Iron Maiden
Senjutsu

(Parlophone • 2021)
boymester
2021. szeptember 11.
7
Pontszám
7.5

Rendszeres olvasóink tudják, hogy imádok turkálni, búvárkodni a zenei világ mocskában és kikukázni minden finomságot, így számomra is érdekes választás az új Iron Maiden lemezről írni. Igen, a Maiden igazán nevezhető egy mainstream zenekarnak, de az is lehet, hogy annyira mégsem…
Mivel ki tudja, mennyi lemez, dal van még a veteránokban, akik igencsak nagy hatást gyakoroltak rám az évek, évtizedek alatt, így nem hagyhatom ki a lehetőséget, hogy legalább egy friss korongjukkal foglalkozzak és ne csak egy régi nosztalgiarovatban emlékezzek meg róluk. Alapvetően pont ennek a hosszú életpályának köszönhető az is, hogy különösebben nem kell bemutatni a munkásságukat, de nyugodtan tulajdoníthatjuk ismertségüket a minőség védjegyeként is, ami rögtön más színben tünteti fel a fősodorban való szereplésüket is. A csapattal kapcsolatban mindig volt egy olyan elképzelésem, hogy nem ők készítettek a világot keblükre ölelő, divatos slágereket, hanem egyszerűen olyan kiváló munkát végeztek, olyan egyedi dallamvilágot hoztak létre, hogy a világ bűne lett volna nem felemelni őket. Egy gyorsvonat sebességével mégiscsak felidéznék pár dolgot, mert az új korong is egy életmű része, nem pedig egyetlen megnyilvánulás, az én véleményem róla pedig csak akkor értelmezhető, ha hosszú kapcsolatunk néhány apró mozzanatát is napvilágra hozom…

Korlátozott agyamban a ’80-as évek mindig egy sötét folt volt, amit megelőzött a hetvenes évek nagyszerű újító, kísérletező hajlama és a ’90-es évek egyre brutálisabb, szívemhez szólóbb zenéi. Mégis akadnak olyan csapatok, akiktől nem lehet eltagadni a zsenialitást és a rengeteg glam és hajmetál mögött kialakították saját zenei világukat. Ilyen volt többek közt a Judas Priest, a Metallica, Slayer, Sepultura és az Iron Maiden. Ezek a csapatok képesek voltak áttörni az egyre nagyobb akadályokat az extrémebb fémzene és a médiatámogatottság között. Ettől függetlenül ebben az évtizedben távolodott el egymástól leginkább a közvélemény és az egyre súlyosabb, sötétebb zene. A Maiden-nek azonban ez az egész évtized egy győzelmi menetelés volt, ahogy a tipikusnak mondható NWOBHM alapokból kiindulva teljesen egyedi hangot alakítottak ki és a nagyszerű heavy metal lemezek után megalkották műfajuk legnagyobb klasszikusait is. Érintőlegesen, de a progresszió megjelenését sem tagadhatjuk el tőlük, nem volt véletlen a Dream Theater egykori feldolgozáslemeze sem. A máig hatást gyakorló alapvetések (ezek az én nézetemben a Powerslave, Somewhere Is Time, Seventh Son of a Seventh Son albumok voltak) után az érdeklődés csökkent irántuk, de a ’90-es évek Iron Maiden albumairól is fel tudnék sorolni akkora dalokat, melyek simán felveszik ezekkel a versenyt.

Tény, hogy itt állt össze leginkább a képlet és Bruce Dickinson későbbi távolléte kicsit nehezítette a dolgokat, de még a Blaze Bayley közreműködésével készült lemezeken is találhatunk igazi himnuszokat (Sign of the Cross, Fortunes Of War). Gondolok itt arra, hogy hiába nem szereti például valaki a Dance Of Death lemezt, számomra a címadó és a No More Lies ott van a legjobb szerzeményeik között, vagy hiába bukott a maga idejében a rövidebb dalaival a Fear Of The Dark, nincs olyan heavy metal rajongó, aki legalább a címadó dalt (itt is) ne hallgatná meg szívesen. Szinte tökéletes slágergyűjteményt rejtett Dickinson visszatérő anyaga, a Brave New Word is, ami után a zenekar elkezdett visszatérni az igazán hosszú, alaposan kidolgozott dalok irányába (kazettán rongyossá lett hallgatva). Az ezredforduló után pedig megjelent náluk egy olyan fajta progresszió, ami nem a tördelt ritmusokra és csapkodó zenei virtuózitásra épül, hanem arra, hogy igyekeztek minél komplexebb, egy-egy témavilágra építő, mondhatni könnyed koncept albumokat készíteni. Különösebb kísérletezés egyedi és azonnal felismerhető hangjuk, hangzásuk miatt itt már felesleges, státuszuk alapján pedig azt írnak és azt játszanak, amit csak akarnak. Ennek a korszaknak az első lemeze volt az A Matter Of Life And Death, a The Final Frontier, melyek igazán hosszúra sikerültek, de még így is eltörpülnek a legutóbb érkezett The Book Of Soulshoz képest, aminek gyakorlatilag most a folytatását kapjuk.

Alapvető kérdés, hogy kell-e nekünk két lemezes album, érdekel-e még valakit az angolok zenéje ilyen mennyiségben. Elnézve a single kiadványok hallgatottságát, azt kell mondanom, hogy mi sem természetesebb. Ez a lemez, ahogy az elmúlt 20 év anyagai sem a nagyközönségnek, hanem a zenekar igazi rajongóinak készültek, akik szeretik ezt a hangot, ezt a dallamvilágot és természetesen Bruce érezhetően öregedő, de még mindig azonnal felismerhető hangját. Mindezt ki is használják rendesen: vírus és némi csúszás ide vagy oda, a gépezet nem állhat meg. Nem kívánnak idős emberként például nekünk rontani valami álszent darálással, így már a kezdéskor megkapjuk a címadó lassú háborús hömpölygését, epikus történetét. Ebben egyértelmű az ének dominanciája, azonban a Stratego meghozza a Maiden-es gyorsabb témákat is. Teljesen egyszerű dalszerkezettel, a régi idők slágerességét idézi a tétel, ami sok albumon elfért volna.

Elsőnek kissé meglepett a The Writing On The Wall hard rockos, vadnyugatos lüktetése is, ám gyorsan belopta magát a szívembe. Gyakorlatilag elmondható róla, hogy úgy lett újszerű és friss a zenekar dalainak sorában, hogy a múlt felé nyúlt. Érdekes egyveleg a Lost In A Lost World is, ahol a progresszív Maiden elegyedik teljes magabiztossággal a ’80-as évek elején járó egykori NWOBHM gyökerekkel. A szerzemény sok újrahasznosított elemet hoz és eléggé túlnyújtott, de a már említett nagybetűs Maiden fan minden pillanatát élvezni fogja, majd újra és újra meghallgatja. Az első CD jellegzetessége az érzékeny és hosszú dalok váltakozása a rövid, pörgősebb alkotásokkal, amiből ezek után a Days Of Future Past következik. Nagyívű, epikus refrén és energiától duzzadó előadásmód jellemzi. A The Time Machine kalandosabb, okosabb irányt vesz ugyan a korong végén, de már jól mutatja, hogy a zenekar mindent rögzít, amit élvezettel ad elő. Kevésbé érdekes és a végére le is fárasztott. Ez jellegzetessége sajnos ennek a korszaknak, pedig még csak az új dalcsokor felénél járunk, ha egyben gondolkodunk a két lemezt illetően.

70-es éveik környékén járó zenészeink tehát ismét két etapban kívántak megnyilvánulni, ami erősen a rajongóknak van címezve. A második korong az elsőnél is keményebb, hiszen összesen 4 tételt tartalmaz és igazi, esszenciális Iron Maiden dalokat sorakoztat fel bődületes játékidőkkel, maratoni gitárszólókkal. Az ilyen dalok általában Steve Harris szerzői tevékenységének eredményei és itt sem tévedhetünk nagyot, mivel 3 tételt valóban ő jegyez egyedül. Egy fiatalabb hallgatónak biztos vagyok benne, hogy ez leginkább minőségi háttérzeneként fog szolgálni, azonban hiába hallottuk már ezeket a dallamokat egyéb variációban, én mégis könnyedén faltam őket. Ezekben a szerzeményekben már senki ne keresse az egykori energiát, lendületet, itt sokkal inkább a középtempók és a keserédes melankólia az, ami nagyszerűen működik. Semmi sem tarthat örökké, ezt bizonyosan tudja a zenekar is, ezért cseppet sem lepett meg, hogy ezeket a monumentális, lassan építkező, de alaposan kidolgozott anyagokat áthatja egyfajta elmúlás érzés. Ezt erősíti a Darkest Hour refrénje, a Death Of The Celts szinte örömzenéléssé váló instrumentális része. A bőven 10 perc fölé nyúló doomos The Parchment és Hell On Earth szintén egy levitézlett csapat büszke menetelését juttatta eszembe, melyekben minden megtalálható, amit az elmúlt évtizedekben megszerethettünk az Iron Maiden-ben. Közel lehetetlen eldönteni és nem is szándékom, hogy ezek műfajukban remekművek (különösen a Hell On Earth), vagy sablonos önismétlések. Biztos vagyok benne, hogy egyeseket a világból ki lehet majd kergetni ezekkel a hosszú tételekkel, én viszont élveztem őket. Olyanok ezek a dalok, mint a Volt egyszer egy vadnyugat: türelem és nyugalom nélkül nem érdemes belekezdeni sem…

Rajongóként tehát egy megbízható, minden ízében megszokott anyagot kaptam az zenekartól, amit gond nélkül behelyezhetek a csapat életművébe, pont ezért az értékelést is csak ehhez érdemes viszonyítani. Itt szó sincs tehát arról, hogy bárkinek bármilyen formában meg akarjanak felelni, újabb csúcsokat akarjanak megdönteni. A brit hagyományok és a millióból is felismerhető dallamvilág Dickinson-ék olyan sajátja, amit az idő sem volt képes elvenni tőlük. Persze egy zenekarral ismerkedőnek valamelyik klasszikust ajánlanám első körben és nem a most megjelent korongot, mert ez már a benfenteseknek szól, azoknak, akik sok-sok éve ráakadtak a horogra és azóta sem hajlandók az új ízek felé mozdulni. A Senjutsu egy életműre visszatekintő, visszareflektáló nosztalgiavonat, amire tényleg csak akkor érdemes befizetni, ha teljesen függetleníteni tudjuk magunkat az idő múlásától. Egyben fogyasztani sem egyszerű feladat.

Az egykori husáng megkopott, megrepedezett és most sétabotként mered ránk a szoba sarkából, de kopásának minden centije tiszteletet érdemel…

Iron Maiden – Senjutsu (2021) (7 komment)

  • oldboy oldboy szerint:

    Valóban remek írás, a pontszámmal is nagyjából egyetértek, bár nekem hallgatásról-hallgatásra jobban tetszik az album.
    Talán nem csak én gondolom úgy, hogy az első hét Maiden korong jelenti pályafutásuk csúcsát, azok igazi klasszikusok. Idővel be is fogom gyűjteni mindet vinyl-en! Három már megvan, legutóbb a zseniálisan aprólékos borítóval, sok-sok utalással rendelkező Somewhere in Time-ot szereztem meg, na azt, így, nagy méretben percekig lehet nézegetni. 🙂
    Egyébként nagyon sajnálom, hogy Bruce leállt a szólólemezek készítésével, mert én azokat (főleg a Balls to Picasso, Accident of Birth, The Chemical Wedding hármast) még a Maiden-nél is jobban szeretem. Mondjuk a Skunkworks is hatalmas a maga letisztult, sallangmentes, grunge-os hangzásvilágával.
    De a lényeg, hogy a Senjutsu is egy megbízható album, nyilván közel sem olyan jelentős, mint a ’80-as években készült opuszaik, de nekem kifejezetten jólesik hallgatni, recirkulált megoldások, ismerős dallamok ide, vagy oda. Még a hangzása is tetszik, én speciel nem bánom, hogy próbálták minél természetesebbre belőni a soundot.

    • Rob Rob szerint:

      Még az idén jön új Dickinson album, legalább is ez a terv!

    • oldboy oldboy szerint:

      Köszi az infót, el is felejtettem ide akkor reagálni, amikor az aktuális, vagy talán valamelyik korábbi Hammerworld számban olvastam vele egy interjút, amiből kiderült, hogy élő szerződéssel rendelkezik a következő szólólemezére, de idén biztosan nem fog megjelenni, mert a munkafolyamatok miatt az USA-ba is kellene utazgatnia, az meg ebben a járványos időszakban nem egyszerű. Legalábbis valami ilyesmire emlékszem… Hátha jövőre ki tudna adni egy szólólemezt!

    • oldboy oldboy szerint:

      Jelentem, az első hét Maiden lemez már a vinyl-gyűjteményem része! 🙂

  • dimmurtal dimmurtal szerint:

    Ez egy nagyon frankó lemezismertető egy igazán jól sikerült lemezről! Lehet, hogy megveszem a cd-t is, mert ezt vezetés közben, egy hosszabb úton nagyon király lesz hallgatni!

    • Winci Winci szerint:

      CD: ráadásul a borító is érdekes olvasmány. A Powerslave, vagy a Brave New World maximalistán részletgazdag és letisztult stílusához képest – bár ez is az – egészen más iskola a festmény, különösen a belső borító.. Nekem pl. ez is tetszik a kiadványban.. Amúgy naponta meghallgatjuk, ma pl. 2x, pedig emellett van más hallgatnivalónk is.
      És valóban, amivel kezdeni akartam, de pont a lényeg maradt le: jó írás kerekedett az albumról!

  • Winci Winci szerint:

    Úgy készültem, hogy majd jót vitatkozom, már csak a móka kedvéért is, ha a Maiden legújabb lemezét a cikk szerzője lehúzza. Többekkel cseréltünk véleményt már, és én is érzékelek sokakban csalódottságot, már a Book… lemez kapcsán is. Én azonban megszerettem ezt a lemezt is. Igaz, hogy nem ismerem sem ennek (még) sem a Book…-nak minden egyes hangját úgy, ahogy a Somwhere-nek, a Piece.., a The NOB-nek…, vagy akár a Brave New World-nek (de tényleg), de a számomra anniyra megragadó volt, hogy egy új lemezt készítettek úgy, hogy a kilenc dalban szinte tematikusan veszik sorra 3-4 éves ciklusaikat. Hogy mindegyik epikus? Sebaj. Hangok a Powerslave-ről, sőt a Killers-ről (ld. ide beillesztett utolsó klip), jellegzetes gitárok, és mégsem önnön kópiája. Így, az írást érdeklődéssel várva, egészen megnyugodtam, hogy ez a zene érték és megfelelő fogatatásra talált (pl. Boymesternél) valószínűleg többeknél is. Rádióban, pláne országos frekvencián, sőt főműsoridőben már úgysem fogjuk soha hallani a Maiden-t, mint annak idején többször is pl. a 2 Minutes to Midnight-ot és Flesh of the Blade-et. A 9-10 perces nótákkal sosem rádiónak, hanem valóban a rajongóknak és maguknak alkottak. Jó szórakozást!