. Szóval, ha valaki azt hiszi, hogy Sanyi csak lassú dolgokat tud játszani, jöjjön A.M.D. bulikra!

Ezen kívül jövőre további újdonságok is várhatók tőlem, amikről csak azért nem beszélek mert a levegőbe lóg egy stúdióprojekt. Elöljáróban még annyit  egy igen fontos buliról, hogy jövőre lesz tíz éve annak, hogy elhunyt egy olyan valaki, aki azóta is hiányzik az egész szintérnek.  Lesz egy elég nagy emlékkoncert ismét (a felkészültebbek ebből már rá is fognak jönni). Ez még szervezés alatt áll, így egyelőre nem akarok semmi fixet mondani.

Van még valami, de az legkésőbb január 11-ig kiderül. Sikerült már megint egy “árulókból” álló csoporthoz csatlakoznom. Tíz éve akarok szólólemezt is.  Talán már elég érett vagyok ahhoz, hogy sikerüljön összeraknom! Több dal váza is kész van,  de lehet, hogy erre még várni kell a többi banda mellett vagy miatt. Már ha vár rá valaki.

Az interjút készítette: Andris

szeptember 26.,
október 02.,
október 03.,
október 16.,