Csinos szűzek királycsináló estje

Kétség sem férhet hozzá, hogy a dánok zeneileg nagyon ott vannak a szeren. Hiszen magukénak tudhatnak egy Volbeatet, dallamos szimfo-metalban is kitermeltek egy verhetetlen bandát a Royal Hunt személyében, tökös rakenrollban ott van nekik a D-A-D, Baby Woodrose, thrash-ben az Artillery-t mutatták fel, stb. No meg az sem elhanyagolható, hogy a Metallica alapító dobosa, Lars Ulrich is Andersen országából származik eredetileg.

A Pretty Maids is odakívánkotzik az említettek mellé a sorba, már csak amiatt is, hogy legendás és veterán csapat. A társulatban történt ugyan néhány személyi változás, de az énekes Ronnie Atkins és az egyetlen alapító tag, Ken Hammer biztos kézzel tartják a kormányt. A dánok ugyanakkor ahhoz is eléggé értenek, hogy összezavarják a rajongókat. Az utóbbi években a Royal Huntnak voltak már-már követhetetlen személyi kavarásai, a PM esetében meg az történt, hogy a jelenlegi hivatalos dobos, Allan Tschicaja nem tudott eljönni, mivel bekapott valami ételmérgezést, így helyettese az egyik ex-dobos Fast Petersen volt a budapesti koncerten.

A dánok színre lépése előtt azonban még végig kellett szenvedni egy Ales Brichta nevezetű cseh énekest és kíséretét. Ő valami orosz festőnek a távoli (?) rokona, továbbá énekelt a Jézus Krisztus Szupersztár cseh verziójában, ám ez még nem menti meg attól, hogy számomra rettenet, amit előad. Valahogy sehogy nem illett a képbe ez a cseh nyelven való gajdolás az ezerszer elkoptatott alapokra, mindennek tetejébe pedig még az Omega Gyöngyhajú lányát is sikerült meggyalázniuk. Na itt már hangosan felnyerítettem! 😀 Benkő Laciék azt hiszem forognak a nemlétező sírjukban. 😀 Emberiség elleni bűn volt hozzányúlnia Alesnek ehhez a klasszikushoz, a magam részéről maradok inkább a Scorpions féle változatnál (no meg az eredetinél).

A Csinos Szűzek a 4 évvel ezelőtti Motherland album klipesített nótájával, a Mother Of All Liesszal indítottak. Ez a kicsit Helloween ízű dal az alaphangulat megadására tökéletesnek bizonyult. Ekkorra már majdhogynem telt hajó alakult ki az A38 gyomrában. Bár fel lehetett a közönség soraiban egészen fiatalokat is fedezni, azért túlnyomórészt a 40 pluszos korosztály képviselői voltak jelen. Az aktuális Kingmaker album zúzós címadójával folytatódott az utazás, majd az időgép egészen 1984-ig repített minket vissza, merthogy jött a Red Hot And Heavy. Az első komolyabb beindulás értelemszerűen erre a veretes nótára alakult ki. Aztán újra a jelenre koncentráltak Atkinsék, mivel jött az enyhén jovista  Face The World. Szintén a Kingmakerről.

Bármit elővehetett a kvintett, abban hibát találni nem nagyon lehetett. Hamarosan a Future World című alapvetésről esett a Sárga eső (aka Yellow Rain), aminek fele kellemes pihentetőnek bizonyult kissé Scorpionsos hangulatával, hogy aztán Acceptesen speed metalosra begyorsuljon.  Az eléggé amerikás stílusú, glames Rodeo szintén a Future World lemezről szólalt meg. Rejtély, hogy a Pretty Maids miért nem tudott sokkal nagyobb karriert befutni. Ilyen dalokal és ilyen szintű tehetséggel megáldott úriemberekkel pláne óriási talány ez, de valahol amúgy én őszintén szólva örülök, hogy nem lettek Def Leppard szintű arénasztárok és megmaradtak a radar alatt.

Mellettem még a Stressből jól ismert Lőrincz Tibi is megjegyezte, hogy ezek a dánok egyszerűen fantasztikusak! Nagyon sokan elbújhatnak mellettük, illetve tanulhatnának. Sőt mi több, még az Udvarias Tömeggyilkos zenekar frontembere, az X-Faktor révén hírhedtté vált Hörcher László teljes eufóriában, önkívületben, térdre ereszkedve csápolt a koncertre.

A Jump The Gunról a Savage Heart némi amerikanizált Uriah Heepet és egy kis ’87-es Whitesnake feelinget ébresztett bennem; szinte láttam magam előtt Coverdale ondolált frizuráját és az Is This Love klip dögös macáját. 😀 Eztán nem szenvedtünk hiányt feldolgozásokban sem, a játékos kedvében lévő zenekar olyan klasszikusokat idézgetett meg nekünk, mint a Pink Floydtól az Another Brick In The Wall, John Sykes/Phil Lynott párostól a Please Don’t Leave Me (erre valószínűleg tényleg csak a legfanatikusabb 80’s rajongók ismertek rá), valamint kaptunk Deep Purple egyveleget is, a Black Night és Smoke On The Water című slágerekkel.

Ken Hammer bár már láthatóan eléggé megöregedett, azért még mindig úgy gitározik, ahogy ez a műfaj mindig is megkívánta. Okosan, ízléssel, mértékkel. Nem jellemző rá az ún. shreddelős virgabajnokok kivagyisága, magamutogatása. Az újabban az Avantasia gigaprodukciójában is érdekelt Ronnie Atkins pedig hihetetlen dallamérzékkel bír még mindig! A kicsit hűvösebb európai és az amerikás, AOR-ízű melódiákban egyformán otthonosan mozog. A billentyűs Chris Laney (aki külseje alapján inkább egy bizarr gót csapatba lenne való) a legfrissebb tag a PM-ben: 2016-ban csatlakozott (az előző Barba Negrás bulin még Morten Sandager nyomkodta a klaviatúrát). A jelenleg Spanyolországban élő basszeros René Shades is még viszonylag új tagnak tekinthető, hiszen 2011 óta erősíti a gárdát. Mint ahogy az elején említettem, Allan Tschicaja sajnos nem tudott velük tartani, de a helyére beugrott Fast Petersen remekül megoldotta a feladatot, hibátlanul kalapálta el az ehhez a műfajhoz szükséges kettőnégyeket. Összességében úgy tűnt, mintha egy összeszokott társaság zenélne a pódiumon. A három számos ráadásblokkban a Future World-Little Drops Of Heaven-Love Games kombóval kényeztettek el minket, majd a Monty Pythonból ismerős Sit On My Face dallamaira vonultak le a deszkákról Hammerék.

Lehet, hogy a Pretty Maids már kissé avittnak tűnhet az ifjabb korosztály számára, de azért érdemes lenne nekik is tudniuk, honnan merített pl. egy H.E.A.T., vagy Jeff Scott Soto, vagy hogy mekkora hatással voltak a Lordra, amit Pohl Misiék nem is rejtettek véka alá. Tényleg nem a legmodernebb zene, nem a legtrendibb és vannak náluk ezerszer brutálisabb, fiatalosabb társulatok is, de aki ezen az estén jelen volt, az valóban azért ment oda, mert nagyon szereti a Pretty Maids-et! S ez nagy szó a mostani Facebook- meg Instagram-wannabe-zős, „kihaénnem” világban.

Köszi Livesound!

Csinos szűzek királycsináló estje (1 komment)