Erőspaprika túladagolás

Nagy várakozás előzte meg a Chili Paprikák második magyar jelenését, hiszen cirka 20 év telt el azóta, hogy Flea-ék a Kisstadionban jártak One Hot Minute c. mesterművük turnéján. Azt a lemezt elég sok köpködés fogadta; a maga idejében sokan nem tudtak mit kezdeni a Chilitől kissé szokatlanul sötét hangvétellel (amit Dave Navarro injekciózott a hangzásukba, miután kifarolt a Jane’s Addictionből), ráadásul akkoriban Anthony Kiedis és Flea egy nagyon súlyos drogos korszakukat élték, ám a körülményektől függetlenül ma is azt vallom, hogy pályájuk egyik csúcsalkotását hozták össze az Egy forró perccel. Sokan a Blood Sugar Sex Magikre esküsznek és tény, hogy a vércukros lemez is örökérvényű alapmű, meg állandó hivatkozási pont, de véleményem szerint maradhattak volna a One Hot-os kísérletezőbb vonalon, abból még nagyon király dolgok sülhettek volna ki; nem kéne azt a biztonsági játékot játszaniuk, mint mondjuk a U2-nak és még annyi nagymúltú zenekarnak.

Az érdeklődés olyan intenzív volt, hogy már hónapokkal előtte elfogytak a jegyek (noha a telt ház fogalmának ellentmond, hogy még lehetett azért mozdulni a koncerten, volt hely bőven, szóval itt megint a jegyüzérek vásároltak fel raklapnyi jegyet, hogy aztán eladhassák). A rajongók pedig igazán jóllakhattak, hiszen a meghirdetett szeptember elsejei koncertre leszerveztek egy folytatást másnapra. Szóval aki lemaradt az elsejeiről, az még kapott egy második esélyt, aki pedig repetázni akart, az is jól járt. Érdekes módon volt csomó szabadnapja az együttesnek, amit bőszen ki is használtak, úgyhogy már napokkal a koncertek előtt Budapestre repültek és megszálltak a belvárosban, úgyhogy a legkitartóbb fanok akár már buli előtt vadászhatták a tagokat városszerte (Anthony és az új gitáros fiú, Josh Klinghoffer mondjuk elég problémások olyan szempontból, hogy nem hajlandók egy rajongónak se odaállni fotóra). Közvetlenségükre ékes bizonyíték hogy hallották hotelszobáikból a The Qualitons együttes Duna-parti koncertjét és annyira bejött nekik, hogy mindenféle sztárallűrök és testőrök nélkül lelátogattak a helyszínre, Anthony pedig nyomban cd-t kért a zenekartól.

Kíváncsi is voltam nagyon, hogy a RHCP mit kezd a kialakult helyzettel és mennyire sikerül megvariálniuk a setlistet. Nos, lelövöm már most a poént: bár voltak átfedések, s akadtak olyan dalok, amelyeket mindkét koncerten előszedtek, azért bőven voltak variálások is. Viszont csomó kedvencem még így is hiányzott. Nem volt pl. a Knock Me Down, ami örök himnuszom tőlük, a Fortune Faded szintén jólesett volna; az is olyan dal, hogy mindig jókedvem lesz tőle, a pattogós Suck My Kisst, a progosabb funk-metal bomba Taste The Paint és a líraibb Breaking The Girlt ugyancsak hiányoltam, One Hot Minute-tal már olyan szinten nem elégedettek, hogy arról egy hangot nem játszottak, továbbá az egészen korai érából csak a punkos/funk-rapes Me&My Friends került elő. A Higher Ground mellőzése is fájó volt, tudom az eredetileg egy Csodapisti dal, de a RHCP annyira a maga képére formálta, hogy aki nem ismeri az eredetit, az bevenné szerintem simán, hogy ez Chili nóta.Bár nem az a banda ők, akik a feldolgozásaikról híresek, azért a Hendrix féle Fire is ütött az átértelmezésükben.

Mindkét alkalommal a Deep Vally kísérte őket előzenekarként. Ők egy két női tagot számláló formáció, akik nagyon hangos, nagyon tökös, nagyon zajos garázspunkban utaznak. Egyszer már voltak nálunk, a Gozsdu Manóban, akkor lemaradtam róluk, de most legalább megtudhattam, pontosan miről. Zenéjükről a Hole, Babes In Toyland ugyanúgy eszembe jutott,  mint a Yeah Yeah Yeahs és a White Stripes. Illetve még a múlt évben hazánkban is megfordult svéd Pale Honey említhető meg párhuzamként, ám a Deep Vally-ék jóval zajosabbak, robbanékonyabbak. Cirka fél órát muzsikáltak és bár lehetett hallani olyan véleményeket, miszerint szarok voltak, nem illettek a Chili elé, blablabla, engem meggyőztek őszinte, pőre stílusukkal.

Kb. 9-kor újabb lámpaoltás és elérkezett a nagy pillanat, vagyis a RHCP rálépése a világot jelentő deszkákra. Egy szimplán csak Intro Jam címet kapott zajos, kaotikus szösszenettel kezdett bele a négy zenész. Pillanatokra azt lehetett hinni, hogy a The Mars Volta szállt be egy kanyarra. Majd ez a jammelgetés átfolyt fokozatosan a Can’t Stopba. Majd jött a bulizásra késztető Dani California, utána a Scar Tissue lírájára andaloghattunk kicsit, s mivel a The Getaway c. legújabb lemezüket népszerűsítik, jött is a Dark Necessities róla. Az új lemez talán legjobb dal számomra a Dream Of A Samurai, amely kicsit Porcupine Tree-s, zaklatott hangulatával engem élőben is megvett. Erre a nótára egészen a végjátékig kellett várnunk.

A banda szinte minden számot széjjeljammelt, mindhez hozzátettek valami imprót, ami a Led Zeppelin koncertjeit juttatta eszembe. Azt a feelinget már vélhetőleg sosem fogom megtapasztalni, de ha egy zenekar már a közelébe jut, az félsiker. A látvány is tízből százas volt, az extra látványvilág a Muse legutóbbi Arénás koncertélményét idézte fel számomra.

Bár az említett Stevie Wonder és Jimi Hendrix feldolgozás nem volt, azért így is kaptunk covert, méghozzá a rocktörténelem utolérhetetlen csapatától, a Beatlestől az I’m So Tiredet, amit Josh szólója tett igazán megkapóvá. Kezdetben meglehetősen jellegtelennek, stílustalannak, szürkének éreztem a srácot; nekem kevés volt John Frusciante után, de az eltelt évek jót tesznek neki, volt ideje beilleszkedni a bandába és így élőben már azt éreztem, hogy Frusi helyére csakis ő lehetett a megfelelő igazolás.

Az Anthony drogos élményeit dalba öntő nagy slágerre, az Under The Bridge-re még az addig kényelmesen elüldögélők is felálltak helyükről és tomboltak, egy emberként énekelve a refrént. Az új lemezről a Dark... mellett a dance-rockos, kissé Duran Duranes Go Robot és a U2, Coldplay ízeket hordozó Goodbye Angels volt az, amit mindkét koncertre beemeltek Flea-ék.

Bár én is azon a véleményen vagyok , miszerint az újkori lemezek már nem olyan nagy durranások és a Californication óta egyre esik a színvonal, élőben azonban még a közepesebb újabb dalok is kétvállra tudtak fektetni. Aztán persze lehet, hogy szimplán csak időt kéne hagyni ezeknek a korongoknak. Nekem elsőre az említett Californication sem jött át, azóta viszont minden egyes hallgatással beért nálam.

A magyar felmenőkkel is bíró Flea még 50 felett is felszántja a színpadot, ahogyan félmeztelen felsőtesttel nikkelbolhaként ugrál, folyamatosan pörög, rázza a buksiját és még így is hiba nélkül hozza fifikás basszustémáit. Chad Smith pedig változatlanul úgy dobol, mint az atomóra. A Red Hotban mindig a ritmusszekciót éreztem a legkimagaslóbbnak – na nem mintha az énekes és a gitárosok érdemeit kisebbíteni akarnám. Nem voltak ugyan sosem egy Dream Theater, ám még így is vannak bőven témáik, amikbe bármely leendő, netán kezdő zenésznek könnyen beletörhet a bicskája. Anthony Kiedist pedig bár nem szokás a legjobb énekesek között emlegetni, azért orgánumát már elsőre be tudod azonosítani.

Voltak, akik hiányolták az első koncertről az Otherside-ot. Nos, a másodikon meghallgathatták! A Stadium Arcadium nagy slágere, a Snow is itt került elő. A turnén itt mutatták be először a mali blues hatásokat mutató We Turn Redet a The Getaway albumról. A második napi koncerten is volt egy kis tisztelgés a Beatles előtt, az I Want To Hold Your Hand formájában. Sőt, még egy kis Joy Division (She’s Lost Control) idézgetés is befért (amely bandának, bár nem igazán hallatszik, de Flea-ék is hatalmas tisztelői). Az Around The World eljátszása a fináléhoz közeledve hatalmas ötlet volt, mert erre a számra a lassú részei ellenére mindig olyan frankón be lehet pörögni. Ahogy a kő funk-punk-szörnyeteg  Right On Time-ra is, amit ugyancsak a második koncertre tartogattak a fiúk.

A zárást mindkét esetben a pörgős Give It Away jelentette, s elmondható, hogy a Chili jött, látott, győzött! Nekem az első koncert egy fokkal jobban adogatta, valamint kicsit hiányérzetem volt annyiból, hogy a ’99 előtti érából alig fért be valami, de összességében bánhatja, aki egyik koncertre sem jutott be. Anthony Kiedis-ék most igazán csúcsformában vannak, amit Frusciante ismételt kiválása után és az egyre gyengülő lemezes teljesítményük alapján nem vártam volna. Nagyon remélem, hogy a következő turnéjukba is beleférünk majd (azért az nagy kár, hogy John Frusciantéval nem láthattuk őket) és nem kell újabb 20 évet várnunk rájuk!

A fotókért nagy köszönet jár Szapy kollégának (rockerek.hu)!

Köszi LiveNation!

augusztus 29.,
augusztus 30.,
augusztus 31.,