JOLLY

Family (2019)

A mai lemezdömpingben sokszor még az abszolút kedvenc zenekaraink megjelenéseit sem könnyű követni, hát még az olyanokét, akiket “csak” kedvelünk. Pedig én kifejezetten komálom a JOLLY The Audio Guide to Happiness lemezeit. Írtam is anno az első és a második, befejező részről. Aztán teltek az évek, én pedig szépen megfeledkeztem az amcsi alternatív prog. rock/metal bandáról. Mígnem pár hete belefutottam a Family című korongjukba. Gondoltam biztos jelent már meg kiadványuk a második, “boldogságos” albumuk óta, hisz az 2013-ban jött ki. De gyors utánanézést követően kiderült, hogy bizony nem. Ergo semmiről sem maradtam le JOLLY (akik előszeretettel használják a The Incredible jelzőt a nevük előtt) ügyileg. Egyébként az incredible jelző és a csapat negyedik nagylemezének a címe, vagyis a Family óhatatlanul eszembe juttatja a magyarul A hihetetlen család címen futó animációs filmeket. A rock/metal világában mondjuk nem annyira hihetetlen, hogy egyes zenekarok albumai között hosszú évek telnek el (gondoljunk csak a Tool-ra!), szóval a JOLLY hat éven át tartó lemezínsége egyáltalán nem számít soknak.

Főleg, hogy ők közel sem annyira kultikusak, mint a Tool, és világsztár státuszban sincsenek, mint a Rammstein, vagy a Metallica, akik ugyancsak sokáig kotlottak legújabb lemezükön. Persze azért a JOLLY pár ezres rajongótábora, szimpatizánsai biztosan nagyon várták már a folytatást. Hogy aztán szerintük megérte-e a 6 év várakozás a Family tükrében, vagy sem, arról fogalmam sincs. Biztos vannak, akik ennyi idő után többet vártak a bandától. Mások pedig oda, meg vissza lesznek a lemeztől. Én a kettő között vagyok valahol. Tetszik az album, de nem győzött meg 100%-osan. Sőt, hiányolom róla az olyan erős, slágeres dalokat, amik az előző két korongon még jelen voltak. Ezúttal nem sikerült egy Joy, vagy épp egy Lucky szintű nótát írniuk. Ráadásul az arányokkal sem vagyok teljesen kibékülve. Korábban a lendületesebb, tempósabb szerzemények domináltak náluk, most viszont számomra túl sok a lassú, lebegős dal/részlet. Ezzel együtt a minőségbe nem tudok belekötni, a zenészek hangszerkezelése továbbra is meggyőző, tele vannak a számok finom megoldásokkal, illetve Anadale hangja is kifejező maradt, csak valahogy ezúttal kevesebb fogós verzét, refrént sikerült összehoznia. Gitárszólók terén viszont érzésem szerint fejlődött!

Ahogy elkezdődik a Lie to Me, egyből tudja az ember, hogy JOLLY-t hallgat! Azaz elég karakteres muzsikát játszanak az amcsi srácok. Joe Reilly billentyűs, sampleres intrójával indul a móka, amire érkezik Anadale mélyre hangolt, horzsoló gitárja, majd a fickó szokásos, fátyolos, elnyújtott énekdallamai. Középtájt újra Joe kütyüparkja viszi a prímet és az album egészére elmondható, hogy ezúttal jobban kiéli magát, előrébb van tolva, mint a korábbi lemezeken. A dal vége felé Anadale egy akkora király gitárszólót ereszt meg, ami régebben nem volt rá túl jellemző! A Lazarus (Space Masala) hangulatos narrációval nyit, majd Anadale lassú, elnyújtott énekdallamai adnak egy egészen spirituális ízt a nótának. Ez is egy rétegzett szerzemény, a szokásos rockhangszereket (dob, basszusgitár, gitár) különböző effektekkel színesítik. Féltávnál aztán érkezik egy meglepő tempóváltás. Rendesen begyorsulnak, bekeményítenek a srácok. De ez a lendület sajnos hamar alábbhagy és visszatér a dal az eredeti kerékvágásba. Hogy aztán újra bedurvuljon az utolsó etapra egy djent-es ízű riff segítségével. A Rain egy szép, hangulatos szösszenet, viszont itt tűnt föl először, hogy Anadale a régebben jellemző Patton-iskolás éneklést néha túl lágyra hagyja, egyes dallamai már giccsesek, sőt mi több a Coldplay énekesének ténykedésével rokoníthatók.

Szerintem az Ava című számot szánták a lemez slágerének. A C64-et idéző intro nem rossz, sőt a hangszerelés és Anadale dallamai is korrektek, mégsem érzem azt az átütőerőt a dalban, amivel egy Joy, vagy Lucky bírt az előző korongokon. Ráadásul a keményebb részektől eltekintve az Ava egy eléggé tinglitangli dalocska. A Who Will Remember (When You Forget) egy roppant hangulatos, instrumentális átvezető, erős Kevin Moore utánérzéssel. A majd’ 11 perces Let Go számomra a lemez legerősebb tétele. Igaz, ahogy elkezdi a dallamfaragást Anadale az elején, arra majdnem rá lehet énekelni a Come as You Are-t… Mindenesetre itt sikerült nekik szépen felépíteniük ezt a hosszú monstrumot, a lírai kezdést egy prog, rockos szárnyalás váltja, aztán kemény, metalos tördelések is felütik a fejüket. Anadale hangja először ebben a dalban idézi Oláh Szabit. Azért a dal arányai az egész lemezére jellemzőek. A melankolikus hangvétel, a lágy, simogató, szárnyaló dallamok dominálnak.

A maradék három tétel is ebben a szellemben fogant, ráadásul azokban még kevesebb emlékezetes momentum hallható. Kár, mert bár a minőségre nem lehet panasz, számomra a Family összképe túl lassú, túl punnyadt benyomást kelt. Néha jólesik hallgatni ezt a lemezt, de ha a JOLLY muzsikájára vágyom egész biztos, hogy nem ezt a korongot fogom elővenni!

szeptember 17.,
szeptember 18.,