Beszélgetés Wagner Tamással, a Left Hand Path gitárosával


A Left Hand Path nevű formáció Kolozsváron erősíti az underground zenei szférát, és annak apropóján, hogy hetekkel ezelőtt jelent meg a bemutatkozó EP-jük, arra voltam kíváncsi, hogyan gondolkodik egy újonnan felbukkanó extrém metalt játszó zenekar, ezért felkerestem Wagner Tamás gitárost, hogy ossza meg a Fémforgács olvasóival a zenekarral, a zenei közeggel és a világgal kapcsolatos gondolatait.

Megtennéd, hogy a beszélgetés elején bemutatod a csapatot?

Persze. Először is üdv az olvasóknak. A Left Hand Path felállása jelenleg úgy néz ki, hogy Ádám András fő dalíró és szólógitáros, Szenasi Attila basszusgitáros, José Morales dobos, Cristian Aionese énekes, és jómagam ritmusgitáros. Cristi és Attila mindketten bandatársaim voltak a Malpraxisban, de Atti és én már nem játszunk abban a zenekarban, viszont Cristi továbbra is viszi előre a Malpraxis zászlaját.


Miben látod az alapvető különbséget a Malpraxis és a Left Hand Path zenéje között, főleg, hogy átfedések is vannak tagok szempontjából?


Zeneileg ég és föld a különbség a két banda között. A Malpraxisnak mindvégig nagyon konkrétan leszögezett célkitűzése volt Románia legbrutálisabb death metal bandája lenni, tehát soha fel nem merült a kérdés, hogy ha valamit lehet gyorsabban játszani, akkor ne tegyük. Amennyi technikát ki tudtunk magunkból csavarni, az mind benne volt, és Cristi megrendíthetetlen szeretete a brutális death metalra jellemző vokálstílus iránt dominálja az egész zenekar irányzatát, akárcsak Florin (Florin Gheorghita, Malparxis dobos – szerk.) dobtechnikája. Ő gépfegyver volt, az is marad. Cristi hörgését sem fogod soha megérteni, és ez így van rendjén. Az irány ott a Defeated Sanity, Disgorge vonal, szóval érted, miről beszélek.

És a Left Hand Path?

A Left Hand Path-ben szinte semmi nem igaz ebből. Sokkal inkább ritmika-orientált zene, progresszív, és ami Andrásból kijön, az folyamatosan töredezett, váratlan, kevéssé repetitív, egyszóval egy kicsit őrültebb kompozíció. Sokkal kevésbé lineáris struktúra minden, amit kidolgoz. Sokkal több helye van akár a tisztán játszott basszusnak, akár lassabbra vett tempóknak, akár váltakozó vokálstílusoknak, a „scream”-ektől, „growl”-okon keresztül a tiszta énekhangig. Egészen más a gitártechnika is, sokkal nyitottabb, szellősebb, több definíció van a gitártónusban.

Mióta létezik a zenekar?

2014-ben lett elültetve a zenekar magja, drága barátunk Eduard Covacic volt az, aki gitárosként keresett tagokat maga köré, és addig noszogatta Attit, aki valamivel korábban lépett ki a Negură Bungetből, amíg ismét kezébe vette a bőgőt, majd ketten nekiálltak dalokat írni. Ehhez jött aztán José dobokon, majd Atti engem is elhívott az akkor még névtelen projektbe. Néha András játszott helyettem, aki szintén jól megértette magát Edivel, és csodálatos összhangban dolgoztak ki egy halom témát, aztán Edinek el kellett költöznie az országból, és így maradt a zenekar az alapítója nélkül. Én visszajöttem Edi helyére, aztán kipróbáltuk Cristivel a vokált, és nagyon bejött a dolog.


A Left Hand Path-ben jobban kiélheted magad gitárosként?


A Malpraxisban is csak a saját kapacitásom korlátozott. Kisebb volt a stílusi szabadság, de távol állok attól, hogy beleunhattam volna a zenekarban rejlő lehetőségekbe. Bonyolult, dús zene, nem zárta ki a változatosságot, viszont sokkal közelebb áll az ízlésemhez az, amit a Left Hand Path-tel játszunk. Mindannyian más zenei ízléssel rendelkezünk. Míg a Malpraxisban Cristi és Florin elkötelezett hívei a brutális death metalnak, én nem vagyok az.

Milyen zene inspirál?

Hűha… Mondom azt, amit az utóbbi időben hallgatok, mert különben holnap reggelig itt ülünk. Keith Merrow, Down, Lamb of God, Cannibal Corpse, Misery Index, Carcass, Asphyx, egyébként rengeteg old-school death metalt hallgatok, például Obituaryt heti rendszerességgel. Aztán, Arch Enemyt, régit és újat, Nevermore-t, de még Prodigy-t is, itt a teljes diszkográfia az orrom előtt. Szóval van itt mindenféle. Én alapjába véve szeretem, ha egy motívum visszatér egy dalban, szóval inkább ennek megfelelő zenét hallgatok.

Mesélj a névválasztásról. Nem aggódtál, hogy az embereknek előítéletei lesznek miatta?

Tudtuk, hogy ez felmerül. Nem nevezted nevén a vadat, de az első megjegyzése mindenkinek az, hogy mekkora Entombed rajongók vagyunk. Elég nagyok, de semmi köze a zenekar nevének az Entombed lemezhez. Volt már olyan, aki azért jött el egy koncertünkre, hogy svéd death metalt halljon, de hál’istennek eddig még senki nem mondta, hogy bánta volna a bulinkra váltott jegyet. Az én fejemben az is megfordult, hogy az emberek black metal bandára fognak gondolni a név hallatán, a kifejezés okkult vonatkozásai miatt. A mi értelmezésünk szerint a Left Hand Path az ember saját útját jelenti, amikor valóban felvállalja a saját döntéseit. De persze nem bántuk a név kicsit ezoterikus konnotációját sem.

 
Te hogyan definiálnád a zenekar műfaját?

A címkék elkerülhetetlenek, mert nem lehet másképpen kiereszteni a zenét a világba, mi azonban kerültük a dolgot egy darabig, míg a kiadó le nem ültetett minket. Hangzás szempontjából inkább az aktuális hullám felé húz az anyag, de a félrevezető „modern” címke helyett maradtunk a progresszív extrém metalnál.

Progresszív alatt te mit értesz?

Dalszerkezetet. A dalok nyakatekertebb struktúrával rendelkeznek, és sok a ritmusváltás, az egymást követő, merőben különböző téma. Ez számunkra a progresszív. Mondjuk, nem vagyok biztos benne, hogy attól, hogy azt olvasod, hogy progresszív extrém metalt játszunk, még tudni fogod, mit várj a lemeztől.

Mindezek ellenére vannak előre megalkotott szabályok, amelyek behatárolják, milyen irányelvek mentén alkothat a zenekar?

Mindannyian meglehetősen nyitottak vagyunk. Nem hiszem, hogy amennyiben valaki előrukkolna egy szokatlan ötlettel, leszavaznánk csak azért, mert nem engedik meg bizonyos keretek. Én például felvetettem, hogy csináljunk egy sötét, akusztikus nótát, és senki nem vonta kétségbe ennek létjogosultságát. Nem hiszem, hogy bármi is korlátozni fog minket kompozíció szempontjából.



És akkor mi az, ami összeköt egy Left Hand Path anyagot?


Egyértelműen András az összekötő szál. Az ő végtelen fantáziája. Kevés embert ismerek, aki ennyire szerteágazó spektrumon hallgat zenét, és megtalálja mindenben azokat az apró egyedi részleteket, amelyekkel aztán nagyon jól tud gazdálkodni. Neki valóban erre termett zenei agya van. Belőle kikívánkoznak ezek a témák, nem kell megerőltetnie magát. És szerintem ez az, ami hallatszik a dalokon. Az ő személye teszi egységessé. Egyébként ez úgy szokott történni, hogy András előáll a dalok csontvázával, és mi hozzátesszük a magunk részét, Cristi pedig megírja a szöveget hozzájuk.

Te is írtál szöveget a lemezhez, igaz?

A Left Hand Path szövegét én írtam.

Fontos számodra, hogy legyen a szövegnek valamilyen koncepciója?

Nagyon fontos, hogy legyen dalonkénti koncepció, legyen mondanivalója a szövegeknek. Nem hiszem, hogy valaha kocsmai részegségről fogunk dalt írni, mert annak semmi értelme, ennél többet mondónak szeretnénk tudni a zenénket. Engem mindig az olyan szövegek nyűgöztek le, amelyekben egyetlen mondat képes volt magával rántani egy egész kontextust a fejemben. Nincs leírva, mégis sugall valamit. Én ezt keresem, amikor szöveget írok, hogy a megfogalmazott gondolat működhessen más síkon is. Szeretem, ha a sorok hoznak magukkal valamilyen hangulatot a konkrét mondanivalón túl. Szerintem akkor kapod meg a teljes képet, ha érted, miről énekel egy zenekar. Nagyon ijesztő számomra az, hogy adott esetben hallgathatok egy lemezt éveken keresztül, amelyről később kiderülhet, hogy velem gyökeresen ellentétes értékrendet képvisel.

Szeretnék gratulálni a kiadott CD-tekhez. Hat szerzemény hallható az EP-n, alig 2-3 dallal marad el egy nagylemeztől. Szándékosan nem akartatok nagylemezt készíteni?

Köszönjük szépen. Nos, az, hogy valami kész van, sokkal jobb, minthogy tökéletes legyen. Ha tovább várunk, megkockáztattuk volna, hogy mire minden kész van, valami beüt, ami hátráltatja majd a megjelenést. Amúgy valóban, szinte félórás a kislemez. Sőt, mondok jobbat, jobb egy hosszú kislemez, mint egy rövid nagylemez.

Miért?

Mert nem érzed úgy, hogy alulteljesítettél. De egyébként szerettünk volna már kézben látni valamit, mert könnyebb köztudatban maradni, ha van kiadott anyag. Könnyebb elcsípni néhány fesztivált, szóval elég standard kritérium ez. Ritkán hívnak el úgy játszani, ha nincs esély arra, hogy a hallgatóság megismerje a dalokat valahonnan.



Hogyan kezdődött a kapcsolat a kiadóval?

Elhívtuk Adriant (Adrian Dan, a Loud Rage Music tulajdonosa – szerk.) egy koncertünkre, miután küldtünk neki néhány nyers dalt, hogy lássa, miről van szó, és hogy esetleg érdekli-e az együttműködés. Már a nyers felvételek is tetszettek neki, de a koncert nagyon bejött neki, és onnantól elég hamar sínen voltunk.

Az egész EP-nek jót tett, hogy a dalok nem csupán aprításból állnak. Tudatosan határoztatok úgy, hogy a blastbeatek helyett kimértebb tempóban alkottok?

Andrásnak vannak tudatos elképzelései, hogyan kell szólniuk bizonyos részeknek egy dalban, de szerintem eléggé organikus a folyamat, ahogy kialakulnak a dalok. Egyszerűen nem kértek a dalok ennél gyorsabb tempót. Szeretem, ha kénytelen vagyok bólogatni egy zenére, mert a fejem önkéntelenül elindul előre-hátra a ritmusra. Amúgy hallhatók blastbeatek is az EP-n.

A Left Hand Path dal igen technikás témával indít. Ez a fajta agyafúrtság előrevetít bármilyen jövőbeli tendenciát?

Ezt is inkább természetes folyamatnak nevezném. Alapvetően próbálunk őszintén zenélni. Nyílván, minél tágabb az ember szerszámos készlete, annál több dolgot tud belőle előrántani, de a kitűzött cél soha nem lehet a technikai tudás fitogtatása. Szerintem András számára a legfontosabb, hogy eredeti dalokkal rukkoljon elő. Nem törekszünk arra, hogy olyan dalokat alkossunk, amelyek lehettek volna valaki másé. Ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem, amit a zenénkkel kutatunk, az a saját hangunk lenne. Ez nem jelenti azt, hogy nem hasonlíthatunk másokra, de mindig ad egyfajta elégtételt az, ha tudjuk, más nem szól így, ezt mi alkottuk, ezek a mi ötleteink. Az egyedi hangzásra való törekvés az, amit a legkevésbé kompromittálnánk.

Lesz nagylemez is?

Szóba hoztuk Andrással, hogy szeretnénk egy konceptalbumot, amelynek lennének átívelő motívumai, szövegileg, tartalmilag, de nem tudom megjósolni előre, mikor valósítjuk meg. Általában el vagyunk foglalva a jelennel, több tennivaló van egy zenekar körül, ha az ember komolyan akarja csinálni, mint azt egy kívülálló gondolná. És mivel mindannyiunk ideje véges, és tele van egyéb elkötelezettségekkel is, elég minden napnak a maga baja. Nagyon remélem, hogy lesz nagylemez is valamikor, de a minőséget fogjuk előnyben részesíteni a mennyiséggel szemben.


Hogyan tudjátok összeegyeztetni a zenekar dolgait a hétköznapi munkátokkal, családdal? Vannak olyan korlátok, amelyeken túl akkor sem mozoghatnátok, ha adódna egy nagy lehetőség? Mondjuk egy hosszabb turné nevesebb zenekarokkal.


Nem akarok hülyeséget mondani, de ha jól emlékszem, Zakk Wylde mondta, hogy szeretnünk kell a rock’n’rollt, mert a rock’n’roll nem fog visszaszeretni bennünket. Hogy válaszoljak a kérdésedre: nagyon nehezen. A legdrágább erőforrás az idő. A munkahelyed nyílván nem fogod otthagyni, a családodtól nem akarsz sok időre távol maradni, szóval elkezdesz olyan dolgokból áldozni, amelyek számodra egyénileg lennének fontosak, de félreteszed a zenekar miatt. És öten vagyunk a zenekarban, nehéz összeegyeztetni, hogy mindenki ugyanakkor érjen rá. Egyébként nem is kell hosszabb turnéról beszélni, egyetlen koncert is el tud maradni, ha egyszerűen nem érünk rá. Vannak persze barátok, akik be tudnak ugrani, és mi is ugrottunk már be más zenekarba. Ez így működik.

Titeket mi motivál?

Minden zenészt egészen más motivál, de kulcsfontosságú, hogy a tagok megértsék egymás indíttatásait, mert nincs két ember, akinek teljesen ugyanaz lenne fontos. Gondolj a Death-re és a különböző felállásokra. Nem hiszem, hogy van erre képlet, de zenekarról lévén szó, szerintem mindenkit valamilyen szinten az motivál, hogy marad valami utánuk. Engem személy szerint ez és az élő fellépések lelkesítenek.

Te már léptél fel az Asphyx előtt korábbi zenekaroddal. Láttok hasonló lehetőségeket a közeljövőben?

Tárgyalunk egy országon belüli turnéról egy külföldi zenekarral, de elég távol állunk a konkrétumoktól, hogy ne nevezzek semmit nevén. Mindenképpen tervezzük járni a világot a zenénkkel, mindannyian nagyon szeretünk színpadra állni, szeretjük az utazást, sőt, a más bandákkal való duhajkodást is.

A Pestilence zenekarral hogyan kerültetek közelebbi kapcsolatba?

A román vonatkozás miatt, természetesen. A Pestilence román tagjai mind közelebbi-távolabbi barátaink, ismerjük egymást, léptünk fel együtt, de a két zenekar között nincs más összefüggés. Annyi csak, és gondolom erre céloztál, hogy a basszusgitárosuk készítette el a Left Hand Path nótánk animált videoklipjét.

Igen, erre gondoltam. És mi a helyzet a szintén erdélyi Spiritual Ravishment zenekarral. Te bőgőzöl náluk, igaz?

Így van. A zenekar sok nehézséggel küzdött az elmúlt években egészségügyi okok miatt, viszont nemrég jelent meg egy új nóta a soron következő új lemezről (Exit Humanity – szerk.). Egy évvel korábban már érkezett egy ízelítő a Grindimus Prime videoklipje által, most pedig kijött a Harbinger. Mindenkit arra ösztönöznék, hogy kövessék figyelemmel a zenekart, mert sok kellemes meglepetés várható a zenekartól.

Sok az egyszemélyes, koncerten fel nem lépő zenei projekt manapság. Szerinted vannak olyan műfajok a metalon belül, amelyek jobban megkövetelik a hagyományos zenekari összetételt?

A gyanúm az, hogy annak is függvénye ez, hogy milyen fajta energiát hoz magával egy zene. A death, thrash és a heavy metal is alapvetően közösségi élménynek tűnik számomra. Nagyon jól el tudok képzelni egy one-man-band által lábra állított post-rock/metal, stoner vagy avantgárd lemezt. Az utóbbit azért, mert egy teljesen egyedi megközelítést nagyon nehéz lenyeletni másik négy kollégával, és sanszos, hogy csak neked tetsszen az adott elképzelés, túl a közönségen persze, aki már kész terméket kap.


Mit gondolsz a kolozsvári undergroundban ténykedő csapatokról és magáról a közegről? Hogyan változott a helyzet szerinted az utóbbi öt-tíz évben?


Konkrétan a közösség csodálatosan nyitott és barátságos. Példának okáért az EP elkészítése elejétől a végéig folyamatosan kapott önkéntes támogatást minden irányból: barátainktól, zenésztársainktól, az iparban működő ismeretségeinktől. Nagyon szoros, egybeforrott közösségnek érzem, megfelelő arra, hogy gyarapítsa a bandák számát és segítse a kezdő zenekarok növekedését. Vannak olyanok is, akik igyekeznek ennek gátat szabni, mint mindenhol, de én az elmúlt 6-7 év tapasztalatából, amit itt Kolozsváron a metal szintéren lezenéltem, mindig messze több támogatást láttam, mint sem.

És közönség szempontjából?

Egy kicsi hely kevés emberrel is rogyásig megtelik, és ha a hangulat jó, akkor ez a fontos. Vannak olyan esték is, amikor a közönségben nincsenek annyian, mint ahányan a színpadon állnak, de én nem tudom ezt felróni senkinek. Nem szeretek arra panaszkodni, hogy az emberek miért nem járnak koncertekre, mert mindenkinek a saját prioritása, ideje, pénze és egyebe, ami ezt eldönti. Szóval jobban örülök, ha az, aki eljön, meghallgatja a zenét, mint aki kifizeti ugyan a belépőt, de meg se adja a zenekarnak az esélyt. Egy kezdő zenekar nézőpontjából fontosnak tartom, hogy ha elmész egy három zenekart felvonultató koncertre, akkor ne a harmadik fellépő kezdetekor érkezz meg. Nekünk viszont az a feladatunk, hogy megadjuk embereknek azt az élményt, amit a zenénk nyújtani tud, akárhányan is állnak a színpad előtt. És ezt mindig így is csináltuk.

Harminc évesen mit gondolsz a mai társadalom zenehallgatási szokásairól? A fiatal generációhoz sorolod magad?

Még tekertem vissza kazettát ceruzával, tehát éppen nincs a tojáshéj a fenekemen, de szerintem a kor sokkal kevésbé mérvadó, mintsem a közeg, amelyben felnősz. Úgy gondolom, hogy vannak nagyon öreg kölykök és nagyon fiatal idős emberek. Mostanában ritkán hallom azt, hogy a következő egy-másfél órában nincs semmi dolgom, ezért meghallgatok egy lemezt. Márpedig nekem ezzel telt el a gyerekkorom nagy része, és amíg lejárt a lemez, bámultam a lemezborítót. Ez már nem jellemző. Ha manapság meg is hallgatsz egészben egy albumot, valószínűleg közben képernyő van előtted, amit én nem kritizálok, én is így csinálom sokszor. Ezért szeretek például autóban zenét hallgatni, mert ugyan figyelsz az útra, de más szellemi tevékenységet nem végzel, és sokkal jobban meg lehet ismerni egy lemezt így, mintha dalonként hallgatnád meg Spotifyon két másik tevékenység között. Viszont annyira szerteágazó a szintér, hogy ha egy dal nem fog meg az első öt másodpercben, akkor jó esély van arra, hogy valami másra kattints. Egyértelműen könnyebb a világ elé tárni a zenét, és egyértelműen nehezebb a világ figyelmét ráfordítni arra a zenére. Én személy szerint hálás vagyok azért a lehetőségért, hogy akár az otthonomban, szerény felszereléssel is tizenöt évvel ezelőtt készült profi demó anyagoknál jobbat tudjak produkálni, és legyen olyan médium előttem, amely által ezt ingyen terjeszteni tudom. Hatalmas réteg állandóan azon siránkozik, mennyivel jobb volt régen. Biztos, hogy ez mindig így volt, és mindig így lesz. Én nem tartozom közéjük. Legtöbbször rajtunk múlik a dolog. Ha nekem fontos, hogy meghallgassak egy lemezt elejétől a végéig más tevékenység nélkül, akkor nekem kell ráfordítanom az időt, nem a világnak.
Mit gondolsz arról a világról, ami téged körülvesz? Mit gondolsz az emberekről?

Ez olyan kérdés, amire borzasztó egyszerű hosszú választ adni, de inkább csak annyit mondanék, hogy ha kicsivel jobban odafigyelnénk egymásra, akkor sokkal jobb világban élnénk. Én nagyon szeretem az embereket, mindig is társasági, nyitott személy voltam. Szerintem a világ önmagában csodálatos az emberekkel együtt.

Van olyan kérdés, amit meg szeretnél válaszolni, de nem hangzott el? 

Észrevetted, hogy ha 180 fokban elfordítod a logót, még mindig ki lehet olvasni a banda nevét? (nevet) Erre büszkék vagyunk. Amúgy szerintem megbeszéltünk mindent.

Ez esetben köszönöm a válaszaidat.

Én köszönöm a lehetőséget.
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.