Warrel Dane, Dreamrites, Ad Astra

A 15 éve megjelent Dead Heart In A Dead World album apropója kapcsán az ex-Nevermore, Sanctuary énekes Warrel Dane szólócsapatával indult útra, hogy a rajongókkal együtt megünnepelje ezt a jeles alkalmat. A Concerto-nak hála, a hazai fanok is részt vehettek ebben. A turnén a görög Dreamrites volt az állandó kísérőcsapat, de a hazai Ad Astra is lehetőséget kapott, hogy nagyjából fél órában bemutathassa hol is tart most a nemrég doboscserén átesett csapat.
A buli előtt lehetőségünk nyílt Warrel-nek feltenni kérdéseinket, amit már farrrkas tollából olvashattatok is.

A kezdés tehát Erdélyi Petiéknek jutott, akik bevallottan Nevermore fanok, és vállalják is a zenekar hatását.
A négyes a megilletődöttség legkisebb jele nélkül foglalta el a Dürer nagyszínpadát, s rögtön az egyik kedvencemmel, a legutolsó Open Wide album nyitódalával kezdtek. A Paycheck után olyan dalok fértek még a programba, mint a The Substitute, a Fake.
Nemrégiben adtunk hírt a doboscseréről, s arról is, hogy hamarosan egy új dallal is jelentkeznek. Nos, azon szerencsések közé tartozom, akik a koncerten már hallhattuk is a Feedlot of the Tame címet viselő szerzeményt. Igazság szerint nehéz megfogni miben más, mint az eddigi Ad Astra dalok, mert benne van az AA íz, de nekem valahogy egyes részei szellősebbnek tűntek. Máshol meg elszállósabb részeket véltem felfedezni. Tetszett, de nem egy azonnal ható tétel.
Nem úgy, mint a Peter Gabriel feldolgozás. Az adastrásított Sledgehammer a programjuk egyik csúcspontja volt.
Mit is mondhatok, remek választás volt a csapat, örülök, hogy lehetőségük nyílt életjelet adni.

A turné állandó nyitózenekara a görög Dreamrites volt számomra a kakukktojás. Na, nem azért mert kutyaütő lenne az öttagú görög csapat, csupán véleményem szerint nem nagyon illett Warrel-ék elé ez a ‘80-as évek (még heavy metalos) Queensryche-ját és az Iron Maiden-féle klasszikus HM keverék.
A banda lelkesen és lendületesen tolta a metalt, a fazonnal sem volt különösebb gond, illett a zenéhez. Pumacipő, cicanadrág feeling. A fiatal Dickinson-t idéző bőgős, Kostas Mparmpouzas is nagy fazon.

Igazság szerint engem különösebben nem kötöttek le, ahhoz az emlékezetesebb és jobb dalok még hiányoztak, ám a fiatalos lendületük, valamint az őszinte lelkesedésük miatt mégis azt kell mondjam, érdemesek a figyelemre és van bennük lehetőség.
Azért a zárásként előadott Maiden nóta, a Powerslave is megmutatta, van még hova fejlődni.

Némi várakozás után a Precognition hangjaira foglalta el a színpadot a Thiago Oliveira, Johnny Moraes (gitár), Fabio Carito (basszusgitár), Marcus Dotta (dob) felállású kísérőcsapat, s Warrel-re sem sokat kellett várnunk.
Azt kell mondjam, roppant erős kezdést kaptunk a Narcosynthesis, We Disintegrate, Inside Four Walls, Evolution 169 képében! Mondom ezt annak ellenére, hogy én például Warrel-hez hasonlóan (l. interjú!) a Dreaming Neon Black albumot tartom a legnagyobb kedvencemnek. De mivel ez az est bevallottan a Dead Heart album évfordulójáról szólt, így nem is nagyon vártam mást. Azt meg a koncert előtti beszélgetésben hozta tudomásunkra a frontember, hogy Sanctuary dalt se várjunk ezen a bulin.
Mit mondjak, az erős kezdést még tudták fokozni az olyan dalokkal, mint a The Heart Collector, ami – nekem legalábbis – TOP5-ös nóta a Nevermore életműben, a Simon & Garfunkel-féle The Sound Of Silence nevermore-osított változata vagy épp az ünnepelt lemez címadó tétele.
Ez utóbbival zárult a nagyjából egy órás rendes program, majd némi biztatás után természetesen visszajöttek és kaptunk még két Nevermore szám által keretbe foglalva néhány saját nótát is. A klipes Brother és a When We Pray előtt egy vadiúj, a hamarosan érkező szóló lemezre készült dalnak is örülhettünk az As Fast as the Others képében. Ami elég jó előjel az új Warrel Dane lemezt illetően.

Igazság szerint voltak apróbb hiányosságai a koncertnek, de a dalok és a lendület feledtették ezt. Nekem legalábbis a kísérőcsapat lelkesedése és alázata sokat dobott a koncertélményen, amit csupán Warrel énekteljesítménye (és a 2000-es évek elején adott E-Klubos bulijuk emléke) miatt nem tudok maximálisra értékelni. De ezek ellenére egy erős buli volt, erős dalokkal. Azt meg külön jó volt látni, hogy Vörös Attilával töretlen a jó viszony, ezt már az interjú alatt is éreztük, s bár a gipsz miatt az amúgy logikusnak tűnő vendégszereplése elmaradt, a színpad széléről vigyorogva élvezte a koncertet.
Köszi Concerto!
(9000Sanyi)

Én az elmondottakhoz annyit fűznék még, hogy annak ellenére, hogy a koncert menetét nem nagyon éri meglepetés az előre leszögezett és bereklámozott program miatt, van abban valami jelentős plusz, amikor egy zenekar úgy határoz, hogy színpadra visz egy teljes lemezt. A Nevermore jobb létre szenderülése okán a szokásosnál nagyobb jelentőséggel bírt Warrel Dane eme húzása. Az elvitathatatlan pluszt számomra az Insignificant című szerzemény jelentette, amelyben Warrel hangját is sokkal tisztábban hallottam, annak minden érzelmi töltetével együtt. A zseniális Dead Heart lemez non plus ultrája az a dal, élőben hallani pedig felér egy revelációval. A 2000-es lemez maradéktalan prezentálásának újabb előnye a koncerteken ritkán előforduló Believe in Nothing nóta volt, de az Enemies of Reality komplex, beteg riff-orgiáját szintén az est kiemelkedő pontjai között éltem meg.

Ahogy azt Sanyi is írta, voltak hiányosságok. Mivel elöl álltam, a frontember hangját sokszor elmosta a gitársound, ezért itt-ott az emlékeim egészítették ki a nem hallott részeket. Persze, miért nem álltam a keverőpult mellett, ahol biztosan jobb volt a hangzás…? Így azonban közelről láthattam Warrel Dane jellegzetes hadonászását, ami újfent csak azt az üzenetet továbbította, hogy ez az egész performansz őszinte, a vérében van, de ezt az interjúban ő maga is elmondta. Bárcsak az összes Nevermore lemezt színpadra vinnék, s bár ennek esélye nulla, biztos vagyok benne, hogy nem utoljára hallottunk Nevermore dalokat felcsendülni Warrel Dane előadásában. Várom a hamarosan megjelenő új lemezek turnéit. 
(farrrkas)

szeptember 17.,
szeptember 18.,