Oroszlánszívű rock

A nyári telt házas, VOLT-os Iron Maiden koncert után az imént nevezett legendás és töretlen népszerűségnek örvendő csapat vezéralakja, a basszeros-dalszerző Steve Harris duplázott hazánkban. British Lion nevű szólózenekarával még úgysem járt nálunk, úgyhogy ez az este remek alkalomnak ígérkezett ahhoz, hogy a gigantikus Maiden bulik után most testközelből láthassuk a főnököt.

Ahogy az várható volt, a közönség túlnyomó része Iron Maiden fanatikusokból verődött össze,ám akkora érdeklődést mégse váltott ki ez a buli; a telt háztól messze voltunk azért és csomóan, akik ott voltak a VOLT-os Vasszűz koncerten, valószínűleg hírből sem ismerik a British Liont. De ez végül is mindegy, így legalább egy jóval családiasabb közeg várta Steve-et és kíséretét.

A Voodoo Six gondoskodott a bemelegítésről. Nevük korábban ismerős volt valahonnan. 2003 óta működnek és ők maguk ritmikus heavy metalként határozzák meg magukat. Adott egy igencsak szimpatikus és egész jó hanggal bíró énekes Luke Purdie személyében, aki alá négyen szolgáltatják az alapokat (két gitáros, egy bőgős és egy dobos). Tudni érdemes róluk, hogy korábban Richie Faulkner is megfordult soraikban, mielőtt főállású Judas Priest taggá avanzsálódott volna.

Korrekt hard-rockban utaznak valójában, hol az ausztrál Tracert, hol a Whitesnake-et, hol a The Quillt megidézve. Az biztos hogy jó helyekről szedegetik össze ötleteiket. Igyekeznek kellően korszerűek is lenni hangzásilag amellett, hogy a jól bevált hard-rock tradíciókat ápolják és tkp. bárki számára befogadható a muzsikájuk, akinek van köze a kemény rockhoz. A két gityós nem szólózza szét a dalokat, inkább a rövid, de jól elhelyezett gitárszólók a jellemzőek. Sok stílusbeli brigáddal ellentétben ők nem használnak billentyűsöket, pedig elképzeltem, mennyire hozzá tudna a Voodoo Six zenéjéhez is adni mondjuk egy Hammond orgona! Nekem legjobban a Falling Knives c. számuk begyere.

A Voodoo Six már nem lehetett ismeretlen Harris előtt, hiszen a Maiden már vitte el őket turnéra, sőt fesztiválokon is játszottak együtt. Bár közük nincs ahhoz a trappolós brit fémzenéhez, amiben az est főhőse mozog anyabandájával, azért biztos vagyok benne, hogy szereztek pár új rajongót is ezen a bulin.

A This Is My God adta meg a kezdőhangot a British Lion koncertjén. Már itt feltűnt, hogy mennyire hasonlít Grahame Leslie, az egyik gitáros Janick Gers-re, Steve Maiden beli társára! De egyébként valamennyi tag Harris kísérőbandájából tkp. valakinek a hasonmása volt külsőre. A másik gitárosról pl. Warrel Dane (Nevermore, Sanctuary) ugrott be kinézetileg, a kopasz -amúgy egészen jól éneklő – énekesről, Richard Taylorról  pedig leginkább Ralf Scheepers (Primal Fear). Amikor pedig Taylor akusztikus gitárt ragadott, akkor különös módon a Staindes Aaront idézte meg pillanatokra.

Steve végig nagyon lelkesen, madárfogatós kisgyerekként pörögte végig a fellépést. Mindezt azzal a félreismerhetetlen basszusgitártartással és pengetéssel, amit csak Ő tud. Az egyetlen British Lion lemez anyaga majdnem végig el lett játszva az est folyamán, a pöppet modernebb húrokat pengető Lost Worlds-tól a tipikusabb HM-ként induló, de a középrésznél balladásodó Judasig. Kissé fura, hogy nem követte folytatás ezt az albumot, mert már a British Lion 4 éve, hogy kijött. Továbbá játszanak egy ideje olyan számokat is, amik nem fértek fel a debütálásra (Guineas And Crowns, Spitfire).

Bár van egy-két Iron Maidenhez közel álló téma, mint amilyen az Us Against The World, azért többségében tipikus angolos hard-rockot kapunk a British Liontól. Nem egy hatalmas megfejtés, igazából ha nem lenne hozzá köze a Maiden alapító basszusgitárosának, valószínűleg a kutya se venné észre ekkora dömpingben. De bőven hallgatható kategória, háttérzenének simán berakható, ha már tele a fejünk a Maiden összessel.



Ami a legfurcsább az egészben, hogy Maiden dalok még csak mutatóba sem voltak! Harris mester a Brit Oroszlánnal egyáltalán nem is erőlteti az anyazenekar nótáinak játszását, még ha titkon sokan várnák is, hogy elhangozzon a repertoárban egy-két Vasszűz standard. Ám eme hiányosságért kárpótolt a mester közvetlensége. Volt ellenben egy UFO feldolgozás (nem titok, hogy Harris óriási rajongójuk, mi több, az UFO az egyik legfontosabb hatása), az volt a Let It Roll, a ráadás első nótája. A végső lezárást pedig a lazább, kissé Social Distortionös ízű Eyes Of The Young jelentette.

A koncert után azon rajongóknak, akik nem mentek azonnal haza, lehetőségük nyílt személyesen is találkozni Harris úrral és bezsebelni egy-két autogramot, valamint fotózkodni. Hősünk mindvégig nagyon kedves, szerény és türelmes volt, minden rajongó sorra került; jómagam is a fotó mellett még aláírattam Harrisszel a home-made Iron Maiden pólómat, egy ősrégi posztert, valamint a Linka Péter és Polgár Péter által írt könyvet is! Szóval le a kalappal! Így kell ezt csinálni kérem szépen! Sztárallűröktől mentesen. A Hammer stábnak is mega-giga köszönet, amiért ilyen olajozottan megszervezték és levezényelték az egészet!

Steve Harrisszel koncert után.

Steve Harris
t a Maidennel és a British Lionnal egyaránt élmény volt látni-hallani, jóllehet a szólópróbálkozása kicsit sablonosabb muzsika összességében és azzal vélhetőleg nem is fog stadionokat megtölteni. Én a magam részéről tök jónak tartom, hogy el mer mozdulni a Vasszűz komfortzónájából, mint ahogy Bruce Dickinson is (neki mennyire szuper szólólemezei születtek már!) és nem fél kiélni máshol is a kreativitását. Ritka pillanat, amikor ennyire közelről nézhetünk egy világsztárnak, élő legendának nyugodtan nevezhető zenészt, s az ilyen ritka pillanatokért érdemes élni és csinálni ezt az egész koncertjárósdit!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.