A párkák újabb figyelmeztetése

Nem egy sűrűn Magyarországra járó zenekar a Fates Warning, így minden egyes itteni fellépésük ünnep a progos fémzenék megszállottainak. Nem lehet elvitatni Jim Matheosék jelentőségét az irányzatban, lényegében ők és a Queensryche taposták ki az ösvényt a Dream Theaternek, Lethalnak, Psychotic Waltznak, Pain Of Salvationnek és megannyi más együttesnek, aki többet szeretne közvetíteni a metalban a puszta zúzásnál; fogalmazhatnánk úgy is, hogy a „gondolkodó ember metal zenéjét” akarja játszani.

2014-ben jártak itt utoljára, s mivel az a buli nagyon bejött, így cseppet sem volt kérdéses, hogy újból át kell élni az élményt. A felvezetésről két még út elején járó zenekar is gondoskodott. Közülük engem az angol A New Tomorrow győzött meg leginkább. Még ők által legközelebbi rokonságban a Fates Warninggal zeneileg, jóllehet muzsikájuk jobban hajazott Ray Alder (FW énekes) és Joey Vera (a Fates basszerosa) egykori közös csapatáéra, az Engine-re. A karcosabb, szigorúbb riffek egy modernebb feelinget kölcsönöztek a produkciónak, ami eléggé megmerítkezett a post-grunge és alter metal stílusokban is.

Szinte az összes tagnál eszembe jutott a kinézete okán, hogy valami ismert rocksztár alteregói. Az énekes-gitárosról hol Ed Kowalczyk (ex-Live), hol Billy Corgan (Smashing Pumpkins) ugrott be, míg a basszeros tiszta Dave Grohl. 🙂  A zene amit nyomtak, lényegében felvonultatott mindent, amit a kortárs rock eszköztárából ismerhetünk jól, én az alapján mondjuk meg nem mondtam volna, hogy britek. Élőben még tán súlyosabbnak is tűnt hangzásuk, mint felvételen hallgatva, az érzelmes dallamok méltóképpen simultak bele a szikár riffekbe és bár a hagyonyosabb metalfejek körében az A New Tomorrow biztosan pengeélen táncol a kissé talán túlsúlyozott alteros, grunge-os védjegyek alkalmazásával, az nem volt kérdéses, hogy az egyfelől átoknak, másfelől áldásnak titulált vendégzenekari posztot kevés ismeretlen banda látta volna el jobban. A zenekar tagjaival egyből spanoltam is a fellépés után, mindkét EP-jükre, amit árultak, le is csaptam azon nyomban. Apropó merch: nagyon mutatós és egyedi pólókkal készült a főzenekar, akadt is olyan haverom, aki nem bírta megállni, hogy ne vegyen belőlük.

Az Armored Dawn jobban illett volna mondjuk egy Rhapsody, Sabaton, netán Hammerfall elé, mivel heroikus heavy/powerjük eléggé távol áll a FW által képviselt intellektuálisabb vonaltól. A brazilok maszkírozott megjelenése szintén éles kontrasztban állt mindazzal, amilyen turnéra supportálták őket. A Fates még a korai, heavy metalos időszakában sem volt ennyire sárkánykergető stílusú. De úgy voltam vele, hogy három progos zenekar minek egy estére (annál jobbat úgysem nagyon lehetne elképzelni, mint ami a Devin Townsend/Leprous/Between, The Buried&Me közös koncerten várt ránk), jó az, ha van egy kis keveredés! 🙂 Stílusidegenség ide vagy oda, a brazil csapatnak sem kellett azért paráznia attól, hogy a Fates Warning rajongótábora ledobálja őket az A38 deszkáiról. Ugyanakkor azt se hiszem, hogy sokaknak kedvencei lettek aznap. Mert bár a kötelezőt fel tudják olvasni a „power&glory metal”-ból, sőt akadt egy-két Alestormra hajazó kocsmametal megoldás is a tarsolyukban, de jómagam ha ilyen stílusú bandát szeretnék, akkor inkább a Majesty-t emelem le a polcról. Brazília szülöttei meg maradjanak csak inkább az extrém metalnál, az kiválóan megy nekik.

S eljött az, amire mindannyian egy emberként vártunk! A párkák figyelmeztetése. Kb. ezt jelenti magyarra ferdítve a Fates Warning neve. A From The Rooftops nyitotta a sort az új lemezről (Theories Of Flight), ami papíron elég hatásosnak bizonyult, mint koncertkezdés, lévén hogy visszafogottan kezdődik, aztán kissé Metallica ízű hangulatok váltják egymást védjegyszerű Fates megoldásokkal. A rákövetkező Life In Still Waterrel jócskán visszakalandoztunk az időben. Eme dal megoldásain hallatszik, hogy még a Sanctuary és a korai Nevermore is tanult ezt-azt a FW-tól! Tovább idézve a múltat, a One következett a Disconnected lemezről. Enyhén törzsi beütéseivel itt még a Queensryche is felsejlett. De a legnagyobb hidegrázást számomra A Pleasant Shades Of Grey harmadik felvonása jelentette (kár, hogy nem hangzott el teljes egészében a kompozíció, el bírtam volna viselni, viszont a későbbiekben még a 9. és 11. részt eljátszották belőle)! Ray Aldernek mindig is topligában volt a helye, ennél a dalnál is milyeneket énekelt már! Hangja szárnyalt-szárnyalt egészen a csillagokig és nem kérdés, hogy ma már ronggyá énekli James LaBrie-t! Érdemes meghallgatni másik együttesét, a Redemptiont is – amennyiben még valaki esetleg nem merült volna el benne.

A kimértebb Seven Stars-t a riffközpontúbb, komplexebb One Thousand Fires követte, ennél a számnál is felütötték a fejüket olyan megnyilvánulások, amelyek a Nevermore-nak vagy akár a Psychotic Waltznak is becsületére válnának. Kicsit pihenhettünk a balladaszerű  Handful Of Doubt közben, hogy aztán a Darkness In A Different Light albumról dübörögjön a Firefly. Ez egy beindulósabb szám, kellett is a Handful merengése után, hogy felrázza a publikumot.



Mindegyik zenésztől bizony van mit tanulni! Nemcsak hogy kiválóan képzettek, hanem alázattal is nyúlnak szerszámaikhoz. Progresszív metal ugyan és ennek megfelelően nem punkok kezébe való, de mégsem igazán az egyéni teljesítmények villogtatására van kihegyezve a dolog, nem csap át öncélú magamutogatásba. Az OSI-ban és az egykori FW énekes John Arch-csal közös projectjében is érdekelt, külsőre egyre jobban Steve Harrisesedő Jim Matheos okosan és a csak rá jellemző fegyelemmel riffelt és nyomatta kimunkált, ízléses szólóit. A Halfordtól Sebastian Bach-ig rengeteg helyen muzsikáló, korábban a Riot-ot és Iced Earth-t is megjárt Bobby Jarzombek komplex, ám mégsem tolakodó dobjátéka és Joey Vera (aki egy időben szintén keresett muzsikus volt metal berkekben, hiszen amellett, hogy a „párkafigyelmeztető” banda mellett ott van neki az Armored Saint, alakított egy supergroupot Motor Sister néven, tagja volt a Seven Witchesnek, Engine-nek, kisegítette az Anthraxet, stb.) basszusgitárjának toronyóra pontossággal való ütemezése bombabiztos ritmusszekciót alkot immár évek óta. Miattuk is tartom a világ legjobb prog metal bandájának a FW-t. Aldert már méltattam fentebb. A koncerten velük játszott még ritmusgitáron Mike Abdow is, ám túl sok vizet nem zavart a teljesítményével.

Hangosítás terén megint csak nem érhette szó a ház elejét, ezért is szeretjük annyira az A38-at! Utánanéztem a setlisten: összesen 16 számot játszottak el (szünet nélkül, ami nagy szó a proggereknél!), szóval minden igazi Fates Warning rajongó álma egy ilyen koncert! Mindenki jóllakhatott ebből a menüből, kivéve a John Arch-os éra rajongóit. Abból az időszakból valamiért egy hangot nem játszanak Matheosék, pedig biztos vagyok benne, hogy Aldernek meglenne hozzá a hangja, a többieknek pedig a tudása. Még az aktuális Theories Of Flight lemez itt elhangzó dalait is láthatóan jól fogadták a Warningosok.

Ráadásként megkaptuk az egyik legkelendőbb albumukról (Perfect Symmetry – eme cím egy itthoni prog metal alakulatot is megihletett) a Through Different Eyes-t, amely QR rokon jellegével szépen simult a repertoárba és a Monumentet, ami nem Depeche Mode átirat, ámde remek dal, Alder csodaszámba menő melódiáival.

Jim Matheosszal, a Fates Warning alapító gitárosával.

A koncert után nem kellett sokat várni, hogy megmutassák magukat teljes életnagyságban a zenekar tagjai és elvegyüljenek azok között, akik még rá tudták szánni az időt a spanolásra velük. Mindenkinek nagyon örültem (de legfőképp Jim Matheosnak, őt ugyanis az előző koncert után nem tudtam megvárni) és rajtuk is látszott, hogy tökre szeretik a rajongóikat. Az összes tagtól begyűjtöttem a szignókat a home-made Fates Warning pólómra, készültek fotók is, amiken az aláírt pólóval mutatkozok, úgyhogy újabb élményekkel gazdagabban indulhattam hazafelé. Sok ilyen bulit még nekünk!