Beszélgetés Cselényi Csabával

– Igazság szerint már régen tervben volt ez az interjú. Most a tavaly megjelent No Quarter Given lemez apropóján vágjunk is bele! Talán érdemes lenne visszatekinteni oda, amikortól képbe kerültél, mint lehetséges énekes.
Nyilván kiderült miért pont rád esett a választás?


– Mai szemmel nézve, talán Sanyi arra érzett rá, hogy az általam írt énektémák egész jól kiegészíthetik a WoS dallamvilágát. Hiszen annak idején a Stardrive-ban is előfordultak elég nagy ívű dallamok. Különösebben nem kérdeztem miért rám esett a választás, annyit mondtak el, hogy meghallgattak néhány Stardrive dalt és a Leaving Chicago után érezték azt, hogy jó lennék nekik.



– Mondhatjuk, hogy a banda tabula rasa-t csinált, amikor te lettél az frontember?
Elmesélnéd a belépésedtől a sztorit a saját szemszögedből?


– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy új fejezet nyílt a WoS életében, de úgy, hogy a lényeg és az alap még mindig ugyanaz.
Azt már sok alkalommal elmondtuk, hogy amikor Sanyi megpendítette, hogy tegyünk egy próbát én azonnal nemet mondta, mégpedig azért, mert úgy éreztem, hogy egyértelműen más felfogású csapatokban játszunk. A Stardrive inkább a buli oldaláról közelítette meg a zenét. Sokkal spontánabb hozzáállással dolgoztunk, a Wall of Sleep meg már akkor másik ligában szerepelt. Végül néhány közeli barát győzött meg arról, hogy próbáljam ki magam, mert úgy nem lehet elutasítani valamit, hogy azt sem tudom milyen valójában.

Aztán történt egy meghallgatás Pesten, ahol az akkori koncertrepertoárt adtam elő Sanyinak meg Balázsnak. Két héttel később, már az első közös koncertünkre próbáltunk Sopronban. Azt egy hétre rá toltuk a Cadaveres társaságában. Kibaszott telt ház előtt játszottunk valójában egyetlen egy próba után. Épelméjű ember ilyet nem csinál, de valahogy összejött. 2009 decemberét írtuk akkor, áprilisban meg már egy stúdióban toltam a When Mountains Roar énektémáit. Rohanós, hektikus, de mégis izgalmas időszak volt.

– Azt tudom, hogy ismertétek egymást korábban is, sőt volt közös koncertetek is az előző bandáddal. Mit gondoltál a Wall Of Sleep-ről korábban, illetve hogyan változott (ha változott) a véleményed, mióta a csapat tagja lettél?

– A kedvenc magyar doom bandáim között szerepelt és most is az. Belülről megtapasztalva sem változott a véleményem, sem emberileg, sem zenei értelemben. Megbízható, pontos emberekről van szó – nem színészkedik senki, azt mutatják, amilyenek valójában. Ezt így is gondolom a mai napig.



– Milyen volt átállni egy másik zenekari modellre, főképp annak fényében, hogy korábban vezető szereped volt a Stardrive-ban? Hogyan képzeljük, óvatosan tapogatózva közeledtetek a közös zenéléshez vagy görcs nélkül sikerült az egymásra hangolódás?


– Tudtam hol lesz a helyem és azt is, hogy itt nem én dirigálok. Amúgy sincs nagy dirigálás, mindenki tudja mi a feladata. A zenei hozzáállásban, a gyakorlásban viszont egészen új dolgokat kellett megtanulnom. Amellett, hogy az otthoni felkészülésen sokkal nagyobb hangsúly van, meg kellett szoknom, hogy sokszor 5-6 perces, hosszú körös riffekből felépített dalokat játszunk. Eleve a zeneszerzés sokkal klasszikusabb formában működik. Beletelt egy kis időbe, míg ezeket a dolgokat megszoktam. Ma már rutinszerűen gyakorlok és készülök a próbákra, mert itt arra is külön készülni kell, olyan ritkán próbálunk, de a kezdeti időben sokszor frusztrált a hetenkénti közös próbák hiánya.

– A belépéseddel mondhatjuk, hogy egy klasszikusabb hangja lett a bandának, ezen kívül volt még valami oka a – nevezzük úgy – zenei irányváltásnak?

– Nem hiszem, hogy gyökeresen irányt változtattunk volna. Itt még mindig ugyanazok az alapok, ez még mindig egy doom zenekar, csak sokkal szélesebb spektrumban díszítjük fel a zenét. Nyilván nekem más a hangom, mint Gáboré és ez is meghatározó.
De! Emellett a lemezek fundamentumát még mindig doom alapvetések alkotják. Ez valójában nem irányváltás, hanem a keretek feszegetése, kitágítása. Közös kedvenc a Trouble, vagy a Dio-féle Sabbath és ezért merünk a nagy öregekhez hasonlóan szabadabban nyúlni egy-egy témához. Úgy ahogy a Trouble-nél belefér a Rain című dal egy lemezbe, nálunk meg belefér a Hey Annie, vagy a Moon Street Lady.

– Beszéljünk kicsit a No Quarter Given albumról. Milyen a munkamódszer nálatok? Úgy értem ki a fő dalszerző, kitől jönnek az ötletek, ki mennyire szól bele a végső kialakításba?
Mesélnél mennyire sikerül megvalósítanod az ötleteidet?


Sanyi ír minden témát, amihez bassline-t és dobot is pakol és azt a demót küldi el nekem. Miután kidolgozom és feléneklem a dalok énektémáit, akkor kezdünk finomítani az egészen – még mindig ketten. Majd ezután kapják meg a többiek a kész cuccot. Akkor Szása, és Barna is a maga képére formálja a minimálban megírt kíséreteket, Balázs meg kidolgozza a szólókat. Nem egy bonyolult, de hosszadalmas folyamat. Aztán, amikor összepróbáljuk a lemez anyagát, még mindig beleszólhat mindenki. Általában apróbb dolgok kerülnek módosításra – például Szása jelzi, hogy itt, vagy ott legyen egy refrénnel kevesebb, vagy tegyünk be egy átvezetést, vagy egy break-et. Azonban ez az utolsó
lehetőség. Ahogy rábólintott mindenki az anyagra, onnan semmi változtatási javaslatot nem fogadunk el. Az persze már megint más, hogy felvétel közben milyen díszítések kapnak még helyet. Ezen az albumon hallhatsz shakereket, csörgőket, meg ilyesmit.


A kérdés második részére válaszolva azt tudom mondani, hogy amennyi ötletem összeállt erre a lemezre, azt mindet meg tudtam valósítani. Több háttér vokált még el tudnék képzelni egyes helyeken, de azt majd a következő albumnál…

– Maradtak befejezetlen dalok, olyan ötletek a dalszerzési folyamat során, amikből esetleg hamarosan egy új kiadvány jöhet?

– Ami lemaradt, az mind a kukába került. Így megy ez. Sokáig nem értettem, de rájöttem, hogy Füleki a zenében épp az aktuális hangulatát festi le, tehát a következő albumon nincs helye egy lemaradt dalnak. Az a pillanat elmúlt és kész.

– Már a dalok címei is erős társadalomkritikus szemléletet sugallnak, a szövegekről nem is beszélve. Ennyire sötéten látjátok a mai helyzetet?

– Ez nem társadalomkritika. Nincs mit kritizálnom, mindenki hatalmas terheket cipel a vállán és ez bő másfél évtized óta csak egyre keményedik. Ez inkább egy helyzetjelentés, mint kritika. Hidegfejű technokraták – vagy ahogy nemrég olvastam valahol:
társadalomtechnikusok – irányítják a világot, amin az átlagember már nem tud változtatni.
És ha már nincs más lehetőség, legalább a saját dolgaidat tedd rendbe! Számolj el a hibáiddal, tedd rendbe a lelkedet! Én legalábbis így látom.
Minden dalnak megvan a maga sztorija. Örülök, ha ez például neked átjött. Ezen a lemezen kiírtam magamból a legsötétebb gondolataimat, magát a sötétséget is. Próbálom legyűrni a rosszabbik énemet, a démonaimat. Nem kapnak már több kaját… Ezt talán a lemezt záró tételben sikerült legjobban megfogalmazni.

– Hogyan látod a stoner/doom színteret, meg úgy egészében a hazai zenei életet, meg a kortárs kultúrát és az azt befolyásoló közéletet?

– Ez a színtér most reneszánszát éli és tökös csapatok jelentek meg az utóbbi években. Nekem nagyon bejön a Burning Full Throttle pőre robogása, vagy a Mongooze-ék gézengúz, laza hozzáállása. Az Asphalt Horsemen-ékkel meg nemrég toltunk egy közös bulit a Lord előtt Zalaegerszegen és eszméletlenül jó koncertet adtak. Tudnak szórakoztatni és ez a lényeg. Fülekivel ott ujjongtunk a backstage-ben.

A mainstream kortárs kultúra viszont engem nem tud megfogni, lekötni. Nagy része lapos, mert mindenki ugyanazt a receptet követi. A stoner/doom vonal meg faszául underground marad, mindig is az volt és ettől izgalmas.
Közélet? Mutatvány. Napi politika? Idegesítő.



– Ti is meghallgathatóvá tettétek a lemezt. Hisztek a digitális kiadványokban vagy a kézzel fogható verziót preferáljátok?

– Nem is tudom. A fiatalokat nyilvánvalóan inkább a digitális vonalon éred el legkönnyebben, de a magamfajta régimódi fazonok azért a kézzelfogható dolgokat kedvelik. Azt mondom, legyen mindkettő! Ha már így juthatsz el több emberhez…
 

– Nem vagytok egy sokat koncertező csapat. Változhat ez a mostani lemez kapcsán?


– A kritika egy része ugyan távolságtartással fogadta a lemezt, azonban a közönségünknek nagyon bejött. Már most az első félévben több bulit adtunk, mint korábban, ott leszünk a Rockmaratonon és nyilván az ősz folyamán is lesz néhány bulink.
Azt azért fontos megjegyezni, hogy nincs értelem hetente, utazási költségért öt-tíz embernek játszani. Körülöttünk egy jól behatárolható tábor alakult ki, akik valószínűleg nem fognak minden héten, vagy hónapban WoS koncertre járni. Ebben a realitás talaján maradunk, de ha van lehetőségünk olyan helyekre eljutni, ahol több embernek megmutathatjuk magunkat, nyilván ott is vagyunk. Ilyen volt az előbb említett Lord koncert is.

– Mivel jól szét vagytok szórva az országban, gondolom nem gyakran próbáltok, ugye?
Hogyan tud működni a banda?


– Hogy tud működni? Nyugisan. Egyértelműen nehéz összehozni egy próbát is, viszont azt mindig az épp aktuális koncerthez igazítjuk. Ha ebből élnénk természetesen más lenne a helyzet, de hát nem így van. Ha egy kupacban laknánk, szerintem akkor sem lenne heti, vagy kétheti egy próbánál több. Ezt már megszoktuk. Én még mindig élvezek a két gityóssal leutazni Sopronba, mert mindig egy élmény. Általában már a pesti indulásnál megy a röhögés, meg az egymás ugratása, aztán jön a komoly feladatok megbeszélése, Csornánál meg újra valami baromságon kacarászunk. Akkor már általában unalmukban rajtam köszörülik a nyelvüket, vagy nekem kell valami pikáns történettel lefoglalnom őket.
Mindig az ment meg, hogy Barna lakásához érve Sanyi veszi át a volánt én meg lazulhatok egy kicsit és mindig van egy üveg Whisky is Barna tarsolyában.

– Mesélj a közelebbi és a távolabbi terveitekről!

– Jelenleg a Rockmaratonra készülünk és emellett már azon dolgozunk, hogy miként ünnepeljük meg a zenekar jövőre esedékes 15 éves születésnapját. Lassan körvonalazódik egy elég komoly terv, ami ha megvalósul, azt hiszem elég nagy durranás lehet. Erről viszont többet nem árulhatok el.
Az ősz és a tél folyamán szerintem Sopronban és Pesten is felbukkanunk még, aztán eltűnünk néhány hónapra.