A Cross Borns utódzenekar Elfsongnak csupán az uccsó két számára sikerült odaérnem, ez alapján Fecáék nem lehettek rosszak. Javarészt továbbviszik azt a fajta koncepciózus, pátoszgazdag szimfo-metalos vonalat, amit a CB révén megismerhettünk. Az este így igazából a svéd Manimallal indult számomra. Ők nem is okoztak csalódást; kvázi tök ismeretlen, többedligás bandából ők is felkapaszkodtak nálam az „új reménység” faktorba. Göteborgban alakultak, azonban az ottani gyakorlattól eltérően ők mégsem a dallamos death metal mellett köteleződtek el. Az énekes hangja legtöbbször Geoff Tate-et (ex-Queensryche, Operation Mindcrime), Michael Kiskét (ex-Helloween, Unisonic, Place Vendome) és a Judas Priest elnyűhetetlen torkát, Rob Halfordot juttatta eszembe. Eszméletlen, milyen sikolyokra képes! Be is vallotta a srác, hogy ez a három énekes jelenti számára a legfőbb inspirációt. Az együttes tagjai mind a négyen maszkírozva álltak színpadra és bár a black metal szerű arcfestés nem igazán passzol ahhoz a szikár power metalhoz, amit játszanak, más téren nemigen lehetett rajtuk fogást találni. Profin muzsikáltak, ami nem csoda, hiszen már 2001 óta léteznek, s meg nem mondtam volna, hogy egy mindössze kétlemezes csapatról van szó. A hangzás is velük volt, ennek megfelelően atombiztosan dörrentek meg Steel Prophetet, Lizzy Bordent is felidéző dalaik. Az olyan számaik jelentették nekem a csúcspontot, mint az Annihilator/King Diamond/Priest mixként jellemezhető Irresistible, vagy a régi Queensryche emlékeket előhozó Trapped In The Shadows. Fellépésük után nem sokkal pedig már mindannyian ott járkáltak a merchpult környékén,méghozzá úgy, hogy az arcfestés még rajtuk volt! Több se kellett nekem, azon nyomban összeálltam velük csoportképre, s még egy páran így cselekedtek rajtam kívül. Itt említeném meg, hogy merch-ügyileg készültek rendesen a zenekarok, mi több, ingyen is lehetett vinni mindenféle mütyüröket: gyufát, turnéplakátokat, söralátétet.
Manimal
A Mystic Prophecy helyett kaptunk egy friss, ám részben ismert neveket magába foglaló kompániát az Almanac személyében. Örültem is, hogy nem valami nyeretlen kétéves brigádot szerveztek be a helyükre a germán vagy skandináv NB III-ból. Az Almanac-ról tudni kell, hogy ez a Rage ex-gitárosának, az orosz származású Victor Smolski legújabb formációja,benne olyan énekesekkel, mint a Pink Cream 69-ból (érthetetlen, hogy nekik is miért nem szerveznek magyar koncertet!) ismert David Readman, Andy B. Franck (Brainstorm, ex-Symphorce), plusz egy énekesnőt is csatasorba állítottak a csinos, fiatal és tehetséges Jeanette Marchewka személyében.
Az átszerelési szünet alatt jó kis Iced Earth szólt (amiért külön piros pont jár), majd hirtelen elsötétült a pódium és felcsendült az Almanac érkezését jelző intro. Az Almanac muzsikáját is alapvetően azok a tipikusnak mondható Smolskis riffek határozzák meg, amelyeket a Rage-be szállított. S hogy hősünk nem tagadta meg a múltját, arra bizonyíték, hogy beapplikálnak egy-két Rage nótát is a repertoárba. Mi az Empty Hollowt kaptuk meg pl., ami az újkori Düh időszak egyik legkiemelkedőbb dala szerintem. Himnikus refrénje itt is többeket késztetett együtténeklésre.
Readman, akinek megjelenése a középkori ruházata miatt kapott némi „pirate metalos” jelleget, hangilag abszolút remekelt az est folyamán; játszi természetességgel jöttek elő belőle az erős dallamok. Ugyanakkor nem kellett félteni az este egyetlen női szereplőjét sem, Jeanette is megtette, ami tőle tellett. Amellett, hogy besasszézta valamennyi szegletét a színpadnak, az énektémákat tekintve méltó partnere volt Davidnek. Természetes szépsége is sokat dobott az összképen. Andy B. Franck ugyan csak a stúdiómunkákban tagja a zenekarnak, a turnéra már nem tart velük, de aligha hiszem, hogy hiányolta volna őt bárki is két ilyen kvalitású torok mellett, mint Readman, vagy Marchewka kisasszony. Már csak azért is, mert a Brainstormmal már majdnem hazajár ide.
Debütáló albumuk, a Tsar dalai voltak főleg terítéken, ideértve a Children Of The Future-t, a címadó nótát, vagy a klipes Self-Blinded Eyest, amelyek Smolski kiapadhatatlan dalszerzői vénájának köszönhetően továbbviszik azt a zeneiséget, ami miatt korábban megszerettük őt. Power metal, klasszikus zene, hard-rock, folkos elemek, ezek mind-mind beleférnek a szimpatikus gitáros univerzumába. S ehhez a zeneiséghez a többiek is hozzátették mind a magukét. Tehát aki ismerte és kedvelte a húrnyüvőt eddig is, az nyilván eztán sem várta, hogy elkezd mondjuk rap-metallal kísérletezni.
Almanac
A Manimalhoz hasonlóan nem volt az ő műsoruk sem túl hosszú, de a rájuk kiszabott időt becsülettel kitöltötték és jobb pótlást valószínűleg keresve sem találhattak volna a Mystic Prophecy által üresen hagyott helyre. Az Innocenttel egybefűzött Empty Hollow-val tudták le az – egyelőre még – kötelező Rage blokkot, majd mentek a dolgukra. Ők is nagyon rajongóbarát társaság benyomását keltették, az énekes leányzó szemlátomást nagy fotózásfüggő is lehet, mivel több rajongói képbe is beleugrott. 🙂
Reméltem, hogy az Orden Ogan koncertjéről már lesz fent setlist, ellentétben a két külföldi előzenekarral (ez már ilyen tipikus lustaság, hogy csomó mindenről elfelejtenek felrakni). Találtam is, így az ő koncertjüket már könnyebb lesz dalok felsorolásával is visszaidézni. A Ravenhead címadójával indított a négy modern lovagnak öltözött úriember. A hangzás itt még kissé vérszegénynek tűnt, de persze lehet, csak szimplán rossz helyen álltam még akkor. Másodikként az egyik kedvenc OO dalom következett, a Blind Guardianosan himnikus melódiákkal bíró, emellett thrashes hatásokat is felvonultató Land Of The Dead. Aki nem ismeri el, hogy mekkora zeneiség szorult ebbe a dalba, az nem tudom, hová tette a hallását!
Miután a két előzenekar olyan parádés hangulatot teremtett, nehéz dolga lehetett a főbandának, ám igyekeztek helyt állni a maguk módján. Bár a felkorbácsolt hangulatot nem tudták überelni (várható volt), így is egy közel tökéletes koncerttel örvendeztették meg hű rajongóikat. Olyan kaliberű nótákkal nem is nagyon lehetett volna hibázni, mint a We Are Pirates!, Sorrow Is Your Tale, To New Shores Of Sadness, The Ice Kings, F.E.V.E.R. vagy akár a The Things We Believe In. Az Orden Ogan zenei vonatkozásban nem áll távol az említett Blind Guardian mellett az osztrák Serenity-től sem, bár lényegesen kevesebb szimfonikus „cukormázzal” vonják be zenéjüket, mint a sógor banda. Eleinte folkosabb muzsikát játszottak, s jóllehet mostani stílusukban is jelen vannak a népzenei behatások, összességében ezek hátrébb kerültek az izmos riffek és az erőteljes, csatába hívó kórusok javára. Az öt nagylemeznél tartó csapat idén egy teljes pályafutását átfogó box setet adott ki The Book Of Ogan címmel, ennek apropóján ejtettek útba minket is turnéjukkal.
Orden Ogan
A végső búcsú a Mystic Symphony-val érkezett el, ami egy másik kedvencem az Orden életműből; zeneileg némi Sonata Arctica párhuzamot is érzek benne. Nem maradt el a levonulásnál a szokásos pengető- és dobverőosztogatás sem.
Összességét tekintve remek, baráti hangulatú estének lehettek részesei az egybegyűltek. nagy kár, hogy ezekre a szimpatikus csapatokra mindössze ennyi ember volt csak kíváncsi (így szervezzen itthon koncerteket az emberfia!). Aki egy kicsit is rajong ezért a stílusért és mégsem jött el, az bizony sajnálhatja.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.