Inverted Mind
Three Faces of Madness (A Drama in Three Acts)

(Defense Records • 2020)
Armand
2020. december 3.
0
Pontszám
8

Az idei évet tökéletesen érzékelteti az Inverted Mind borítóképen lévő három maszk, mögöttük a végtelen fekete ürességgel. Ahogy a rajz, úgy maga a zene sem fest pozitív képet. A krakkói trió abban a sludge/stoner műfajban mozog, ami bő fél évtizede nemcsak külföldön, hanem nálunk is meglehetősen túljátszott volt. A stílus hívei ma sem panaszkodhatnak a kiadványok mennyisége miatt, de mintha kicsit alábbhagyott volna a tendencia, hogy boldog-boldogtalan a gitárját búgatja és a lassú riffekre fájdalmasan üvöltözik. Félreértés ne essék, nem a műfajjal van bajom, inkább arra akartam utalni, hogy sokan lélektelenül ráugrottak erre a zeneileg nem sok kihívást tartogató vonalra, majd a szélirány fordultával egy-két lemez után mentek is a süllyesztőbe. A lengyel barátaink esetében szerencsére nem ilyen tragikus a helyzet. A trió a legnagyobb rosszindulattal sem vádolható a trend meglovaglásával, ugyanis már kilenc éve a pályán vannak, a nyáron a honfitárs Defense Recordsnál kiadott Three Faces of Madness (ahogy a cím is utalhat rá) már a harmadik lemezük.

A hármas egyetlen alapembere az énekes/gitáros Sloma, jelenlegi társai pedig a második korongot követően csatlakoztak. A friss lemez mindössze háromnegyed óra, a dalok többsége az egészséges négy-öt perc körüli menetidőre lett belőve, feleslegesen nem kóborolnak negyedórákat az erdőben, mint egyes pályatársaik. A leghosszabb szerzeményt, az album záró tételét is „mindössze” hét percig nyújtják. A korong szerkezete rendhagyóra sikerült, a dalszövegeket összekapcsolja egy gondolatmenet, erre utal a lemez alcíme is, A Drama in Three Acts. A kilenc dal hármasával alkot egy-egy „felvonást„. Azonban, ha szövegkönyv nélkül ülök neki az albumnak, ez a koncepció fel sem tűnik, csak egy jófajta stoneres sludge lemezt hallok. A nyitó Ship to Nowhere azonnal irányba állítja a hallgatót, húzós középtempójával, gerjedő gitárjaival és a kiabálással kevert üvöltéssel. Ez a zene ugye nem a négy fal közé való, hanem egy szakadt klubba, ahol a jobb kézben folyékony kenyérrel töltött műanyag poharat szorongatva lehet lóbálni a sörényeket, negyven-ötven sorstárs társaságában. Erre azonban bizonytalan ideig még várnunk kell, így jobb híján egyelőre marad a szobametal.

A dalok közül a dühös üvöltéssel kezdődő Rising Angert érdemes kiemelni, melynek középrészében igazi power trió módjára muzsikálnak a srácok. Sloma limitált énekhangja összességében kissé egysíkúnak tűnik, talán érdemesebb lenne változatosabb akár extrém énektémákkal is kísérleteznie. Üdítőek a Looking for Shelter, a Despair és a záró Nothing Left dallamos énekrészei. A tempók terén mindent felvonultatnak, ami befér a stílusba. Vannak lassú részek és még lassabbak, illetve szolid középtempók is akadnak. A kilenc nóta közül a súlyos szaggatásokkal telepakolt Discrepancy ver oda legkeményebben, melyben Alice in Chains-es háttérvokálok is beszűrődnek az extrém énekhangok közé. A Despair a címéhez illően egy Crowbar-os sulykolás, vánszorgó tempóval elővezetve. A What If című dallal kezdődő utolsó fejezet tételei pedig a leglassabbak, egyben a legnyomasztóbbak, ennek ellenére a gitárözön mögött a ritmusszekció játéka ezekben a dalokban a legötletesebb.

Az Inverted Mind friss korongján kihozta a stílusból, amit manapság még ki lehet préselni belőle. A húrokból mindent kifacsartak és a hangszálakat sem kímélték. Jóféle stílusgyakorlatuk megérdemel egy erős nyolcast.

Az ajánlót írta: Andris

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.