John The Baptist

John The Baptist (2021)

Többször leírtam manapság, hogy tornyokban állnak a promóciós lemezek és gyakorlatilag saját kedvtelésre alig van időm a cikkírást illetően, mégis van olyan anyag, ami ezt képes felülírni. Jelen esetben ez a finn John The Baptist nevű formáció bemutatkozó albuma, ami teljesen váratlanul ért megjelenésével, annak ellenére, hogy lassan 9 éve várok rá. Ennek egyetlen oka van: a zenekar számomra az a jelölt már hosszú ideje, ami egy olyan űrt próbál meg betömni, amelyre már számtalan jelentkező akadt, de igazán egy sem volt képes. Ez nem más, mint a szintén finn Reverend Bizarre munkássága. Ha ezzel nem vagy képben és nincs kedvenc lemezed a brutális doom metal hordától, akkor szerintem ugorhatsz is a következő cikkre, mert itt ténylegesen egy utánpótlásról lesz szó. Ahogy a reverendások nagylemezei, a John Te Baptist sem a könnyen emészthetőségéről, befogadhatóságáról fog híressé válni, hiszen amit nyújtanak, az az utóbbi évek legsúlyosabb, legszárazabb és ugyanakkor legőszintébb hagyományos doom metal lemeze bármiféle sallang és mellébeszélés nélkül. Talán egy hozzájuk hasonló próbálkozás volt a közelmúltban, az a svédektől érkező, hullámzóbb Acolytes Of Moros volt.

A csapat tehát nem most kezdte, viszont a tapasztalt, sokféle irányból érkező zenészek nem bízták a véletlenre monumentális, bőven 10 perc feletti dalainak csiszolgatását. Szép lassan, komótosan bejárták a fejlődés útját demók, split kiadványok megjelentetésével, amelyek már önmagukban egy lemeznyi anyagot tartalmaztak, nagyrészt ebből is kerültek az albumra a dalok. Nevezhetnénk mindezt összegző, összefoglaló kiadványnak is, de az a helyzet, hogy a friss kiadvány tételei elég sok helyen eltérnek korábbi verzióiktól, amik mondhatni félkészek voltak a maguk idejében, de ahhoz elegendők, hogy rendszeresen elővegyem őket. Minden adott itt, ami egy ütős lemezhez kell: Kaptain S. Strafe basszer már csak akkor hangolhatná mélyebbre hangszerét, ha az tényleg a pokolból zúgna fel a földre, Vesa Lahti (Blood Red Fog, Lordamor, Samma’s Equinox, Teloch, Poisoner, Funerary Bell) borzalmasan hosszú művésznév mögé bújva üti teljes erőből a bőröket. Hangjai messze állnak egymástól, de energiájukból semmit sem veszítenek. Haruspex (Psychedeliver) mocsokkal áraszt el minket a gitárt illetően olyan gyakran egybefüggő morajlásokkal, ahogy azt példaképeiktől, valamint egykor a Warning zenekartól hallhattuk. A csatát azonban jó doom metal anyaghoz méltón Matias Kallio, művésznevén Lord-Commander Keefas vezényli le (Charnel Winds, Pantheon Of Blood, Verge, Saturnian Mist). Harcukat a hazug próféciák és a vallás ellen hirdetik meg, miközben saját rituáléik közepette mégiscsak tisztelegnek a bibliai témáknak és történeteknek. Hangterjedelme minden szempontból alkalmas erre: épp olyan érdes és távolságtartó tud lenni, mint amilyen tiszta és epikus, akárcsak Albert Witchfinderé volt egykoron.

Szeretem, amikor egy zenekar kiteszi az “irányjelzőt” vagy esetleg figyelmeztető táblát egy olyan nyitó tétellel, ami meghatározza a későbbieket, így tesz a zenekar is a Deluge esetében, ahol már karcoljuk a negyed órát. Pont ehhez tudtam társítani végezetül az egyetlen negatív gondolatomat az albumot illetően: ha lett volna dal, ahol spórolhattak volna pár percet, akkor ez lett volna az. Mire elér az igazán jó részekig, bizony sokan elunják majd magukat, miközben a jóval epikusabb A Glimpse Of Valor egy nagyszerű mise elejétől a végéig. A megfelelő gonoszsággal és súllyal induló Hell Metal egy igazi true szörnyeteg a végén ősi őrülettel, a Hell Or High Water a legriffgazdagabb, az Odds At Redemption pedig némi tudathasadással és varázslattal megtoldott szerzemény. Ennek a dalcsokornak a végére pedig még mindig mehet egy nagyobb, keményebb lezárás, ez a John The Baptist, ami jóval több tempóváltással zárja le ezt a kiadványt. A lemezt meghallgathatjátok a csapat bapcamp is.

február 06.,
február 24.,
március 11.,