– Meglep, hogy idekint látlak. Nem zavar, ha túl sokan támadnak be azzal, hogy fotózzatok/beszélgessetek?

– Herr Morbid: Egyáltalán nem. Tudom kezelni. Látod, most mi is beszélgetünk, hahaha!

– Nos, igaz ez. Feltennék egy kérdést; hogy definiálnád azt, ahova jutottatok?

– Herr Morbid: Érdekes kérdés. Mindenki depressive black metalnak mondja a zenénket, ebből adódóan főleg underground figurák jönnek el megnézni minket. Ennek ellenére már jó ideje állítom, hogy ez nem black metal. Inkább nehéz elemekkel telerakott experimentális zene. Furcsa, nem tudom, tudod-e, de mi a Shining-gal anno nagyjából ugyanonnan indultunk. Annyi a különbség, hogy mi megmaradtunk ezen a szinten, ők pedig valami mást akarnak kihozni már a zenéből. Amivel nincs baj, teljesen oké, csak elfelejtik, hogy mi is ott voltunk az elején.

– Tehát szerinted nincs értelme ennek a megkülönböztetésnek?

– Herr Morbid: Abszolúte nincs. Figyelj, az egész black metal szféra felhígult már. Aki azt állítja, true blacket játszik, már az is valamilyen más zene pozitív vagy negatív behatása alatt áll. Szerintem felesleges beskatulyázni magunkat, mindenki hallgassa azt, amit szeretne. Én például otthon alig hallgatok metal-t, sokkal jobban élvezem már a régebbi zenéket.

– Ezzel én is így vagyok!

– Herr Morbid: Látod? Érdekes, mennyi ember gondolkozik hasonlóan. Ám, ha engem kérdezel, a legelső komolyabb depresszív töltettel bíró anyag a Mayhem – Deathcrush korongja volt. Habár nem úgy kiáltották ki, mint ami ezzel foglalkozik, mégis a dalszövegei és a légköre nagyon súlyos. 

– Igen, úgy érzem, Maniac hangja eléggé megpecsételte a korai Mayhem anyagot.

– Herr Morbid: Ezt mondom én is. Számomra a határok nem léteznek már a zenélésen belül, minden anyag egy külön fejezet, úgy érzem. Annak a fejezete, hogy milyen töltést hordozunk éppen. Ezt kell belerakni a számokba, én legalábbis ezt teszem. Ettől lesz különleges.

– Áruld el: hallani fogjuk ma este a Todestrieb-et?

– Herr Morbid: Fogjátok…de ez szigorúan bizalmas. Nehogy szétkürtöld, hahaha!

– Dehogyis fogom. 

– Herr Morbid: Nagyra értékelem, köszönöm!

– Oda jutott egyébként a zenekar, ahova tervezted? Elégedett vagy azzal, amit képvisel a Forgotten Tomb?

– Herr Morbid: Szerintem nagyon jó irányba haladt el az egész. Tehetséges emberekkel zenélek együtt, jó összhang alakul ki, amikor számokat írunk. Úgy vettem észre, a nagyérdeműnek is tetszik a legutóbbi anyagunk, ami ennyi év után is nagyon jól esik. Mi ezért zenélünk.

– Örülök, ha így látod! A Nocturnal Depression-nel milyen a viszonyotok? Jól kijöttök?

– Herr Morbid: Ők már tényleg egy hatalmas szakadék túloldalán vannak, amennyiben a zenélést tekintjük. Átcsaptak a Xasthur-os vonalba, amivel nincs baj, legfeljebb annyi, hogy amerikából jön, hahaha! Viccet félretéve: a turné alatt nagyon jól kijövünk, őrült arcok, de minket sem kell félteni.

– Magyarországról mi a véleményed?

– Herr Morbid: Durvák a feleseitek. Hogy is hívják, pálinka?

– Igen-igen, az lesz az.

– Herr Morbid: Nos, az biztos, hogy elég erős. Nem tudom, ti hogy bírjátok.

– A Magyar undergroundról mi a véleményed?

– Herr Morbid: Az alapokat ismerem, mint a Fantom, vagy a Tormentor, utóbbit elég egyértelmű vonatkozások miatt. Becsülendő, hogy egy ilyen picinyke országból ekkora név kerül ki, mint Attila. De azt gondolom, tudósok, orvosok, feltalálók tekintetében sincs okotok panaszra. Egy nagyon szívós kis területet birtokol Magyarország! 

– Köszönjük! Elvárások a mai estére?

– Herr Morbid: Remélhetőleg át fog jönni mindenkinek a Forgotten Tomb életérzés. Mi annak örülünk, ha látjuk, hogy élvezitek a zenét. Ez a zenélésg lényege. Azt gondolom, aki eladja magát azért, hogy még több profitra tegyen szert, az elárulta a zenét.

– Valóban jó meglátás, illetve pozitív, hogy Ti nem így fogjátok fel.

– Herr Morbid: Köszönjük! Most viszont ne haragudj, de bemegyek, megnézem a srácokat.

– Köszönöm, hogy időt szenteltél erre a beszélgetésre!

– Herr Morbid: Én köszönöm és jó szórakozást! Hail!