Érdekes, K Amon K névvel indult tavaly egy francia atmoszférikus, szimfonikus black metal projekt egy olyan csapattal, ami elég sok stílusból kivette már a részét. Kra Cillag énekes/gitáros/billentyűs például megfordult már több black metal formációban (Neraeon, Crystalium, Pavallion Rouge), de az ezredforduló idején leginkább underground death metal hordák esetében találkozhattunk a nevével. A dobosként funkcionáló, hasonló művésznevet felvett Kra Altar hardcore, punk gyökerei mellett megfordult a legendás Mütilation több lemezén, de játékát hallhattuk a szintén egész népszerű Arkhon Infaustus néhány kiadványán is. KZ. Gaharth is megfordult ezek között több csapatban, 2001 óta pedig az Eternal nevű death formációt erősíti. Egyedül a csapat basszusgitárosa, Fyr az, akiről nem igazán találtam évtizedekre visszanyúló információkat, így nevezhetjük zöldfülűnek ebben a hordában, bár az információ hiánya nem jelenti azt, hogy ne lehetne komolyabb múltja.
Mindezt érdemesnek tartottam összeszedni így a cikk elején, hogy képben legyünk, tapsztalt zenészekkel állunk szemben, akik különösebb felhajtás, demózás nélkül tolták ki az első nagylemezüket Arca Ende Aeterna címmel, gyönyörű köntös alá rejteve. Igencsak jól sikerült bemutatkozásról van itt szó, ami ha nem is hoz különösebb újdonságokat a hangulatorientált black színtérre, mindenképp érdemes foglalkozni vele. A K Amon K ugyanis hiába prezentál rengeteg sablont, összességében egyedi légkörrel rendelkezik, amihez talán egyedül a szintén francia Anorexia Nervosa munkásságát tudnám hasonlítani. Akik ismerik őket, azok tudják, hogy grandiózus, lassan építkező tételekre számíthatnak, melyek rendkívül komor hanguatképeket tudnak megfesteni elénk.
A maga 55 perces játékidejével van is kellő méretű vászon, amire megalkothatják ezeket a képeket, melyek leginkább álmokból és félelmekből táplálkoznak, olyan témaköröket boncolva, mint az elszigeteltség, reménytelenség és kilátástalanság. A hangszerek vastag rétegekben tevődnek egymásra, folyamatosan hullámzó, émelyítő, fojtogató alaphangot teremtve, amiből szinte bántóan kiugranak az agresszíven kalapált, de többnyire középtempós vagy lassú dobtémák és a hasonlóan harapós vokál, ami leginkább dühödt ordítással, morgással és néha-néha sikolyokkal gazdagítja az összképet. Időnként feltűnnek kórusszerű megoldások, de a dallamok terén végig a gitárok maradnak az egyeduralkodók.
A halálos keringők, a hipnotikus monoton részek egyértelműen a múlt felé tesznek egy kalapemelést, de a végeredmény mégis a modern színteret, a francia vonalat hivatott erősíteni. Nincs káosz és fejetlenség, itt érződik a veterán zenészek hatása, minden letisztult és precízen megtervezett, mégis ösztönösen késztet gondolkodásra, önvizsgálatra. Ennek a receptnek sokan fognak örülni, de ugyanakkor nem teszik könnyen emészthetővé a produkciót. Már az első, Le bruit et l’enfer című dal megköveteli a figyelmet és előrevetíti, mire számíthatunk a folytatásban. Különösebb felvezetés nélkül ömlik ránk a fekete szurok, amit a fülünkkel kell megszűrnünk és értelmezni saját aktuális állapotunk számára. Az erős kezdés után egymáshoz közelebb álló tételek várnak ránk, melyek azért tényleg nem kecsegtetnek től sok kihagyhataltanná. Viszont akad még egy tétel, a Voyageurs, amit mindenképp ajánlok meghallgatásra, mert valami zseniális átalakulásnak lehetünk fültanúi benne… Tegyetek egy próbát a lemezzel a csapat bandcamp oldalának segítségével!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
