A Forgács rendszeres látogatói számára valószínűleg már nem kell bemutatni a kiskunhalasi grinderekből álló Jack kvartettjét. Persze aki eddig még nem találkozott volna velük, annak elöljáróban annyit, hogy zenéjüket nem csak az unalomig ismert „darálós” elemek határozzák meg, hanem ezt albumról albumra sikerül megfejelniük egy jó adag hardcore/crust/punk miliővel is.
Az új anyaggal kapcsolatban – ami lehet, hogy már egyfajta trenddé alakul a zenekar részéről – Vatai Levi és mindenre elszánt kis csapata újfent egy split albummal lepett meg minket. – (Bár jómagam klasszisokkal jobban örültem volna egy „egész estés” albumnak.)
Ismerve az eddigi split lemezek mindennemű negatív oldalát, nincs okunk a szomorúságra. Ez a grind horda közel három és fél percben szinte mindent belezsúfolt abba a négy dalba, amit valójában a zsáner csak megkívánhat. S hiába, a zenekar erőssége még mindig a jól megírt groove-okban rejlik, egyszerűen nem tudnak hibázni. – Fullasztóan telepszik minden egyes Jack harmónia az ember mellkasára, s az így kialakult légszomjtól észre se vesszük mennyi időt töltöttünk el ájulás közeli állapotban, egyszerűen csak vége. Akár csak a Ludmilla című eposz, amely nem csak nyers és brutális, de témáját tekintve még kellően felkavaró is. (Aki kíváncsi olvassa el nyugodtan a nóta alaptörténetét. – A valóság sokszor megrázóbb és könyörtelenebb, mint maga a fikció.)
A hangzás, a hangulat, s a témák is egész egyszerűen egy teljes albumért kiáltanak, hogy aztán átrobogjon rajtunk, mint egy gyorsvonat, s a végén ott heverjünk a sínek között véres, azonosítatlan masszaként. – Fixa ideám, hogy azok ellenére, hogy a zenekar továbbra sincs dalszerzői válságban, mégis mintha most egy kissé lelassult volna ez a folyamat…
Huh… A Noisegrind-ot kedveled? Mert, ha igen, akkor nem lesz itt semmi baj, had invitáljalak meg egy érdekes, és sokkal kevésbé széles spektrumú zenei utazásra. – Csak, hogy megértsd. A Noisegrind egy zenei stílus a grindcore-on belül, s ha ezt így elsőre sikerült megemészteni, másodjára már semmi vész.
Amint a Ludmilla utolsó taktja is lecsendül mindennemű figyelmeztetés nélkül kapod majd az arcodba a tokiói Sete Star Sept nótáit. – A japán duó?! a végletekig kihasználja a stílus adta szűk keretet, hiszen azok ellenére próbálnak meg mégis maradandót alkotni, hogy a zenei minimalizmus nagy betűkkel van a zászlójukra hímezve. – Aki pedig kíváncsi a végeredménye, az ne fogja vissza magát, s kísérletezzen. Fedezze fel egy szép csendes nyári délután Kae kisasszony (vokál, basszus) és Kiyasu úr (dob) vezetésével a diliházat.
Jack – 10,
Sete Star Sept – 5.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
