Iron Jaws
Declaration Of War

(Pure Steel Records • 2021)
Armand
2021. augusztus 2.
0
Pontszám
8

Az olaszoknak egy-két kivételtől eltekintve nem sikerült tartósan bennragadniuk a metal nemzetközi vérkeringésében. A Lacuna Coil és a Rhapsody mellett hirtelen nem is jut eszembe olyan talján zenekar, akiknek ez összejött volna. Az elmúlt három évtizedben azonban több ígéretes formáció is felbukkant olasz földön, legyen szó progresszív metalról (Eldritch), black-thrashről (Bulldozer), vagy akár dallamos power metalról  (Labyrinth), nem beszélve az olyan szélsőséges alakulatokról, mint az Abysmal Grief, a Mortuary Drape, vagy az Aborym. Olasz speed metal csapattal viszont ezidáig nem találkoztam. Az utóbbi stílus manapság – amikor az undergroundban az összes alirányzat él és virul – egyébként is a népszerűségi lista legvégén kullog. A speed metal napjainkban hasonló helyzetben van, mint a Candlemass/Solitude Aeturnus-vonalas epikus doom metal volt az ezredfordulót követő években. A fiatalok inkább a műfajhoz közel álló thrash mellett törnek lándzsát, a veteránok pedig már nem mozognak ebben az 1980-as évek elején aranykorát élt irányzatban.

Az észak-olasz Iron Jaws tagjai másfél évtizede ragadtak hangszert és a 2010, illetve 2013 közötti időszakban két nagylemezük is megjelent, melyeken (hagyományt teremtve) egy-egy feldolgozás is helyet kapott, a kiszemelt zenekarok, azaz a Hallow’s Eve, illetve az Exciter nevei pedig akár iránytűként is funkcionálhatnak a csapat stílusához. A harmadik korong tehát közel egy évtizednyi hallgatás után jelent meg. A Declaration Of War kapcsán az első és talán legfontosabb feladat, hogy gyorsan felejtsük el a katasztrofális borítót és a hasonlóan „eltalált” logot! A srácok egyébként a három nekifutás ellenére sajnos még egyszer sem tudtak épkézláb borítóképpel előrukkolni… A dallistára pillantva egy ismerős címen azonnal megakadt a tekintetem, az ötödik tétel. azaz a CD verzió bónusza, a Ton Of Bricks ugyanis a Metal ChurchThe Dark” albumának nyitódala volt, melyet az olaszok az eredetihez hűen vezetnek elő. A további tizenegy szerzemény szövegében a jól megszokott kliséket járja körbe, kezdve a háborús témákkal, folytatva a metal dicsőítésével, illetve a sebességmániával. Az alapembereknek számító és a dalszerzésért is felelős Roberto/Alberto gitárduó szakadatlanul zúdítja ránk a riffeket. 

Az ötös a nyitó Satan’s Bride-dal rögtön bele is csap a dolgok közepébe, a tördelt riffek, illetve az előző lemezen bemutatkozott Andrea hisztérikus éneke uralják a dalt, mely extraként egy jóféle gitárszólóval lett fel feldobva. Az öndefiniáló Speed Metal Commando úgy kezdődik, mint egy Dave Mustaine által elkövetett korai Metallica téma, változatos vokálokkal, jól kivehető bőgőalapokkal, és újfent egy kidolgozott gitárszólóval. A The Brawl a SodomAusgebombt-jának unokaöccse, a nyitótémája legalábbis kísértetiesen idézi Angelripper-ék klasszikusát, a The Hell Of Boiling Metal és az Idiot’s Prophet szintén a Sodom territóriumán belül egyensúlyoznak. Andrea az utóbbi dalban hozza a legváltozatosabb témáit, az acsarkodások, kiabálások, üvöltések széles garmadáját felvonultatva. A modernkori csatazajjal színesített címadó a korai Metallica, a David Wayne-korszakos Metal Church és a kanadai Exciter vonalát hozza, a későbbi tételek között pedig ott az US power metalos Evil Bringer, vagy a Venom-ot idéző Back On The Hunt és B.M.W..

Összegezve a tapasztaltakat, a Declaration Of War háromnegyed órája egy sokkal jobban sikerült hanganyag, mint amit a félrement borítókép sugall, hagyományőrző jellege mellett is változatos felvétel. A nem létező speed metal fanatikusok mellett a lemezzel akár a germán thrash vonal hívei, akár az US power irányzat rajongói is bátran ismerkedhetnek!