Működött a nosztalgia…

Durván kétórás buli csak Accept klasszikusokkal a banda egykori énekesétől. Egy ilyen hírre minden jobb érzésű HM fanatikus minimum berottyant a gatyójába, nem volt ez másként nálam sem. 😀 Köztudott, hogy Udo Dirkschneider és egykori társainak útjai nem a legjobb viszonyban váltak külön, a mélynövésű énekes ráadásul olyannyira megharagudott Wolf Hoffmannékra, hogy szerte a médiában pocskondiázza őket, ráadásul eljutott oda a nagy sárdobálásban, hogy a vele készült Accept nótákat sem akarja többet elénekelni. Bármi oka is legyen rá, ez egy teljesen értelmetlen és gyerekes szituáció (mint ahogy az is, hogy Max Cavalera hallani se akar a Sepulturáról és állítólag nem hajlandó Sepu relikviákat aláírni), hiszen a rajongók azért csak hallani akarják tőle a Balls To The Wallt vagy a Princess Of The Dawnt, és mint ilyenben, én nem akarok egyik oldalra sem állni. Az Accept szerintem fénykora óta nem volt ennyire jó formában a jelenlegi énekessel, Mark Tornillo-val, s az U.D.O. is megbízhatóan teljesíti küldetését a metaléletben. A rajongók még utoljára jóllakhattak az Accept életműből Herr Dirkschneider előadásában és Udo mester nem is aprózta el a dolgot!

Hab a tortán, hogy a vendégzenekarok sem voltak akárkik. Főleg az Anvil jelenléte volt nagyon várós. Előttük még meg lehetett sasolni a Palace-t, akik már 26 éve lavírozgatnak a német metal másodligájában. Akár copy paste-elhetném is az egy évvel ezelőtti Lordi előtti fellépésükről írt beszámolót, mivel nagy eltérés nem mutatkozott.  Az énekes-gitáros Harald Piller egykoron Homonyik Sándoros fizimiskájának helyét mára totális Horváth Charlie-izmus vette át, némi Rock ‘N’ Rolf (Running Wild) beütéssel. Igazából kitörni sosem tudtak az előzenekari státuszból (első magyar fellépésükön is bemelegítő banda voltak a Primal Fear és Brainstorm előtt, utána pedig a Lordi előtt hevítették be a hangulatot), ami egy 1990 óta üzemelő banda esetében több, mint elgondolkoztató. Legjobban talán a Machine Revolution c. nótájuk működött, ami igazi ökölrázós HM tétel.

Az Anvilnél hitelesebb HM zenekart nehéz lenne találni a sárgolyón, mindamellett az egyik legszórakoztatóbb doksifilmet (The Story Of Anvil) is ők tudhatják magukénak. A kanadai trió amellett, hogy nagy hatással volt olyan nagyságokra, mint a Metallica, Anthrax, Megadeth, Overkill, mindig is a saját útját járta, nem követtek trendeket, sőt igazából mindig is leszarták azokat. Hosszú pályafutásuk legfrissebb darabja az elég definitív címre keresztelt Anvil Is Anvil, ami 16. stúdióalbumuk a sorban. Robb Reiner, a dobos személyében egy magyar származású taggal is büszkélkedhet a banda, legfőbb ideje volt már tehát, hogy újra hazánkba látogassanak, mégha csupán előzenekarként is. A gitáros-énekes Steve Kudlow-val, alias Lipsszel immár ’81 óta elválaszthatatlan párost alkotnak, az egyedüli új tag Chris Robertson, aki 2014-ben csatlakozott az Üllőhöz.

Meglepő módon nem egy újkeletű számmal indított a hármasfogat, hanem egyből visszaugrottunk az időbe egészen ’82-ig, amikor kijött a Metal On Metal c.  nagylemezük. A March Of The Crabs adta meg az alaphangot, majd az ördög hívószámát tárcsázták a 666-szel. Bár mai füllel nem tűnnek annyira súlyosnak és brutálisnak a számaik, azért ennél és még számos klasszikus darabnál lejött, miért is nevezte meg őket fő hatásaként annyi sztárzenekar. Az Ooh Baby-vel még visszább ugrottunk az időben, eme szám rock ‘n’ rollosan laza stílusa (amit akár a Thin Lizzy-vel és korai Def Lepparddal is rokoníthatnék) alapján nehéz lenne elhinni, hogy ez a csapat volt a speed és thrash metal előfutára.  Új számokat nem nagyon erőltettek, egyedül a Swing Thing, Badass Rock ‘N’ Roll és az aktuális albumról elővett Daggers And Rum, Die For A Lie képviseltette magát az újabb Anvil érából. Én személy szerint szívesen hallottam volna a Plenty Of Powerről, Still Going Strongról is ugyanúgy dalokat, és a Back To Basics-ről sem értem, hogy maradhatott ki a Keep It Up. Az egész Anvil életmű egyik legjobb dala számomra, erre kihagyják.



Két szám követte egymást a Forged In Fire albumról (Winged Assassins, Free As The Wind), majd az említett új szám, a Daggers And Rum után ismét visszakanyarodtunk a Metal On Metal lemezhez (úgy látszik, mai napig nagyon elégedettek vele és szívesen vállalják Lipsék, hiszen erről hangzott el a legtöbb szám az est folyamán), amiről a Mothra c. tétel következett. A Juggernaut Of Justice-ról előkapart Swing Thingbe egy Robb Reiner féle dobszóló is bele lett szőve.

11 szám fért bele a repertoárjukba a terjedelmes életműből, a végső leköszönést a Metal On Metal címadója jelentette. Nekem kicsit öregurasnak tűnt helyenként a koncertjük; ha csak össszevetem a tavalyi Raven bulival, hát az keresztben lenyelte ezt, energiát és frissességet tekintve. Ám mégsem lehetett rájuk neheztelni, mert széles mosollyal az arcukon, hihetetlen természetességgel prezentálták az évtizedes klasszik témákat. A mostani metalos generáció számára talán nem mond túl sokat az Anvil neve, de azért érdemes lenne nekik is megtudniuk, mitől tudtak talpon maradni Lipsék annyi évtizeden keresztül, megalkuvás nélkül. Indításnak ajánlhatom akár a fentebb említett dokumentumfilmet.

A koncertjük után volt dedikálás, idővel mind a hárman kiszivárogtak és sikerült is velük összeállnom csoportképre. Barátságos arcok; a juharország lakóiban eddig nem kellett csalódnom sosem, minden kanadai jófejnek és közvetlennek tűnt, legyen szó akár Jeff Waters-ről (Annihilator), akár a Voivod tagokról, akár a Strikerről pl. (kíváncsi vagyok, a Rushék vajon milyenek lennének emberileg). Remélhetőleg a következő Anvil koncertre már nem kell annyi évet várni, ők is ideszokhatnának jobban  (ha már Mr. Reinernek vannak itteni felmenői), mint ahogy szívesen látnék pl. egy Metal Church-öt, Steel Prophetet, Agent Steelt, Armored Saintet, Excitert is a kultikus, de igazából soha be nem futott státuszban lévő metal társulatok közül.

Habár Udo Dirkschneider többször is fellépett Magyarországon, ennyire spéci prgrammal még sosem készült. A többször feldolgozott Just A Gigolo c. Louis Prima örökzöld szolgáltatta az öreg törpe belépőjét, majd a Starlighttal kezdetét vette a kétórás időutazás. A Living For Tonite-tal folytatódott a menetelés, a Flash Rockin’ Mant követően pedig a London Leatherboys/Midnight Mover kettős révén pumpálódott az adrenalin. A Breaker album címadója igen jólesett azzal a speed metalos jellegével.

Udo zenészei ugyanazok voltak, akik a tavalyi koncerten kísérték. Vagyis maradt mellette az orosz és a finn bárdista (Andrey Smirnov és Kasperi Heikkinen), a négyhúrost Fitty Wienhold (a német Bullet egykori tagja) pengette, a doboknál pedig Udo fia, Sven Dirkschneider foglalt helyet.

A Neon Nights már balladisztikusabb pillanatokat is hozott a jórészt bulizósabb, beindulósabb nóták után. Az U.D.O. műsorába szervesen bebetonozódott (ám most már úgy tűnik, ezt sem hallhatjuk többé a mestertől) Princess Of The Dawn itt is közönségénekeltetésre ingerelt sokakat. A Winter Dreams a líraibb Accept oldalt domborította ki, ezután pedig rifeflősebb pilanatok következtek a Restless And Wild és Son Of A Bitch képében. Az AC/DC-vel is kis rokonságot mutató Up To The Limit és a Metal Heart egyik ékköve, a Wrong Is Right a gyorsaságra erősítettek rá. A Midnight Highwayben megint csak előjött az AC/DC, simán rá lehetne énekelni a refrénjére a Shook Me All Night Longot. 🙂

A Monstermanben még Billy Idol szelleme is ott kísértett, a speedelős TV War meg aktuálisabb a témája miatt, mint valaha volt. A ráadás előtti uccsó számként a vesztesekről és győztesekről szóló dalt (Losers And Winners) kaptuk meg. A ráadás sem  volt piskóta: jött szép sorjában a Dimmu Borgir által is átírt Metal Heart, a lázadó nóta (I’m A Rebel), valamint a speed metal és a power/thrash egyik úttörő dalaként emlegetett Fast As A Shark. Eme szám alighanem az Overkillt, Annihilatort, Voivodot, Metal Church-öt, sőt még a Nevermore-t is meginspirálta. A Balls To The Wall (a kedvenc Accept dalom, én anno ezzel lettem rajongó) képében kaptunk még egy óriási slágert, amit a közönségénekeltetéssel együtt közel 10 percesre hízlaltak, végül a Burninggel égetett fel mindent hősünk. Köztük a múltját is.



Mintegy 24 számot játszottak el nekünk a Frank Sinatra My Way-ével végződött, akár maratoninak is nevezhető koncerten, vagyis panaszra igazán nem lehetett oka egy rajongónak sem! Udo ráspolyos torka végig bírta a gyűrődést és a koncert után némi ejtőzést követően még egy közönségtalálkozóra is jutott energiája (ennek keretében másodszor is találkoztam vele a turnébusznál).

Az old school HM rajongói ismét egy feledhetetlen estével lehettek gazdagabbak, amiért ezúton is köszönet illeti a Livesoundot! Udo Dirkschneider lehet akármilyen idős, koncertjei még mindig kötelező tananyagként szolgálhatnak a leendő metalosok számára.


Működött a nosztalgia…: 2 komment

  • mindenholottlevo mindenholottlevo szerint:

    Köszi Dana, igazán jólesik az elismerésed, hiszen elég sok melóm van benne. S jó a meglátásod: igyekszem rendre belevinni a humort is, nehogy már egy “savanyújóska” újságíró zsémbes szakmázásának tűnjön az egész… =D A koncertjárásról pedig annyit, hogy régebben korántsem voltam “mindenholottlévő”; elég sok fontos bulit ki kellett hogy hagyjak, amit azóta is bánok. De némelyiket közülük azóta be tudtam pótolni. :-]

  • dina-ivory dina-ivory szerint:

    Szeretem a koncertbeszámolóid,viccesek és szórakoztatóak!:) Irigyellek mennyi koncertre eljutsz!Amúgy isten éltesse Udo-t,ahogy te írtad az “öreg törpét” 😀 április 6-án töltötte be a 64. életévét! (b)

február 26.,
február 27.,