A főattrakció előtt azonban még hátravolt egy bemelegítő banda, az angol Inglorious (van egy lengyel black metal zenekar is eme néven, csak halkan megjegyzem). Nevük az egyik kedvenc Wildhearts dalomat juttatta eszembe, így kiemelt bizalommal közelítettem feléjük (jóllehet, zeneileg nem sok közük van Gingerékhez). Ha az énekes Kék Osztriga Báros szerkójától el tudunk vonatkoztatni, tkp. egészen rendben volt a brit ötösfogat. Az Inglorious zeneileg a hard-rock fénykorának tekinthető 70-es éveket hivatott megidézni, persze mindezt korszerűbb, áramvonalasított megszólalással tálalva. A Whitesnake, Deep Purple, Rainbow és Dio ugrott be leggyakrabban róluk, ám talán nem hülyeség az újabb kori Spiritual Beggars, Lugnet és egy másik nagy kedvencem, a svéd ColdSpell megemlítése sem velük kapcsolatban. A Purple-től be is dobták a Lay Down, Stay Downt, a Rainbowtól pedig az I Surrendert. Úgy is nevezik őket, hogy a fiatal Deep Purple, valamint egyesek bennük látják a brit rock jövőjét. Hogy ez mennyire állja majd meg helyét a későbbiekben, az még elválik. Kicsit több karakter, több egyéni hang ugyanakkor nem ártana nekik sem, mert ugyan alapjáraton hallgattatja magát ez a fajta ősrock, még messze nincs úgy kiforrva ez, mint amennyire ki lehetne. Ettől függetlenül szimpatikus, jóindulatú, közvetlen arcok ők; a fellépés után nem sokkal már a merchpultnál szemlélték ők is a Winery koncertjét.
A kiírtnál korábban kezdtek, így kissé ki lett tolva a publikummal és az előzenekarral is egyaránt. Egyszerre hagyományőrző és modern muzsikájukat már azonban egész tekintélyes számú tömeg hallgatta és figyelte. Feltűnően sok híres magyar zenészt felfedezhettek a szemfülesek a közönség soraiban Deák Bill Gyulától a Piramis tagjaiig, így aztán egyfajta szakmai találka jelleget is öltött a banzáj.
Mire elérkezett a várva várt pillanat, vagyis a showtime, már jóformán egy tűt nem lehetett leejteni előrébb a közönségben (hátul azért még el lehetett kényelmesen férni). A három géniusz az Oblivionnal kezdett és már ez a szám olyan erővel robbant be, hogy az felért egy gyomrossal. 😀 Mintha csak ráérzett volna a három zseni, hogy aznap pont ezt a dalt postoltam ki kedvcsináló gyanánt a Facebookos oldalamra (ChinoFM). 🙂 A folytatás Szerelem kapitány képében érkezett (Captain Love). Kotzen meglepően felszabadultnak tűnt a koncert alatt, az előző A38-as szólókoncertjén mintha kicsit mufurcabbra vette volna a figurát (ettől függetlenül persze nagyon adta nekem az a konci).
Ha egy supergroupban két olyan zenész is van, aki letette a Mr. Bigben a névjegyét, plusz ha hozzáadjuk mindehhez Mike Portnoyt, aki bár főleg a Dream Theaterrel lett világhírű, de már a DT-s tagsága alatt is egyik projectből vándorolt a másikba, s még mostanában is van vagy ötven különböző formációja (nem is beszélve arról, hány ismert zenekart segített ki a Twisted Sistertől az Avenged Sevenfoldig), akkor abból biztos hogy minden lehet, csak punkzene nem. Portnoy – aki mondhatni az amerikai rock/metal dobosok Liptai Claudiája, csak fiúban 😀 – ugyan felettébb megosztó személy a rock-közéletben (sokan nincsenek kibékülve a túl technikás dobtudásával – holott Lars Ulrichot lealázta már fénykorában is – és mindamellett nagyképűnek tartják), kétség nem fér hozzá, hogy még mindig az egyik legprofibb, legfelkészültebb ebben a stílusban. Dobolása ahogy várható volt, jócskán előtérbe is lett tolva. „We Are One” – vagyis egyek vagyunk, dübörgött eme címre hallgató zöngeményük. Richie énekhangja itt még Sammy Hagart (egykori Van Halen énekes) is eszembe juttatta.
A koncert alatt végig a The Winery Dogs logók több különféle verzióját mutogatták. A lelazult jammelésből fakadó bluesos hangvételű dalok mindig is jól álltak Richie Kotzennek, ilyen pl. a klipesített Hot Streak. Bár Portnoy itt is brillírozott kétségtelenül, érezhető volt, hogy a bluesos vonal inkább Kotzen terepe, valamint Sheehantől sem áll túl messze, mivel a Nagy Úr is írt efféle nótákat. A How Long a Living Colourral rokon leginkább megközelítést tekintve, itt Richie éneke is „fekásabbnak” tűnt.
Az Időgép (vagyis a Time Machine) már grunge-osabb képet mutatott az egyszerű, villámló alapriffje és a vészjósló, Alice In Chainses dallamok miatt. A számot ha nem Koccanó Ricsi énekelné, simán el tudnám képzelni a William DuVallos AIC albumok bármelyikén. 🙂
Új birodalmat építettek az Empire-rel (ami nem Queensryche átirat), lobogott a tűz a Fire alatt (ami címével ellentétben azért nem egy tüzes dal, hanem a lírai, romantikus, érzelgős oldalukat mutatta meg), a Think It Over pedig amolyan tipikus 70-es éveket megidéző, békét árasztó, hippi érzetű opus; valami olyasmi, amilyenekkel kezdetben Lenny Kravitz is próbálkozott.
Billy Sheehan ámulatba ejtő basszusgitárszólóját (a Mr. Big, Talas, Niacin zenekarokból jól ismert bőgőscsászár egyébként végig igen magas fordulatszámon pörgött hangszerével) követően átlibbentünk a másik oldalra (The Other Side). Ezt követően meglátogattuk a Szellemvárost (Ghost Town), pici Rush utánérzéssel. Az I’m No Angel elsőre kötelezőszerű rockballadának tűnt, akár a Nickelback is írhatta volna (vagy az Aerosmith érzelgősebb pillanataiban), de most már elmondható, hogy kedvelem. A tempós, Purple-sen élénk Elevate-et követően vonultak le először Sheehanék, de számíthattunk rá, hogy visszaszaladnak ráadni.
Két számot kaptunk a legvégén, ebből a Regret megint a balladisztikus, bluesos, soulos arcát villantotta fel a triónak. Kotzen itt a lelkét is kiénekelte, annyira áradt az érzelem az egész nótából! Aztán még utoljára belehúztak és a Desire közönségénekeltetős stadionrockjával intettek búcsút.
Az egész koncert rendkívül élénk volt, pihenőt, üresjáratot nem sokat engedélyezett a három hangszerfenomén. Aki bejutott a kutyák koncertjére, alighanem az év egyik legjelentősebb hangszerbemutatójának lehetett részese; olyan élménynek, amit egyhamar nem fog elfeledni! Nem tudni most még, hogy a The Winery Dogs mennyire lesz hosszúéletű történet; vannak-e még bennük további klassz lemezek, vagy pedig megmaradnak egyszeri szenzációnak, mint a Red Dragon Cartel. Én mindenesetre kívánom, hogy jöjjenek máskor is erre! Igény amint láthattuk, van rá.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.