Több évtizedes rajongói rutinnal a háta mögött az ember egy-egy új album kapcsán a borítókép és a logo típusa alapján általában teljes bizonyossággal el tudja dönteni, hogy milyen stílusú zenekarral/lemezzel hozta össze a jószerencse vagy a balsors… Az Ironbourne nálam kivételként erősíti a fenti axiómát. A logo és a borító alapján egy stoner/sludge vonalas csapatra vagy egy Mastodon klónra számítottam, a tippem azonban finoman szólva is célt tévesztett. A svéd ötös ugyanis heavy metalban utazik, annak is a hagyományos, brit válfaja mellett törtek lándzsát. Az Ironbourne név ugyan új, a tagok azonban évtizedek óta végzik a svéd acél megmunkálását. A ritmusszekció és az egyik gitáros az 1984-es alapítású Mace Sweden formációban is érdekeltek, mely zenekar neve feltehetően csak az iszapszemű mániákusoknak mond valamit, hiszen többször oszlottak fel, mint ahány nagylemez a nevükhöz köthető. Két elköszönés és egyetlen stúdiólemez a mérlegük, illetve talán egy demó is a múlt ködébe vész. Az Ironborne szempontjából ez annyiban lehet lényeges, hogy a március végén debütált zenekart meglett ötvenes arcok működtetik, akik ott voltak a műfaj egyezményes aranykorában is, bár az akkori tortából mégcsak egy morzsa sem jutott nekik.
Az Ironborne képében tehát részben egy új zenekarral, részben pedig egy visszatérővel van dolgunk. A zenekar nevéhez mindössze egy single és jelen írásom tárgya, a csapatról elnevezett bemutatkozó korong köthető. A csapat naptárja még mindig valahol 1987 és 1991 között jár, legyen szó akár dalszerkezetekről, szövegekről, a hangszerek megszólalásáról, vagy bármi egyébről. Egy ilyen, ötvenes arcok által üzemeletetett formációtól azonban hitelesebbnek érzem a korong minden hangját, mint egy időgépes, huszonéves arcok alkotta zenekartól. A CD-n kilenc dal kapott helyet, a számcímekre pillantva pedig az egyszeri rajongó az alapfokú angolt ugyan alulról súroló, de metalos szakirányú nyelvismerettel is könnyen ki tud igazodni a mondanivalót tekintve. A nyitó The Dreamer olyannyira 1987-es megközelítésű, hogy a dalról a Black Sabbath „The Eternal Idol” című lemezének hangulata ugrott be, Torbjörn Andersson hangja is Tony Martin teljesítményét idézi. A gitárok úgy dörögnek, ahogy Iommi hangszere szólt a Martin korszak első három lemezén. Lars Andersson basszusa Geezer-esen dörmög a háttérben, Stefan Viktorsson játéka ugyan nem a néhai Cozy Powell ligájában mozog, de ötletesen hozza a kötelezőt, olyannyira, hogy egy introra is futja tőle a Twilight of Gods bevezetőjében.
A második tétel, az Illusive Reality misztikusabb jellegéből eredően inkább a Headless Cross lemezhez köthető. Egyes nótákban a tipikus égdörgés és harangszó effektek is felütik a fejüket, melyek bármennyire is lerágott csontok, bérelt helyük van az introkban. Sorolhatnám az egyes dalokat aszerint, hogy melyik idézi a The Eternal Idol albumot, melyik passzolna a Tyr-hez, illetve melyik az, ami a Headless Cross lemez hangulatához áll közel, de a felfedezés élményét meghagyom annak a maroknyi fanatikusnak, aki nemcsak Ozzy-val és Dio-val, ne adj isten, Gillan-nel vagy Glenn Hughes-szal azonosítja a Sabbath-ot. Illetve ellenpéldaként érdemes kiemelni a lemez közepén helyet kapott Too Late című tételt, ami olyan hetvenes évekbeli csapatokat idéz, mint a Wishbone Ash. Negatívumként felróhatnám, hogy szinte az összes dal azonos tempót kapott, illetve hiányoznak az emlékezetes gitárszólók, de nem akarok a svédek lelkébe gázolni. Ez a kilenc dal ugyanis egy valóban kellemes időutazás a ’80-as évek végére.
Az ezredfordulót követően az első két albumán a szintén svéd Hellfueled idézte olyan alázattal Ozzy szólókorszakának korai lemezeit, ahogy ezúttal az Ironbourne teszi a Sabbath kései időszakával. Az Iommi által egy ideje már belengetett Tony Martin-os együttműködés megvalósulásáig ezen a vonalon a mai mezőnyből jobb lemezt el sem tudok képzelni.
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
