Mudhoney, Run Over Dogs

Az 1996-os Pearl Jam koncert életem egyik meghatározó élménye volt.
Az Alice In Chains-t már csak a visszatérés után láttam, a Soundgarden még várólitás, a Nirvana meg ugye már nem jöhet létre. Ez tehát a grunge big four-ja (ahogy valahol olvastam róluk).
De van azért egy-két olyan Seattle-i csapat, akiket szokás a grunge címkével illetni, s mint ilyen. Figyelek rá. Szóval, amikor tehát kiderült, hogy a Mudhoney Európa turnéján útba ejti a fővárost, s az A38-on ad koncertet, nem volt kétséges, hogy ezen ott kell lenni.
Előzetesen próbáltam képbe kerülni a bandával, mert azt azért be kell valljam, nem ismerem töviről hegyire Mark Arm-ék munkásságát. Sőt! Azóta is próbálom behozni a lemaradásom.
A 2013-as lemezük viszont elég jól sikerült (erről már olvashattatok is), s a korábbi koncertek programját nézve játszottak is erről néhány nótát.


Nos, elérkezett a buli napja, a várakozás véget ért. Nem szoktam túl korán indulni, s ez most meg is bosszulta magát. Eszembe nem jutott, hogy a hétvégi Ironman verseny miatt a hajó környékén szinte lehetetlen lesz a parkolás. Így néhány plusz kilométer és nagyjából fél óra után sikerült megállni.
Így a fővárosi Run Over Dogs bulijának kb. a feléről le is maradtam. 🙁
Úgy érzem jó választás volt a 2012 óta működő négytagú csapat az előzenekari pozícióra. A kicsit elszállós, kicsit sztóneres/desert rockos, kicsit grunge hatású dalaikat elég szép számú közönség figyelte, s a gitáros frontember kérdésére több kéz is jelezte, hallott már róluk. Az itt látottak alapján érdemesek is a figyelemre, így én is igyekszem meghallgatni majd az eddig megjelent két EP-jüket és két albumukat.
A lényeg, hogy látszott rajtuk, hogy nem először álltak színpadon és az sem okozott nehézséget, hogy egy ilyen nagynevű, underground legenda előtt kellett bizonyítaniuk.


A Mudhoney kultikus státuszához nem fér kétség. Azt kell mondjam, nem számítottam arra – bár meg sem lepett -, hogy majdnem teltház fogadja a színpadra lépő Seattle-i négyest. Nem sokat teketóriáztak, rögtön bele is csaptak a Fuzzgun ‘91-be. Igazság szerint elvárások nélkül mentem a Mudhoney-ra, így nagyon jól esett a nyers, néhol punkos megszólalású, nem agyoncicomázott, ám kellően zajos műsor. Az mondjuk fura volt, hogy Mark Armék láthatóan jókedvűen játszottak, de egy “Hello Budapest!” köszönésen kívül majd’ egy órát csak játszottak. Se egy köszi, se egy dalcím, konferelás nuku. Mondjuk annyira nem is hiányzott…
Az első csúcspont számomra a harmadik számnál eljött, a legutóbbi lemez I Like It Small dalával. De úgy tűnt, nem csak én voltam ezzel így.



Aztán jöttek szép sorjában a dalok, melyek közé szokásukhoz híven egy-egy feldolgozás is becsúszott. Nálunk az Editions of You c. Roxy Music szerzemény volt az első a sorban. Mit mondjak, nem lógott ki a saját dalok közül.
A fellépés második csúcspontja – ezt teljes biztonsággal állítom – a klipes Touch Me I’m Sick volt. Mit mondjak, az okozott volna csalódást, ha ez kimarad.
Mondjuk a Singles (Facérok) filmzenealbumos Overblown-t szívesen vettem volna, de jelentős hiányérzetem azért így sem volt.
Nos, mint azt a Grungery-s interjúból megtudhattuk, a dobos Dan Peters ötlete volt, hogy legyen pár dal, ahol Mark csak énekel a koncerteken, majd később már egygitáros számok is születtek,
Ez azért lényeges, mert ahogy lekerült Arm nyakából a hangszer, mintha egy másik frontemer állt volna a zenekar élére.
Az addig átkötő szövegek nélkül játszó csapat – ami nekem kicsit fura is volt -, egycsapásra megváltozott, s kiderült, hogy a Mark humora is rendben van, s az addig is meglévő jó hangulatot fokozni is tudták.
Nem jöttek zavarba a színpadra lépő önjelölt Tom Cruise-tól sem, s jól elviccelődött az előzenekar nevén is, miután jól megdícsérte őket és megtapsoltatta velünk a Run Over Dogs-ot.



A rendes programot a Circle Jerks feldolgozást (Behind the Door) követő két Vanishing Point lemezes dal zárta, a rövidke Chardonnay és a kedvenc The Only Son of the Widow from Nain.

Sokat nem kellett biztatni őket, néhány perc elteltével jöttek is vissza, és még egy hosszabb dalcsokor várt ránk. A You Got It meg az Into the Drink után az eredetileg a rendes programba tervezett F.D.K. jött.



A koncert lezárását két feldolgozás adta, a The Dicks Hate the Police-a és Fix Me a Black Flag-től.
Igazság szerint nagyon jól illettek ezek is a Mudhoney szerzemények közé, ez a nyers, sokszor punkos grunge zene jól működött a hajó gyomrában, láthatóan bírták a helyszínt Steve Turner-ék.
Jól szóltak, igaz a vokált (bár Steve mellett Guy Maddison basszusgitáros is besegített) nem lehetett olyan jól kivenni. Aztán a közönségre sem lehetett panasz, a jó hangulat végig adott volt. Szerintem a die-hard fanok sem panaszkodhattak.