Soha nem hallottam még a Kardashev nevét, ami nem ritka származási helyére utal, hanem arra, hogy közel 10 éves működésük alatt nem sok mindent tettek le az asztalra. Deathcore bandaként kezdték meg tevékenységüket 2012-ben, fitatalon és vagányan, hogy sok EP és demó után eljussanak a világot hidegen hagyó Peripety lemezükig. Pedig az album két dolog felől nem hagyott, hagyhatott kétséget: a srácok hangszereik mesterei és bizony nem akarnak megállni az ordibálós tinikorszaknál. A rövid dalcsokorban megjelenik a post-metal és némi progresszió is, de végül felülkerekedett az okos megoldások sokaságán az ösztön. Egészen 7 évnek kellett eltelnie, hogy a csapat felfrissített ritmusszekcióval (Alex Rieth basszer és Sean Lang dobos érkezett) vágjon neki újra a teljes értékű korong összeállításának. Menet közben a két eredeti tag, Nico Mirolla gitáros és Mark Garrett kipróbálta magát a black metal és a brutális, technikás death világában (NeverBreath, Viraemia), úgyhogy némileg szélesebb látókörrel tértek vissza a Kardashev parlagon fekvő elképzeléseihez.
A pontszámot már meglestétek, úgyhogy mondanom sem kell, nagyon jó döntést hoztak ezzel a lépéssel. A nemrég megjelent Liminal Rite ugyanis minden ízében kifinomult, epikus méreteket öltő zenei egyveleg, amiben ugyanúgy megtalálhatja számítását az, aki a mélyebb jelentéstartalmakat keresi, valamint az, aki egy extrém tombolásra vágyik. Ennek oka az, hogy az egyértelmű progresszív hatások mellett akad itt minden: death, black, post metal a palettán, de mindez szinte tökéletes egységbe gyúrva a több, mint egy órás játékidő alatt. Hallgatás közben ráadásul nem röpködtek bennem a hasonlatok, hogy melyik csapattól mit vehettek kölcsön, mivel ténylegesen jó dalokkal rukkoltak elő. Egyedül az Opeth ugrott be néhány pillanat erejéig a gyorsabb és lassabb tempók közötti váltások tekintetében, de itt sem beszélhetünk különösebb koppintásról, csupán a tényről, hogy egy kemény zúzdából pillanatok alatt váltunk merengősbe úgy, hogy az különösebben ártana az alaphangulatnak. A tempó itt ugyanis alapvetően a gyors felé húz jobban, amit időnként megszakítanak az elszállások, a lélekmelengető kórusok, ellensúlyozva a sokszor már-már gépies pusztítást.
Ilyen könnyed mormolással, délutáni progressziót sejtető lágysággal indul maga a lemez is a The Approaching Of Atonement című bevezetés során, ami másfél perc után átadja a helyet a lemezt valójában nyitó Silvered Shadows című slágernek. Még itt sem gurul el teljesen a gyógyszer: a dal folyamatos építkezéssel, változással és pátosszal kényeztet minket elejétől a végéig. A hangzás modern, mondhatni bivaly, hiszen a deathcore elő-előbukkanása sem tűnt el végleg a zenéből: ezeknél veszettül bólogathatunk, mielőtt ismét komolyra fordul a dolog. Nem kevésbé zseniális az Apparitions In Candlelight, ami egy olyan neo-prog angalgást szolgáltat a közepén, amire a stílus valódi képviselői is csak ritkán tudnak ráakadni. Itt érdemes megemlíteni a Pendragon, Marillion, IQ zenekarokat. A rövid Dissever a szinte végig a könnyedség-keménység határán egyensúlyozó Lavender Calligraphy-t vezeti be, ami az egyetlen zenekarhoz vezetett vissza fejben, ami az ezredforduló környékén egyediségben el mert térni a DT féle progresszív elképzelésektől. ez pedig a Pain Of Salvation. A műfajparádé természetesen itt nem ér véget, az újabb felvezető (The Blinding Threshold) egy kimért, száraz death/doom finomságot hoz nekünk a Compast Grave-Song képében. Azért hosszas cammogásra itt sem kell számítani: a gótikus ízű, keserédes tétel első fele után beindul a darálás is a megfelelő helyen és időben. A Cellar Of Ghosts post metalból nyit death/black metal irányba fantasztikus dobokkal és válásokkal, valamint itt beszélhetünk a kiadvány talán legfogósabb tiszta énekkel előadott részéről is. Ha pedig tiszta ének, akkor annak erőteljességéről a színpadias hangulatú, érzelmileg csúcsra járatott Glass Phantoms gondoskodik. Egy kicsit félre téve a súlyt, de nem kevésbé nyomasztó módon az A Vagabond’s Lament ad nagyobb teret a post metal ízeknek, aminek vonalán halad a záró Beyond The Passage Of Embers is, valami hatalmas hangulattal.
Nagyon meglepett ez a lemez, hiszen a tiszta ének, hörgés, károgás kombó, a műfajok közötti ugrándozás bizony már eléggé lerágott csontnak tekinthető, de a Kardashev ezt egyszerűen megtöltötte valódi érzelmekkel és nagyszerű dalírással. Ha nem feltétlenül (csak) a hagyományos, régimódi értékeket szereted (remélem is, hogy ennél nyitottabb olvasótáborral rendelkezünk), akkor ezt a lemezt ne hagyd ki ebben az évben. Néhol slágeres, máshol büntet, de mindenhol átgondolt és igényes munka, amire érdemes odafigyelni első perctől az utolsóig.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
