Interjú Kiss Petivel

– Peti, bár elég régen mozogsz a hazai undergroundban, mégis arra kérnélek, hogy mutatkozz be!
– A kilencvenes évek végén kezdtünk el zajongani a Holdudvar nevű formációban Csekk Tomi barátommal, de az első valamirevaló bandánk az Autumn Twilight volt. Átmentünk az összes szokásos gyermekbetegségen s végül az évtized végére egy, a szubkultúrán belül eléggé kedvelt együttes lettünk. 2011 körül kicsit szétszéledtünk, és eltelt annyi idő hogy egy kicsit másban is kipróbáljuk magunkat, ezért kezdtük el a CLUE-t, s nem sokkal később jött felkérés a Cantarától énekesi, a Paradise Host-tól gitárosi posztra. Kicsit féltem kezdetben a túlvállalástól, de szerencsére már évek óta mûködnek a dolgok így együtt.



– Érdekelne, mikor kerültél kapcsolatba a rock/metál zenével, milyen hatásaid és kedvenceid vannak (akár nem rock is lehet)?
– Édesanyám zenetanár, így a gyerekkoromat meghatározta a komolyzene, ezt is tanultam, klasszikus gitártanár és kamaraművész diplomám van, ebből is élek. A könnyűzenei oldalt édesapám által hozom, ő a hatvanas évek zenéiért rajongott – innen a dal- és refrénközpontúság, a jó értelemben vett slágeresség szeretete. A zene összességében mindig jobban érdekelt egy hangszernél. Sosem az volt bennem hogy profi hangszeressé váljak, akinek mindegy mit játszik, de azt minél jobban, hiszen ez egy végtelen verseny. Engem sokkal inkább az foglalkoztatott hogy a zenét magát minél több oldaláról ismerjem meg. Arról nem is beszélve hogy a klasszikus gitározás igencsak más műfaj mint az elektromos gitározás. Utóbbi akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor tíz évesen meghallottam az MTV-n a Smells Like Teen Spirit-et a Nirvanától. Lenyűgözött az a nyers és őszinte erő, a dallamossággal kevert keménység, a hangulat és az a zabolátlanság ami áradt belőle. Egyértelműen ez volt az a pillanat amikor kifejezetten a rock/metál zene megbabonázott.
A Nirvanát követte szorosan az Alice in Chains, a Stone Temple Pilots, Soundgarden, Pearl Jam, ezekkel párhuzamosan megkerülhetetlen volt a Guns ‘N Roses, a Skid Row, az Ugly Kid Joe, Faith No More, a White Zombie, a C.O.C., hatalmas újdonságnak számító fúziót alkotott a Rage Against the Machine, stb.
Faltam a zenéket, igyekeztem megismerni minden stílust, így lettek kedvenceim a death metaltól a hard rockig, de a következő nagy hatás a Paradise Lost volt az Icon albumával. Olyan monumentális, kemény és borult zenét akkor még nem hallottam. Ennek folyamányaként középiskolás koromban teljesen beleástam magam a gothic zenékbe, mint pl. a Type ‘O Negative, Tiamat, Gathering, Anathema, Lake of Tears, Fields of the Nephilim, The Cure, Dead Can Dance stb.
Ugyanúgy meg tudtam találni magam ezekben a zenékben mint korábban a grunge-ban, hasonlóan mély és emocionális stílus, és mivel a grunge zenekarok a kilencvenes évek végére vagy földbeálltak a frontemberek tragikus halála miatt, vagy zeneileg más vizekre eveztek, ezért nekem erre haladt az út tovább.
Manapság a régi kedvencek mellett főleg progresszív és pszichedelikus zenéket hallgatok. Nagyon szeretem Joe Satriani, Devin Townsend, Jorn Lande és John Corabi dolgait, a Cynic, Plini típusú jazzes prog zenéket, és a Tame Impala, Ozric Tentacles, Lycia-féle elszállásokat. A lényeg hogy ragadjon ki a hétköznapokból, varázsoljon el és zeneileg is tudjon számomra újat és érdekeset mutatni!

– Meg tudod határozni azt a pontot, amikor zenehallgatóból zenésszé váltál?
– Ezt így konkrétan nem tudnám mihez kötni. Sokan leélik az életüket úgy, hogy egy adott stílust és hangszert szolgálnak ki egész életükben. Talán nekik a siker vagy a népszerűség a fontosabb, nem tudom. Egy adott műfajon belül egy adott játékstílust elsajátítani hatékonyabban lehet, de számomra a zene ettől sokkal izgalmasabb dolog. Én nem terméket szeretnék előállítani, hanem a zene által tanulni és fejlődni. Nekem a zene áthatja az életemet, a munkámtól a szabadidőmig, és ez gyerekkorom óta így van. Ugyanúgy vagyok zenehallgató és zenész is a mai napig. Sőt, mivel a rockzenélés nem bevételi forrás, inkább zenerajongónak érzem magam a mai napig, aki nem csak hallgatja hanem csinálja is a zenét.



– Ha jól számolom, jelenleg öt (Clue, Autumn Twilight, Cantara, Paradise Host, Árnyakusztik) formációban vagy érdekelt, de javíts ki, ha tévedek! Hogy lehet ezt összeegyeztetni?

– Úgy, hogy ezekbõl kreatív munkát, rendszeres próbákat csak a Clue és a Cantara kíván. A többi formáció, mivel nem alkotó banda, megírt számokból álló műsorokat ad elő. Így ezekkel csak a konkrét alkalmakra készülünk fel szezonálisan.

Cantara

– Mutasd be ezeket a csapatokat, légy szíves!
– A CLUE a saját grunge-os, progos, pszichedelikus zenét játszó bandám, ahol a kreatív energiáim nagy százalékát ki tudom élni. Itt folyamatosan írom a dalokat, és lemezeket is rendszeresen jelentetünk meg. A Cantara jobbára VHK és F.O.System tagokból álló gótikus világzene, ahol én vagyok az egyik énekes. A Paradise Host-ban gitáros vagyok, természetesen a kedvenc Paradise Lost számainkat. Pl. tavaly előadtuk elejétõl végéig az 1995-ös Draconinan Times albumot, ami óriási érzés volt! Az Autumn Twilight-ot és az Árnyakusztikot néha, arra érdemes fesztiválokra hozzuk csak össze. Egy-egy ilyen AT koncert nem azt jelenti hogy önmagunk tribute bandájaként lépnénk fel, hanem folyamatosan változtatjuk a műsort, fejlesztjük a produkciót. Az Árnyakusztik pedig egy igazi örömzenélés Molnár Robival, az Árnyak egykori frontemberével. Itt leginkább az tud motiválni, hogy hogyan lehet megcsinálni egy szál gitárral egy zenekar által eljátszott számot úgy, hogy az a közönség számára élvezhetõ legyen, nem csupán tábortüzes verzióban harmóniailag leképezve. Alkalmanként egyébként a Green Men-be (Type ‘O Negative tribute) is be szoktam ugrani egy-két szám erejéig énekelni.

– Az Autumn Twilight mára nyugodtan nevezhetõ kultikusnak is. De talán érdemes volna a fõbb állomásokat végigvenni?
– 2000-ben alakultunk, többször körbementünk az országon pl. a Dying Wish-sel, de volt önálló turnénk is a Land of Charon-nal és a HKT-vel. Két EP után szélesebb ismertséget a 2006-os Dream Seeks Dreamer album által szereztünk, amely a Hammerworld CD mellékleteként jelent meg 7000 példányban. Ezután még néhány EP mellett egy nagylemezünk volt 2010-ben Sequel címmel, ami a külföldi gothic szcénában szép sikereket ért el. Itthon pont ezidõtájt fáradt ki a mûfaj, de kint a mai napig jelennek meg számaink különbözõ válogatásokon, és rádióműsorokban is rendszeresen szerepelnek számaink.

Autumn Twilight

– Látsz esélyt arra, hogy ne csak alkalmankénti koncertek legyenek, hanem új dalok is szülessenek?
– Nem. Személy szerint engem pont az kezdett el zavarni, hogy a műfaj, mint olyan, elkezdte gúzsba kötni a kezemet. Úgy érzem ebben a stílusban teljesen kiírtam magamat. Talán meg tudnék írni egy AT albumot, de az olyan lenne számomra, mintha egy festőnek megmondanák hogy csak xy színekkel dolgozhat. Nekem a zene a szabadságról kell hogy szóljon, nem vagyok hajlandó a kreativitás terén korlátokat elviselni, talán ezért is van szükségem rá, hogy több formációban is részt vegyek.

– Melyiket tartod a fõzenekarodnak, ha lehet ilyet kérdezni?
– Egyértelmûen a CLUE-t, hiszen itt a zenétől a szövegeken keresztül az egész koncepciót én gondolom ki. Ez a saját kísérletezésem, itt minden a csendből, a semmiből indul el. Mindegyik más formációban már adott alapokra, vagy kész számokra kell zenélnem.

– Hogyan lehet ezeket koordinálni? Hogyan fér ennyi zenekar bele a mindennapi elfoglaltságok mellé?
– Nem könnyű összeegyeztetni, de mint említettem, a legtöbb zenekar szezonálisan készül, tehát nem úgy kell elképzelni hogy minden zenekar rendszeresen próbál. Nyilván szükség van áldozatokra, mivel ebből megélni nem lehet. Mindenkinek vannak egyéb prioritásai, de szerencsére eddig működött a dolog.

– Melyik pozícióban érzed magad kényelmesebben, énekes/gitárosként vagy amikor csak az egyik szerepben kell színpadra állni?
– A lehető legkényelmesebb feladat amikor csak gitároznom kell, erre a Paradise Host-ban van lehetőségem. Nem kell konferálni, csak oldalt állni és élvezni a pengetést. A Cantaránál kezdetben zavart is, hogy gitár nélkül, énekesként kellett színpadra lépni, idegenkedtem az ilyen jellegű frontemberkedéstől. Alapvetően gitárosnak tartom magam, de észrevettem, hogy ha csak gitározok, akkor hiányzik az éneklés, ha csak énekelek akkor hiányzik a gitározás. Leginkább talán azt szeretem ha a kettőt egyszerre csinálhatom, amellett hogy nyilván ez így már egy sokkal nehezebb és fárasztóbb feladat, hiszen külön-külön sem könnyű ezeket művelni!

Árnyakusztik

– Jelenleg a Nightbreed a következõ fellépésed, ahol több formációval is színpadra állsz. Mesélj errõl, kérlek!

– Az Árnyakusztik elvileg a Fekete Zaj fesztivál egyik kuriózuma, de idén a Nightbreed fesztiválon is megtekinthetõ lesz. Árnyak fanoknak kötelezõ! Lesz Cantara is, ami szintén ritkaságszámba megy fesztiválokon, kíváncsian várjuk hogy fogadja majd a közönség, nagyon várjuk hogy bemutatkozhassunk a Nightbreed közönségnek! És természetesen lesz Autumn Twilight, amellyel az idén tíz éves Dream Seeks Dreamer albumot ünnepeljük, sok meglepetéssel!

– Régóta mondhatni állandó fellépõje vagy a fesztiválnak különbözõ zenekaraiddal. Milyen tapasztalataid vannak? Kíváncsi vagyok a régi emlékekre és a tavalyi benyomásaidra is!

– A Nightbreed volt az első olyan fesztivál, ahol egy adott szubkultúra képviselte önmagát, azzel elérve, hogy az odalátogató, hasonló ízlésű és gondolkodású emberek megismerhessék egymást. Rengeteg barátság szövődött ezáltal. Meghatározó élményeket szerezhettünk közönségként és zenekarként is. Nehezen tudnék kiemelni konkrét élményt a rengeteg emlék közül. A fesztivál varázsa, hogy ez az alapvetően urbánus szubkultúra kivonul az Alföld közepére, és ott az adott körülmények között hódol a zenének. A tavalyi fesztivál nagyon jól visszahozta ezt a hangulatot, és úgy vettem észre egyre inkább csiszolódik egy keménymag. Úgy értem a néhány év kihagyás megmutatta hogy ki az, akinek le kell morzsolódnia, és olyanokkal volt tele tavaly a fesztivál, akinek valóban szívügye ez a fesztivál és ez a típusú zene.



– A másik nyári “fesztivál” a Fekete Zaj osztálykirándulás. Úgy veszem észre, az ilyen különlegesebb hangulatú bulikat preferáljátok. Jól látom?
– Egyértelműen. Az internet világában a koncertezésnek már kevesebb értéke van, és nem látom értelmét annak, hogy egy random fesztiválon a délutáni kánikulában lézengőknek álljunk ki koncertezni. Félre ne érts, nem derogál, csak nincs értelme. Ha lenne, akkor sem valószínű, hogy kapnánk egyáltalán lehetőséget, hiszen minden rock fesztiválon egy adott garnitúra megy végig, és ez nem feltétlenül csak a nagyobb zenekarokra igaz. Mi sosem voltunk trendi csapat, az undergroundon belül is egy rétegzenét képviselünk, de hát mit csináljunk? Csak olyan zenét tudunk játszani, ami nekünk tetszik…

CLUE

– A Clue-val két EP után most hoztátok ki az elsõ lemezeteket. Milyen visszajelzéseket kaptatok?
– Meglepően jókat! Úgy érzem, kicsit komplexebbek lettünk zeneileg és hangulatilag is, és benne volt a pakliban hogy nehezebben érti majd a hallgatóság, de mivel nem suhancokból áll a közönségünk, így pozitív visszajelzésekre talált az anyag.

– Engem meglepett, hogy mindkét korábbi anyagról került rá dal. Ennek mi volt az oka? Gondolom, nem ötlethiány?

– Ötlethiány az sosincs, időből viszont mindig kevés van. A cél az lenne hogy évente jelentkezzünk valamilyen hangzóanyaggal, ebből eddig mindig két év lett. Ha további új számokra vártunk volna, akkor talán még egy évig váratott volna magára az anyag. Viszont szerettünk volna ezúttal nagylemezt, és azt gondolom hogy az első két EP is megérdemel még némi figyelmet, hiszen sokan csak a SunCult-tal ismerik majd meg a CLUE-t. Sikerült olyan számokat kiválasztanunk, amelyekkel egységes albumként tekinthetünk a lemezre. Tessék felmenni a cluemusic.com-ra, letölteni s hallgatni! 🙂

– Nemrég akusztikus Clue koncertet adtatok. Mennyiben más ez, mint a hagyományos Clue fellépés?
– Már három unlplugged bulit is csináltunk. Itt más jellegű számokat játszunk, mint a hangos bulikon, és ez a feldolgozásokra is igaz. Folyamatosan fejlődik az akusztikus reperoár, csiszolgatjuk a hangszerelést, és általában vendégeket is szoktunk hívni. Vannak akik ebben a köntösben szeretik jobban a CLUE-t, tehát nem arról van szó, hogy csupán lelépünk a torzítókról és eljátsszuk ugyanazt, vagy hogy ez egyfajta CLUE-light lenne, inkább arról hogy egy másik arcát mutatja meg a zenekar.

– Ha a gondolatiságot tekintjük, mennyiben ismerhetõ meg a dalszövegeidbõl a hétköznapi Kiss Péter? Mi inspirál a dalszerzésnél, szövegírásnál?
– Egy dolog biztos nem, az, hogy megmondjam mi az, ami rossz a világban. Szerintem aki nem hülye, az látja. Valamit kritizálni nem nagy tudomány, megoldást kínálni már nehezebb ügy. Az már egy fokkal jobb, ha valaki az érzéseiről énekel, mert abban már meg tudja magát találni a hallgató, ha hasonló cipőben jár. Ugyanakkor én kevesebet írok már manapság az érzéseimről, mert sokszor túl személyesnek találom ezeket. Leginkább a gondolati síkon írom a dalszövegeket. Én egy kicsit agyalósabb, elmélkedősebb típus vagyok, és azt szeretem papírra vetni, amely dologban úgy érzem sikerült már meggyőződnöm. Ezeket a gondolatokat általában metafórákba bújtatom, természeti, vallási jelképekbe, így szükséges megrágni egy kicsit a szövegeket, hogy feltárják igazi mélységükben magukat.
Nem hiszem hogy a hétköznapi énem megismerhető lenne ezek által, esetleg egyfajta értékrend vagy hitvallás, amit képviselek. Mi inspirál? Talán az hogy mindig meghaladjam az előző kreatúrámat.
Pont erre a kérdésre Robert Smith úgy felelt: „Tudni, hogy minden hiábavaló, mégis küzdeni a fény halála ellen.” Hát valahogy így… 😉

Köszönöm az interjút!
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.