Kafka Rex

Kafka Rex (2019)

Fogalmam sincs, honnan kapta a nevét az amerikai Kafka Rex formáció, de ha bármi köze van Franz Kafkához és Rex Warnerhez (néhány helyen az angol Kafka-ként emlegetik), már érdekesnek ígérkezhet a dolog. A szürrealizmus előfutáraiként is emlegetett klasszikus irodalmárok azonban a nevükön kívül nem sok inspirációt adhattak hozzá a trióként működő zenekart illetően. Bizarr borító ide vagy oda, a lemezen 40 percnyi alap riffekből álló stoner/doom metalt hallhatunk különösebb erőlködés nélkül. Minderre mondhatjuk, hogy általános minőséget képviselő anyag, de ilyen szintű megjelenési mennyiség mellett elkerülhetelenné válik a tucat jelző előrántása a hátsó zsebből, mint ahogy a piros lapot kapja elő a bíró egy kétségtelen durva szabálytalanság esetében.

Ráadásul már maga a banda is olyan kevés információt, adatot szolgáltat a nagyvilág felé saját magáról, hogy itt, a cikk elején is hosszadalmas körmondatokkal kell elszórakoztatnom titeket arra az esetre, ha már ránézésre kevésnek találnátok az irományt ahhoz, hogy komplett és kerek felülvizsgálatként jelenjen meg. Egyébként ez egy fontos kifejezés, amit ritkán használunk: én inkább készítek felülvizsgálatot, mintsem ajánlót, az olvasottak ellenére pedig természetesen mindenkinek saját ízlésvilága szerint érdemes döntenie egy album sorsáról… Szépen is néznénk ki, ha minden egyes beérkezett CD-t 9-10 pontokkal dobálnánk csak azért, mert megtisztelt minket a kiadó egy fizikai példánnyal, ami azért manapság már egyre kevésbé jellemző. Kedvencekről írni meg minden, csak nem megfelelő hozzáállás egy magazint tekintve még akkor sem, ha az online érhető csak el.

Na jó, térjünk vissza a Kafka Rexre és a közel 40 perces stonerkedésre. Alapvetően a zenekar a tradicionálisabb oldalát is megmutatja a rifforientált doom vonalnak, de ez mint írtam, nem túl fogós a legtöbb tételben. Hosszasan kezdődik például a nyitó, címe alapján szintén a hagyományosabb vonalra és témavilágra utaló Lilith At The Gates (ugye nem kell ecsetelnem, hogy a sumer gyökerekig visszanyúló női démon-istenség sokak szerint a boszorkányság és a vámpírizmus közös nevezője, más szempontból pedig a feminizmus őse, máig igazi mitológiai rejtély, hogy hogyan tudott számtalan népnél és rengeteg vallásban megjelenni). Ugyanerre a lassú vonaglásra épül fel az Alpha Black Mass, hasonló játékidővel. Nem kell sokat keresgetnünk a műfajban akkor sem, ha másik Witch Hunt című dalra vadászunk, de a találatok közül biztosan a Kafka Rex szerzeménye lenne az egyik legunalmasabb. Ugyan itt próbálnak valami pszichedelia jellegű hatást kicsikarni a rongyosra torzított gitárból, de én csak azt tartom szerencsésnek, hogy az így is túltolt 4 és fél percnél tovább nem erőltették ezt az instrumentális tételt. Ilyen előzmény után kifejezetten meglepett a Zeder című dal, ahol a Sabbath hatás és némi lendületesebb előadásmód már-már működőbe tudott lépni. Gyorsan haza is vágták a hangulatot a borzasztóan hosszú és monoton Karnsteinnel, aminek a vége felé megjelenő szinti futamairól még nem döntöttem el, hogy nevetségesek, vagy végre valami újként szerepelnek a lemezen. Kifejezetten húzós riffel nyit szerencsére a Heir To The Drone, ahol először bólogatni kezdtem az anyag hallgatása közben. Egyértelműen a kiadvány legjobb dala lett, amivel a záró Lord Of The Dead sem tud versenyre kelni annak ellenére, hogy itt is felfedezhető már végre valami dalszerzői folyamat.

Mindez lehúzóan hat, természetesen, pedig nem hallgathatatlan lemez a Kafka Rex, csupán teljes mértékben kihagyható. Ez is hasznos információ lehet, hiszen a zenehallgatásra szánt, szánható ideje mindenkinek korlátok közé van szorítva, így érdemes minden percet kihasználni. Persze az önálló döntés a legjobb, szóval füleljétek meg a kiadványt és ha majdnem lemaradtatok életetek lemezéről, akkor nyugodtan szidjatok engem…

június 19.,
június 30.,