Lépesméz hadművelet

– 10 éves lett a zenekar, de az utóbbi időkben nem nagyon lehetett hallani rólatok. Egyesek talán már arra is gyanakodtak, hogy a OneHeadedMan szép csendben feloszlott. Hová tűntetek?

TA: Röviden túl sok zenekar, túl kevés közönségre. Aztán tagcsere történt (Lídia helyére Marcsi jött), van aki megélhetési akrobatikára kényszerült (vagy két helyen dolgozik, vagy normál üzem, hogy vasárnap is bent van, és van három másik zenekara). Ráadásul Lídiával egy jó szövegírót is vesztettünk, amely poszt még mindig nincs teljesen betöltve. Szóval a megélhetési kényszerek és a végtelenül demotiváló környezet  miatt elég takaréklángra kerültünk. Remélem, idén már tényleg összeszedjük magunkat.

SÁ: A OneHeadedMan esetében érdemes elvonatkoztatni a bevált rockzenekari életciklusoktól. A zenekar tagjai mind hobbiból zenéltek, ez mindvégig így maradt. Az első korszakban több koncert volt, de nem volt szempont, hogy egyre több koncert legyen. Ha volt lehetőség, a zenekar fellépett, amúgy meg próbált, csinálta az újabb számokat. Illetve érdemes megemlíteni, hogy nem volt közöttünk olyan exhibicionista, aki mindenáron a zenekar arca akart volna lenni.

– A zenétek nem egy slágeres, könnyen befogadható valami. Mikor döntöttétek el, hogy „Na most akkor matek-metal leszünk”?

FB: Ez valószínűleg Andris pályaválasztásával lehet kapcsolatban. Valamint a többiek korrepetálásával.

SÁ: A zene irányát az első pillanattól fogva Andris határozta meg. Ő írta a számok gerincét, amihez a többiek hozzátették a saját részüket. Érdemes megfigyelni, ahogy Andris átment a langyi irányba idővel.

TA: Valahogy így (nevet). Igazából nekem nagyon hamar bejött a régi Metallica, Fear Factory és a Sepultura, mindegyik nagyon erősen groove- és ritmusalapú volt. Egyszerűen természetesnek éreztem az ilyesmit, a többiek meg nem akartak lebeszélni róla. Amúgy sosem volt cél, sosem volt kirakatban a bonyolultság – ha túlzottan érződött, az a mi hibánk, egyébként meg a magánügyünk. Ezért is lehet olyan szög egyszerű dalunk, mint a Gate Of Heavenly Peace. Ma már szerintem visszafogottabban csinálnám, de csak azért, hogy a megmaradó lényeg nagyobbat tudjon ütni. Egyébként vágyom még valami nagyon üvöltözős, kifordult zenére. Ha végtelen időm lenne…

– Eredetileg férfi énekesetek volt Sipos Áron személyében. Honnan jött az ötlet, hogy egy nő (Markovits Lídia) legyen az utódja?

FB: Nem emlékszem, hogy ez egy ötlet lett volna. Úgy rémlik, akkoriban Lídia nem hagyott kétséget afelől, hogy ő a legjobb választásunk.

SÁ: Folyamatosan merültek fel az ötletek, hogy mit lehetne kipróbálni még a zenénkben, úgymint: szinti, második gitár, női énekhang, vonósok. Ezek mind bekerültek idővel valamilyen módon a zenébe. Igaz a szintit inkább Andris kísérletezése képviseli, amit a felvételeken lehet tettenérni itt-ott. Vonósok dettó, csak a felvételen jelennek meg. A zenekar nyitott volt a váltásra, és Lídia remek választás volt. Érdekes megfigyelni, hogy a zenekar honnan hová jutott el. Mikor beszálltam a zenekarba, én metalt akartam csinálni; kiabálni, zörgős, csattogós zenét csinálni, mert úgy voltam vele, hogy bluest majd játszunk negyven évesen, de a huszas éveimben legyen METAL! Mire 4 év után kiléptem, a zenekar is megérett a váltásra.

TA: Miután Pálinkás Tomival rövidre, de elég velősre sikerült az együttműködés (rohadt jó egy belülről lángoló őrülttel egy színpadon állni!!!), eléggé nem tudtuk, hogy kit hívjunk. Néztem mindenfelé, pl. hívtuk Endrét is (aki akkor ment át éppen a Manikin Faintből a Stonedirtbe és semmivel nem tudtuk elcsábítani). Közben „megakadt a fülem” Lídia hangján. Ahogy elkezdte belepakolni a kis dallamait, mindnyájan azt mondtuk, hogy ez rohadt jó lesz így.

 – A legutóbbi anyagotokon a Stonedirtös Endru énekel egy számban. Ő hogyan került a képbe?

TA: Endrére már a Manikin Faintben felfigyeltünk. Kb. szerintem ő itthon az egyik legjobb férfi rockénekes. Egy teljes spektrumot le tud fogni a hangjával és ezzel egy ívet tud adni a daloknak: ha az emberi érzések kifejezése, akkor kell lennie felspannolásnak, megőrülésnek és lenyugvásnak is. Endre ezt nagyon érzi. És lejön a próbára és szól, mint az ágyú. Az egyetlen énekes volt nálunk, aki felhangosíttatta az alapot, hogy halljon minket és nem fordítva. Az a fickó, akivel nincs sok utómunka. Próbán olyan, mint felvételen. Döbbenet.

András, számodra mennyiben előny, vagy hátrány, hogy egy viszonylag jól ismert arc (a Blind Myselfes Tóth Gergő) tesója vagy?

TA: Egy nagyon zárt, katolikus közegből származom, eleinte nagyon nagy segítség volt, hogy ezt a réteget megismerhettem és pozitívan fogadtak a bátyám miatt. Régen a Blind eléggé úttörő munkát végzett, fel akarták forgatni a bőrgatyába fáradt heavy metal közeget. Akkoriban ők, meg a barát kör zenekarai (FreshFabrik, Superbutt, stb.) magukban, gond nélkül meg tudtak tölteni egy Kultiplexet/A38-at, és így bizonyos időközönként tudtunk jobb helyeken játszani. Aztán valami elhalt, megy ki a műfaj az érdeklődésből, és most már csak a fizetők száma számít. A Blind meg teljesen elvesztette vezető szerepét, szóval ma már ez annyit jelent, hogy néha egy-egy arc megkérdezi: „Baszki, Tóth Gergő nem a tesód?”

– Legközelebb az Instantban lehet titeket elcsípni, egy a kvázi 10 éves jubileumotokat ünneplő bulin, aminek baromi sokáig tartott a leszervezése. Mik voltak a legfőbb okok?

FB: A rengeteg ok mellett a zeneipar változásában a zenekar lassú beérése lehet a legfőbb, és hogy nem érezzük magunkat öregeknek.

TA: Szeptembertől februárig tartott a szervezése. Leginkább azért, mert már tényleg apró klubok is elvárják, hogy 150-250 fős telt házat csinálj. Ez a jelen körülmények közt nonszensz. Emiatt más zenekarokkal való együttműködés is azzal a feszültséggel jár, hogy folyamatosan firtatják, hogy „Hány fizető lesz a bulin?” Most úgy érzem, hogy többet nem akarok koncertet szervezni: vagy értelmetlen, mert alkalmatlan zenére a hely (pl. rockhoz borzasztó akusztika) és senki nem jár emiatt, vagy pedig olyan elvárásokat támasztanak, amiket a magunkfajta tényleg underground zenekar nem tud teljesíteni. Jelenleg ez a legnagyobb motiváció-elszívó dolog.

– Ha már az Instant szóba került, van-e, volt-e kedvenc klubotok?

FB: Az elmúlt 15 év zenei körei egyöntetűen a Kultit emlegetnék, azt hiszem, nem is véletlenül.

SÁ: Én is a Kultit bírtam. Egyébként meg ha jó volt a közönség, akkor szinte mindegy volt a helyszín. Az én időmben inkább a technikával voltak
küzdelmeink, nem sok helyen tudott jól megszólalni egy magunkfajta zenekar. A hangtechnikusok meg, hagyjuk is…

TA: Kultiplex, A38. Ezekre emlékszem úgy, hogy a legjobb mókák voltak. Instant meg nem véletlenül felkapott hely, oda is szívesen járunk, szóval örülök, hogy összejött ennyi szívás után oda a buli, még ha nem is az a kimondott rockhely. Hangtechnikusok terén jobb lett a helyzet: kitermelődött egy jó fülű, metalszerető, hozzáértő réteg, akik nem hangosítják csutkára az éneket, mert „nem értem, mit énekel az énekes”.

Van fent a Youtube-on egy felvétel, amellyel a Budapest TV előtt tisztelegtek a magatok módján. Miért pont előttük és melyik volt a kedvenc műsorotok onnan?

TA: Ez a tisztelgés inkább amolyan „tisztelgés”. A Budapest TV a random WTF pillanatok csatornája volt (vagy újra van?). Tihanyi Tamás gyógyítói munkája a top, azon rengeteget röhögtem, illetve ez az a csatorna, ami megtestesítette azokat a kínos dolgokat szüleink generációjából, amelyektől egy egészséges fiatal sikítva menekült. Kirsch „Nózi” András mulatós blogja is jelentős részt a BPTV anyagokból dolgozik. Mi ilyen furcsa fickók vagyunk, hogy ezt valahol élvezzük.

– Hogyan látjátok az itthoni underground szcénát jelenleg? Titeket nem ráz ki a hideg az egyre nagyobb méreteket öltő tribute jelenségtől?

FB: Nem látom, hogy lenne underground zenei szcéna. Talán az elektronikus zenében, amihez nemigen konyítunk. Ami a tribute bandákat illeti, egy Nomeansno tribute-ra szükség volna, túl ritkán járnak Budapesten.

SÁ: Underground? Vannak még rajtunk kívül mások is? Nekem úgy tűnik, hogy a rendszeresen fellépő zenekarok rákényszerültek arra, hogy üzletpolitikák mentén haladjanak. A legutóbbi Red Fang koncert után agyaltam, hogy miért nincs olyan magyar zenekar, amely megütné ezt a szintet, holott a technikai feltételek már rég adottak. Talán az az oka, hogy akik rendszeresen tudnak játszani, azoknak ki is kell szolgálni igényeket. Tehát akkor lényegében el kell fogadni, hogy ők becsületes iparosok…Nekem nem erről szól ez a műfaj.

TA: Azt látom, hogy csak a rock/metal vonal nem működik, totális az érdektelenség. A tribute vonal meg a teljes beismerése annak, hogy önmagunkat emésztjük. Meg az, hogy rockportálokon emberek 10-20 évvel ezelőtti lemezekről írnak ahelyett, hogy elmennének magyar koncertekre. Tényleg nagyon sajnálok mindenkit, aki nem lehetett újságíró akkor, amikor kijött a kedvenc lemeze, vagy nem tudott beszállni a kedvenc zenekarába. Rengeteg webzine lett, de nem specializálódtak; mindenki mindenről írna, ezért szinte semmire sincs ideje, míg ha felosztanák a munkát, akkor jutna idő az undergroundban ásni.

Más közegekben azt látom, hogy nagyobb az érdeklődés az újra: ismerőseim alter-rap zenekara nem a legdivatosabb, mégis könnyen szerveznek koncertet, médiamegjelenést – különösebb kapcsolati tőke nélkül. Valószínűleg a hiphop és elektro vonal is sokkal-sokkal érdeklődőbb. Eközben a rock közeg teljesen elanyagiasodott és átment „vesztes pop”-ba. Azért hívom így, mert egyre kevesebben vannak a bulikon, a zenekarok egyre jobban kiherélik magukat, hátha leadja a Petőfi a számukat, és akkor játszhatnak majd a Miskolci Kocsonyafesztiválon – ha visszaosztanak a szervezőnek 10-20%-ot. De közben maga a műfaj alkalmatlan rá; olyan mintha véget ért volna egy háború, kasza kell az embereknek, te meg a bajonettet árulod. Ahogy Áron is mondta, nekünk ez a műfaj nem erről szól: menj fel, örülj, mint egy hülye a zenédnek és gyújtsd fel a színpadot.

– Van-e olyan kedvenc zene, úgymond „bűnös öröm”, amit szívesen hallgattok, de rocker/metalos körökben nem mertek vele dicsekedni?

FB: Nekem úgy tűnik, a OneHeadedMan az a bűnös öröm, amivel nem szívesen dicsekednek rocker/metalos körökben.

TA: Sajnos egyre furcsább vagyok évről-évre, és egyre kevesebb az, amivel már nem merek dicsekedni. Valahogy a jó, krafttal játszott zene minden műfajból megtalál már, szóval sokáig tartott, amíg találtam valamit: hobbi-versenytáncoltam egy ideig, emiatt csomó latin zenét megszerettem. Sőt kedvenc angolkeringőim is voltak. Ilyen kínos csávó vagyok. Ahogy az ember elkezd táncolni, rögtön kiderül, hogy miben van valami plusz.

SÁ: Maxim Vengerovnak a Mendelssohn és Sibelius hegedűversenye, illetve Wienavski Op18-a Hubay Jenő interpretálásában.

– Az Instantban Alba Hysenivel fogtok játszani, azt kell mondjam, ez egy izgalmas párosítás lesz! Kikkel játszanátok még legszívesebben? Külföldről, itthonról egyaránt ér mondani nevet! 🙂

FB: Nomeansno, VHK, Propagandhi.

TA: Itthoni helyzetben már annyira belefáradtam abba, hogy egyáltalán legyen koncert, hogy nem is tudok ebben gondolkodni; annyira meghatározó, hogy falakba ütközünk. Ha romantikusan fogom fel, akkor a gyerekkori kedvencek, ha meg lehetőségek terén, akkor meg bárki, aki kb. stílusban van és elég a közönsége.

– Egyéb tervek az Instantos fellépés után?

FB: Egy zalaegerszegi koncert.

TA: Végre feloszlunk. Aztán tervezzük, hogy csinálunk pár átdolgozást „Lépesméz hadművelet” néven, amivel Youtube-on próbálnánk egy kis kedvet csinálni a zenekarhoz. Aztán most már nagyon az új számokat gyűrném, amikhez kísérletezünk ezzel-azzal; még több elektróval vagy fúvósokkal. Majd kiderül. Egy jó kísérletre sok szar jut, különben meg nincsen eredmény. Az a baj, hogy mindkét vonal nagyon érdekel, szintikkel pl. a kezdetek óta játszom, amióta meg felvettük a hegedűt-csellót a Manshukba, vérszemet kaptam, és más akusztikus hangszereket is kipróbálnék. Igazából terv túl sok van, pénz és idő kevés. Ez a baj. Illetve életben tartani a motivációt ebben a totális vákuumban, ami most a rock közeg. Az is egy jó kis terv.

– Az élet értelme szerintetek?

TA: (Beüti a Gógelbe: élet értelme. Wikipédiára rákattint, első három mondat kimásol.)

SÁ: Instantos koncert után a helyes megfejtők között kisorsoljuk az Andris gitárpengetőjét, meg a Zoli dobverőjét.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.