Se a Flotsam And Jetsam , se az Izegrim nem valami gyakori vendégek kis hazánkban, úgyhogy annál nagobb volt az öröm, mikor bejelentették még múlt évben, hogy újra erre vetődnek. A veterán arizonai power/thrash fogat és az énekesnős holland death/thrash metal alakulat már első alkalommal is együtt jöttek (az azóta megszűnt Avalon Clubba), a történelem tehát ismétli önmagát. A német Dew-Scented ellenben annál gyakrabban jön Magyarországra, legutóbb a Dürer Kertben lehetett megfigyelni őket 2015-ben (arról írtam is itt). Izgalmas estének néztünk elébe minden szempontból, amit csak fokozott, h. amolyan minifesztivál jellegűvé varázsolva a szervezők hozzácsaptak még egy rakat hazai együttest.

Sajnos a Remorse nem tudott végül fellépni személyes problémákból kifolyólag (pedig úgy megnéztem volna az ózdi thrashereket!). Ámde tartogatott így is jó kis zenekarokat az este! A Showbarlang két színpaddal is rendelkezik már, így ezen a bulin kihasználták az ebben rejlő lehetőségeket és mindkettőn váltogatták egymást a fellépő bandák.Amint vége lett valahol az egyiknek, a másikon azonnal bele is csapott a húrok közé egy más zenekar!

Pont az Izegrim fellépésénél csatlakoztam be az eseménybe. A holland csapatra igen kíváncsi voltam és nem is okoztak csalódást! A szőke ciklon énekesnővel (aki basszusozik is), Marloesszal az élen a viszonylag kis létszámú közönségnek remek hangulatot teremtettek. Dallamokat sem nékülöző death/neo-thrash keverék metaljukkal 1996 óta stabilan tartják magukat az extrém metal vérkeringésének középmezőnyében. Átestek ugyan időközben jó néhány tagcserén, de úgy 2008 óta megszilárdult a felállásuk. Lehetett is rajtuk látni az összeszokottságot. 

Setlistet sajnos csak a headliner Flotsam And Jetsamtől találtam, úgyhogy számcímeket ne várjatok tőlem. Közvetlenségből is jelesre vizsgáztak, a koncertet követően bárki belebotolhatott a tagokba – ott a Showbarlangban nem volt nehéz. 

Az Inhalator nyomta utánuk a másik színpadon a speedelős elemekkel meghintett thrash metalt és a győri srácok nagyjából hozták is azt a feelinget, amit leginkább Evil Invaders féle zenekaroktól várnék. Vagyis patent 80-as évek közepét megidéző trappolást nyújtottak, mindenféle modernkedést mellőzve. A tagok közül Macher Zoltán már ismerős volt korábból a Story együttesből (R.I.P.), azzal nagyrészt modernebb muzsikában utazott, Kovács Krisztián pedig személyesen is ismerősöm. A közönség szépen össze is gyűlt rájuk. Táblás ház nem lett persze így sem, pont az elviselhetőség határán belül el lehetett még férni kényelmesen.

A Dew-Scented eredetileg német zenekar ugyan, de a tagcserékkel már-már tiszteletbeli holland együttessé avanzsálódtak. Ugyanis az öt tagból már csak kettő germán (az alapító énekes Leif Jensen mellett a frissen csatlakozott dobos, Marc Dzierzon), a többieket mind a szélmalmok országából verbuválták. Precíz thrash metaljuk a Slayer iskolát követi nagyjából (anno pont úgy reklámozták valamelyik lemezüket, hogy „Who The Fuck Is Slayer?” :D), de ugyanígy a korai Haunted is eszünkbe juthat róla. Zenéjük elég sok death metal közeli megoldást is felvonultat. Programjuk amolyan best of Dew-Scented módra esszenciális volt: Intermination címre hallgató aktuális korongjukról éppúgy potyogtattak el nótákat, mint a régebbi eresztéseikről (mint pl. az általam igencsak preferált Inwards). Az új dobos szemlátomást kiválóan beilleszkedett a bandába, hiba nélkül kalapálta el ezeket a nyaktörő tempókat. Leffe profi módjára belakta a deszkákat és tekintélyt parancsolóan, időnként egy-egy félmosolyt megeresztve kiabálta végig a műsort. Nekem már az előző konci is bejött tőlük, most sem adtak alább a színvonalból. 

A miskolci Zord pedig nevéhez méltóan játszotta a hol old schoolabb, hol modernebb felfogásban fogant metalt. 2000 óta aktívak és azóta két lemez őrzi munkásságukat. A Dew-Scented intenzív programja után nehéz dolga volt a fiúknak, de a közönség láthatóan őket is vette. Angol nyelven íródtak szövegeik, ami megkülönbözteti őket a nagyrészt magyarul szövegelő stílusbeli bandáktól. Nekem főképp a magyarról angol nyelvre átnyergelt Septicmen ugrott be itt-ott, amit vehetnek akár dicséretnek is. 

A Flotsamet nagyon vártuk mindannyian, hisz mint fentebb írtam, nem sűrűn járkálnak errefelé. Progrmjukat igyekeztek változatosra összeálltani: elhangzott a kicsit korszerűbb hangzással felvértezett Monkey Wrench (ami nem Foo Fighters átirat) éppúgy, mint a Hammerhead old school csapása. 

Az Anvillel, Metal Church-csel, Tankkel, Armored Sainttel és a Ravennel egyetemben a Flotsam And Jetsam is azon együttesek közé tartozik, akiket a nagy áttörés valamilyen oknál fogva mindig elkerült, ám így is kultikus hírnévre tettek szert az underground metal szcénán belül. A laikusok közül sokan csak onnan ismerik a Flotsamet, hogy „jé, ez az a banda,amelyikből Jason Newsted átment a Metallicába”. Doomsday For The Deceiver című bemutatkozó korongjukkal egy ebben a stílusban megkerülhetetlen művet alkottak meg, amit a mai napig büszkén vállalnak, hiszen több számot is leporoltak róla: az említett Hammerhead mellett a She Took An Axe, a címadó és a Desecrator is elhangzott. 

Az alapítótagok közül náluk is többen lemorzsolódtak az idők folyamán, mivel az eredeti tagságból mára csupán az énekes Eric A.K. és a gitáros Michael Gilbert maradt meg hírmondónak. Biztos voltak a közönségben olyanok, akiknek az előző bandák nagyrészt modernebb stílusához képest öregurasabbnak tűnt a F&J műsora, de azért túlnyomórészt olyanok mentek oda, akik képben voltak a zenekart illetően. Nekik már igazán nem az a céljuk, hogy versenyezzenek a fiatalokkal. Inkább a már meglévő lojális közönségüknek kedveznek. 

A pici Overkill, Metal Church ízt hordozó Life Is A Messnek éppúgy örülhettünk, mint az Iron Maidennek (ami nyilvánvaló tisztelgés az egyik legnagyobb befolyású HM társulat előtt). Utóbbi szám a legaktuálisabb albumon található, ami szimplán csak a zenekar nevét viseli és tavaly jelent meg. A veretes powert élőben is profin, görcsmentesen elővezető társaság bizonyította másodjára is a honi közönségnek, hogy öreg metalos nem vén metalos. Túl nagy látványelemeket dőreség ugyan várni tőlük, de Eric A.K. így is vonzotta a tekinteteket. Igazán színpadra termett frontember!

A No Place For Disgrace-et (ami a második album) is igencsak szerethetik a fiúk, arról is játszottak számos nótát. Összességében old school programot kaptunk tőlük, pár újabb keletű dallal megtoldva. A végén pedig a Doomsday címadójával és a No Place egyik húzószámával, az I Live You Die-jal zártak az arizonai metal harcosok, akik felől trendek jöhetnek-mehetnek, őket nem zavarja, továbbra is kitartanak az igazi metal zászlaja mellett.

A maratoni underground metal banzáj lezárásaképpen a Vesztegzárba néztem bele és a komáromi fiúk elsöprő intenzitással vágtáztak végig számaikon. Zenéjük az egészen korai Moby Dick emlékeket idézi meg számomra. Végig ugyan nem néztem őket, de el kell ismerni, jól csinálják azt, amit. Angol és magyar nyelvű számaik egyaránt vannak, de mindkét nyelv elég jól áll nekik. A publikum rájuk már redesen megcsappant, de ez a minifesztek átka; a közönség mintha nem nagyon lenne felkészülve ezekre, ill. hozzászokva ezekhez. Persze valahol megértem, mivel pont hétköznapra esett a buli (de legalább péntekre, szóval nem kellett másnap dolgozni, max azoknak, akik a kereskedelemben mozognak). 

Bár aznap estére még akadt egy Apey&The Pea, She Loves Pablo, The Southern Oracle buli is Pesten, azért kár lett volna kihagyni ezt a power/thrash örömünnepet, hiszen valamennyi zenekar nagyon jó volt és szívüket-lelküket beletették az egészbe. Hakniszagot a legkevésbé sem lehetett a levegőben érezni, a közvetlen, családias underground feeling pedig az egész estét jellemezte. Mindegyik fellépővel lehetett aláíratni, fotózkodni (a Flotsamet illetően egyesekben voltak ugyan kételyek, de ezeket a banda hamar eloszlatta, mert ők is kedvesek voltak), plusz én szert tettem egy dobverőre is.