Nem múlhat el már év Black Tusk konci nélkül. Remélhetőleg ez a hagyomány meg is marad mindaddig, ameddig ennyire iszonyat erős formát mutatnak mind lemezen, mind a deszkákon! Mert – most le fogom gátlástalanul lőni a poént – az idei véleményem szerint az összes eddigi budapesti koncertjük közül messze a legkiugróbb volt!

Előtte még meg lehetett nézni a HAW-t, akik korábban már játszottak a Tündérgyárban az est főszereplőivel. Akkor egy ingyenes bulira lett leszervezve a Black Tusk. Makó Dávidék kitűnő koncertzenekar; lebontják a helyet a zenéjükkel és a belőle áradó őserővel. A sludge, stoner, doom elemek jelentik az alapokat arcbamászó, direkt southern metaljukhoz, ezt néha bendzsóval színesítik, mégse csap át countryzásba a dolog. Hangzásuk egyszerre tud kellően modern lenni és hagyományos. A magamfajta „igáslovakhoz” (nagyon pörgős volt az a hét melóügyileg) szólt pont a Free Ride Of The Workhorse, amely dal a HAW repertoár szerves része lett. Ugyanígy kitörölhetetlen „slágerré” érett a klipesített My Name is.

Bár Dávid nagyon megosztó személy a szcénában, az kétségtelen, hogy bika hanggal bír, ami pont illeszkedik is ehhez a délies vonalú muzsikához, valamint akkora tehetség, hogy bármely formációval, amelyhez köze van, maradandót tud alkotni.Legyen szó akár a Stereochristról, akár a HAW-ról, akár az akusztikus The Devil’s Trade-ről.

A folytatásban a Herder érkezett Hollandiából, akik tudtommal először jártak hazánkban (vagy ha mégsem, akkor nyugodtan ki lehet javítani engem, nem fogok megsértődni). Náluk kevés alkalmasabb zenekart tudtam volna mondani, ha a Black Tuskhoz ideális bemelegítést kellett volna keresgélni. A Herder ugyanis nem sokat lacafacázott, a rendelkezésükre álló kb. háromnegyed órát tisztességgel végighengerelték. Ekkor még nyugodtan előre tudtam nyomulni az első sorba, nem voltunk még annyira sokan a kisteremben. Az énekest, Ché-t akár egy HC bandában is simán el tudnám képzelni azzal a kiállással (mint utánanéztem, meg is fordult korábban a Born From Painben). Az egyik gityós, JB pedig már ismerős volt, hiszen az Aborteddel már járt itt az év első felében (azóta kiszállt onnan). Róla tudni érdemes, hogy megjárta a Leaves’ Eyes-t és Atrocity-t is, ahol teljesen más zenéket játszott. Ugyanakkor szeretem, ha valaki kamatoztatni tudja sokoldalúságát és nem ragad le egyféle stílusnál (az amennyire áldás valamilyen szinten, legalább annyira átok is).

Sem az ő fellépésükhöz, sem a Black Tuskéhoz nem leltem setlistet, úgyhogy Herder ügyben ne nagyon várjatok tőlem számcímeket. Jelenleg a harmadik stúdióalbumánál tart a brigád, az aktuális az pont idén jött ki Fergean címmel. Zenéjük leginkább kőkemény, hullavonszolós sludge-ként írható körül. Túl sok minden nem marad meg belőle, miután lement, ezzel egyben le is írtam a legnagyobb hátrányát. Ettől függetlenül szimpatikus társulatot ismertem meg bennük. Ők még nem éreztek rá úgy a fogós nóták szerzésére, mint a főbanda. Persze az is elképzelhető, hogy többet kéne lemezen hallgatni őket.

Jómagam a már fentebb megemlített Tündérgyáras koncert kapcsán hallottam először a BT-ról. Már az a buli is eléggé megnyert maguknak, azóta pedig minden egyes itteni fellépésükkel feljebb teszik a lécet. Időközben sajnos elvesztették alapító basszusgitárosukat, Jonathan Athont, aki 2014-ben motorbalesetben hunyt el, de ez a tragédia nem vetette vissza a lendületüket; hamar megtalálták az utódot Corey Barhorst személyében, akit az éppen parkolópályára került Kylesából igazoltak le.

Már ahogy a komoly Slayer és High On Fire hatásokat mutató Embrace The Madnessbe belecsaptak, azonnal tudtam, hogy ez az én bulim lesz! 🙂 Ezután sem lankadt a lendület, úgy taroltak keresztül a hallgatóságon, akár egy bevadult zergesereg. A váltott tébolyult ordibálásra, és a hol punkos, hol thrashes, hol inkább southernös megfejtésekre épülő zenéjüket pont a felesleges düh, a hétköznapokban felgyülemlett feszültség levezetésére találták ki. Jöhetett bármi, teljesen mindegy, hogy Truth Untold, Born Of Strife, God’s On Vacation, Mass Devotion, Vulture’s Eye, Iron Giants, Leveling, régi vagy új szám, mindegyik úgy hatott, akár egy jobbhorog. Pillars Of Ash címre hallgató aktuális korongjukkal sem okoztak csalódást a Savannah-iak, rossz lemezt eddig még nem is sikerült alkotniuk szerintem. Bár nagyon-nagyon szeretem a Georgia környéki metal zenekarok mindegyikét, a Mastodont, Red Fanget, Torche-ot, Kylesát, a Black Tusk fényévekre van mindegyiktől agressziót, súlyosságot tekintve. Szerintem ők őrizték meg leginkább a kezdeti frissességet és ugyanaz a tűz hajtja őket lényegében. Viszont minden könyörtelensége ellenére ott van nagyon a rock ‘n’ roll ebben a zenében, nem megy át céltalan témahajigálásba. Maguk az arcok is eleve rock ‘n’ roll formák, felvarrókkal, kinyúlt pólókkal, farmerral. El is neveztem „motoros sludge”-nak a Fekete Agyar stílusát. Bármely extrém metalosnak merném ajánlani figyelmébe a Black Tuskot, mert az az energiát, erőszakosságot, ami mondjuk a death, black, netán grindcore hordák zenéiből árad,simán megtalálni a Savannah-i triónál is.

A minden szinten tömény koncertélmény után Andrew Fidlernek, a gitáros-énekesnek fel is vázoltam azon benyomásaimat, miszerint zenéjük számomra olyan érzetet kelt, mintha egy motorral száguldoznék a sivatagon keresztül, körülöttem koponyákkal, csontokkal és rothadó hullákkal, miközben benzingőz bűze árad a levegőben. Ez tökre tetszett is neki, mint ahogy a motoros sludge elnevezés is. Adott is nekem egy pengetőt, a kíváncsiak kedvéért lefotóztam ezt. 🙂

Nehéz lesz már ezt a teljesítményt felülmúlniuk jövőre, de azért várom őket újra vissza.