Jello Biafra and the Guantanamo School of Medicine
Tea Party Revenge Porn

Professor Shub Niggurath
2020. október 21.
0
Pontszám
8

Az van, hogy a Dead Kennedys Fresh Fruit for Rotten Vegetables nagy kedvencem, sőt szerintem a mai napig az egyik legjobb punk lemez. Ennek ellenére, nem nagyon vágtam a Dead Kennedys-en kívüli dolgait a tagoknak. Ezért volt számomra nagy meglepetés az, hogy nem csak, hogy aktív volt végig Jello, most jön az új lemez a Jello Biafra and Guantanamo School of Medicine formációval. Amiben olyan csókákkal zenél együtt mint a Victims Family-s Ralph Spight és Larry Boothroyd Triclops-ból. A wikipediat nézve, pedig lesz pótolni valóm.

Egyébként van magyar vonatkozása is a dolognak, hiszen annak idején Jello, a kiadójával majdnem kiadta a Bikini első lemezét. A dolog vége az lett, hogy felhívták a figyelmét, hogy egyébként egy „kommunista pecsétes” zenekarról és lemezről van szó, így Nagy Feró nagy bánatára visszavonulót fújt a dologtól. A politikától azóta sem tartózkodik, mi sem bizonyítja ezt jobban mint a Tea Party Revenge Porn, ami 45 perc bemutatás a republikánusoknak és úgy egész Amerikának is. Így jelenthetjük, hogy Jello a 60-as éveit taposva se nagyon akar vissza venni a tempóból.

Nekem persze kimaradt kb minden a Kennedys után, mégis ha elképzeltem volna milyen lemezt adna ki 2020-ban, tuti valami hasonló jelent volna meg a fejemben. Az első ami szembetűnő, hogy a hang még mindig meg van. Alig észre vehető hogy eltelt pár évtized, a hajlítások az utánozhatatlan hangszín mind ugyanaz, ahogy az energia is, még ha kopottas egy kicsit. A Satan’s Combover és a People With Too Much Time on Their Hands elméletileg még Trump előtt meg lett írva, mégis tökéletesen lefesti a konteo gyártó társadalmat, amit Donald Úr annyira szeret támogatni. Vannak már-már szinte hardcore-os dalok is mint a A Boring Day is What I Need ami csak menetel, az ismerős és egyben rohadt gitárhangzással. A We Created Putin meg nem véletlenül lett klippes dal, pörög, rohadt jó kórus és refrén mint egy punk katonai induló. A No More Selfies-ben is hasonlóan jó dallamok és tempó van. Itt kezd már ki jönni az egyetlen komoly gondja a lemeznek, legalábbis számomra, hogy a legtöbb dal túl hosszú. Túl vannak nyújtva, valamelyiknél már a felénél éreztem, hogy jöhetne a következő. Hiába vannak jó és ötletes témák, sokszor elrontja az összképet ez a rétes tészta jelleg, ami egyfajta „öreg uras” tempóra degradálja, az egyébként pörgős lemezt. Simán le lehetne dobni róla egy 10 percet és akkor egy kiváló lendületes és dinamikust lemezt kapnánk. Viszont ez után is vannak kiváló dalok mint a szinte táncolható The Last Big Gulp vagy a szintén kötekedő Taliban USA.

Összességében minden hibájával, töltelék dalával és túl nyújtottságával együtt, ez még mindig egy nagyon jó lemez. Egy olyan legendától, aki valószínűleg nem mostanában fog nyugdíjba menni, mert úgy érzi, hogy még bőven van dolga és jól érzi. Szerinte ez már nem punk, a punk már meghalt évtizedekkel ezelőtt, ez is egy vélemény. Lehet ő jobban ért hozzá, attól én még nem osztom.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.