Kardashev
Liminal Rite (2022)

Soha nem hallottam még a Kardashev nevét, ami nem ritka származási helyére utal, hanem arra, hogy közel 10 éves működésük alatt nem sok mindent tettek le az asztalra. Deathcore bandaként kezdték meg tevékenységüket 2012-ben, fitatalon és vagányan, hogy sok EP és demó után eljussanak a világot hidegen hagyó Peripety lemezükig. Pedig az album két dolog felől nem hagyott, hagyhatott kétséget: a srácok hangszereik mesterei és bizony nem akarnak megállni az ordibálós tinikorszaknál. A rövid dalcsokorban megjelenik a post-metal és némi progresszió is, de végül felülkerekedett az okos megoldások sokaságán az ösztön. Egészen 7 évnek kellett eltelnie, hogy a csapat felfrissített ritmusszekcióval (Alex Rieth basszer és Sean Lang dobos érkezett) vágjon neki újra a teljes értékű korong összeállításának. Menet közben a két eredeti tag, Nico Mirolla gitáros és Mark Garrett kipróbálta magát a black metal és a brutális, technikás death világában (NeverBreath, Viraemia), úgyhogy némileg szélesebb látókörrel tértek vissza a Kardashev parlagon fekvő elképzeléseihez.

A pontszámot már meglestétek, úgyhogy mondanom sem kell, nagyon jó döntést hoztak ezzel a lépéssel. A nemrég megjelent Liminal Rite ugyanis minden ízében kifinomult, epikus méreteket öltő zenei egyveleg, amiben ugyanúgy megtalálhatja számítását az, aki a mélyebb jelentéstartalmakat keresi, valamint az, aki egy extrém tombolásra vágyik. Ennek oka az, hogy az egyértelmű progresszív hatások mellett akad itt minden: death, black, post metal a palettán, de mindez szinte tökéletes egységbe gyúrva a több, mint egy órás játékidő alatt. Hallgatás közben ráadásul nem röpködtek bennem a hasonlatok, hogy melyik csapattól mit vehettek kölcsön, mivel ténylegesen jó dalokkal rukkoltak elő. Egyedül az Opeth ugrott be néhány pillanat erejéig a gyorsabb és lassabb tempók közötti váltások tekintetében, de itt sem beszélhetünk különösebb koppintásról, csupán a tényről, hogy egy kemény zúzdából pillanatok alatt váltunk merengősbe úgy, hogy az különösebben ártana az alaphangulatnak. A tempó itt ugyanis alapvetően a gyors felé húz jobban, amit időnként megszakítanak az elszállások, a lélekmelengető kórusok, ellensúlyozva a sokszor már-már gépies pusztítást.

Ilyen könnyed mormolással, délutáni progressziót sejtető lágysággal indul maga a lemez is a The Approaching Of Atonement című bevezetés során, ami másfél perc után átadja a helyet a lemezt valójában nyitó Silvered Shadows című slágernek. Még itt sem gurul el teljesen a gyógyszer: a dal folyamatos építkezéssel, változással és pátosszal kényeztet minket elejétől a végéig. A hangzás modern, mondhatni bivaly, hiszen a deathcore elő-előbukkanása sem tűnt el végleg a zenéből: ezeknél veszettül bólogathatunk, mielőtt ismét komolyra fordul a dolog. Nem kevésbé zseniális az Apparitions In Candlelight, ami egy olyan neo-prog angalgást szolgáltat a közepén, amire a stílus valódi képviselői is csak ritkán tudnak ráakadni. Itt érdemes megemlíteni a Pendragon, Marillion, IQ zenekarokat. A rövid Dissever a szinte végig a könnyedség-keménység határán egyensúlyozó Lavender Calligraphy-t vezeti be, ami az egyetlen zenekarhoz vezetett vissza fejben, ami az ezredforduló környékén egyediségben el mert térni a DT féle progresszív elképzelésektől. ez pedig a Pain Of Salvation. A műfajparádé természetesen itt nem ér véget, az újabb felvezető (The Blinding Threshold) egy kimért, száraz death/doom finomságot hoz nekünk a Compast Grave-Song képében. Azért hosszas cammogásra itt sem kell számítani: a gótikus ízű, keserédes tétel első fele után beindul a darálás is a megfelelő helyen és időben. A Cellar Of Ghosts post metalból nyit death/black metal irányba fantasztikus dobokkal és válásokkal, valamint itt beszélhetünk a kiadvány talán legfogósabb tiszta énekkel előadott részéről is. Ha pedig tiszta ének, akkor annak erőteljességéről a színpadias hangulatú, érzelmileg csúcsra járatott Glass Phantoms gondoskodik. Egy kicsit félre téve a súlyt, de nem kevésbé nyomasztó módon az A Vagabond’s Lament ad nagyobb teret a post metal ízeknek, aminek vonalán halad a záró Beyond The Passage Of Embers is, valami hatalmas hangulattal.

Nagyon meglepett ez a lemez, hiszen a tiszta ének, hörgés, károgás kombó, a műfajok közötti ugrándozás bizony már eléggé lerágott csontnak tekinthető, de a Kardashev ezt egyszerűen megtöltötte valódi érzelmekkel és nagyszerű dalírással. Ha nem feltétlenül (csak) a hagyományos, régimódi értékeket szereted (remélem is, hogy ennél nyitottabb olvasótáborral rendelkezünk), akkor ezt a lemezt ne hagyd ki ebben az évben. Néhol slágeres, máshol büntet, de mindenhol átgondolt és igényes munka, amire érdemes odafigyelni első perctől az utolsóig.

Zeal & Ardor
december 11.