Irksvm

Moribund (2019)

A harmincas éveit taposó portlandi Duncan McCue nagy lendülettel ugrott bele az underground zenei életbe az elmúlt időszakot tekintve, hiszen basszusgitárosként, gitárosként, dobosként négy produkcióban is megtalálhatjuk a nevét. Ezekből három a demózás és EP készítés szintjén áll progresszív és technikás, brutális death metaljával, azonban Duncan nem volt hajlandó félretenni a benne lakozó sötétséget sem, így saját projektbe is kezdett Irksvm néven. Érdekes módon itt már a nagylemez is megszületett tavaly Moribund címmel, amit azért nem söpörnék félre olyan könnyedén 2019 legjobb bemutatkozásai közül (lassan utolérem magam azokkal az albumokkal, amik már rég megérdemelték volna a cikket). Ez leginkább annak köszönhető, hogy főszereplőnk olyan black metal anyagot tett le az asztalra, ami a hagyományos feketefém hívőknél biztosan kicsapná a biztosítékot, azonban a kevésbé konformista hallgatóságnak mindenképp tudom ajánlani eme gyöngyszemet.
Először is, itt valóban nem a megszokott értelemben vett black metalról van szó, mivel egyértelműen beszűrődnek az egyéb projektek hatásai: progresszió és technikásság jellemzi a Moribund mindössze 33 percét, ami rövidségének ellenére nagyon intenzív és kimerítő élmény tud lenni. Bónusz dalokkal ugyan az 50 perc környéki játékidőt is eléri, de nekem a “kiegészítőként” nyújtott tételek valahogy nem jöttek be, tényleg nem voltak szükségesek az egységes kép kialakításához. A meglévő hat tételt viszont egytől egyig megszerettem. Az anyag hangzása megfelelő, a borító pedig nagyon is eltalált (Duncan láthatóan vonzódik a dús növényzet iránt, de lehet a dús szemöldökű lányok ihlették meg…)

Kezdésnek itt van rögtön a Vae Victis, amit először hallottam jó magam is és azonnal kíváncsivá tett a folytatást illetően. Zongorás betét, lágyan beúszó depresszív, de tiszta ének fogad minket, aminek hatására egy esős délutáni teázgatás képe rajzolódik ki előttünk, amit gyorsan eloszlat a karcos gitár megjelenése és a hamarosan ránk zúduló, kimunkált aprítás. Tördelt, skizofrén hangulatot árasztó ritmusok, rengeteg károgás és csipetnyi hörgés a teljesség kedvéért…

A folytatásban a Demon Of Hatred már nem sokat foglalkozik a finomkodással, gyorsan nekünk ront kaotikusságával, hogy ezek után elődjével ellentétes irányba változzon és később hozza a teázós élményt… Kevésbé hatott meg, mint a nyitány, de a Headless fura kettőssége ismét meggyőzött, hogy érdemes végighallgatnom a lemezt. Lassú, éles gitárhangok búgnak és zúgnak a dal során, melyekhez mégiscsak gyors tempó társul a doboknak hála. Rövid tétel, de az egyik legjobb is lett az albumon, ez kétségtelen. A magasra tett lécet a The Folly Of Hubris is megugorja, főleg a második felével, ahol szinte teljesen átmegy a produkció valami őrült, beteg death metalba. Ez a vonal tovább fokozódik a Denial során, ahol a károgás kerül a háttérbe a hörgéssel szemben, de egy digitálisan torzított hang is megjelenik, ami nagyot dob a dalon.

Zárásként a Veni Vidi Vici kapott még helyet a bemutatkozáson, aminek felfedezését inkább rátok bíznám. Ezt megtehetitek a projekt bandcamp oldalának segítségével.

Érdekes szösszenet az Irksvm bemutatkozása, amin érződik, hogy egyetlen ember megborult fantáziájának szüleménye különösebben megjelölhető hatások nélkül. Úgy tudom elképzelni az anyag születését, hogy Duncan leült, elkezdett valamit játszani és rögzítette a belülről érkező témákat, mivel az egész kiadvány egységesnek, összefüggőnek hat. Pont ezért előnyös a rövidsége, mert így tudja igazán kimutatni a foga fehérjét. Ha szereted a könnyedén áramló, különösebb megkötések nélküli extrém zenét, érdemes tenni vele egy próbát.

április 30.,
május 04.,
május 08.,
május 11.,