Szív, lélek, őrület

Rég járt nálunk (már meg nem mondom, mikor is lehetett az a King Crimson koncert a Millenárison, amikor magát a KC-t és Adrian Belew-t is utoljára láthattuk) a főszereplő kitűnő amerikai zenész, aki talán a leghuzamosabb időt töltötte el énekes-frontemberként a Karmazsinkirály kötelékében, emellett pedig híres arról, hogy a legagyahagyottabb hangzásokat képes kicsiholni gitárjából. Ezen az estén ezt szólóbandája élén mutatta meg.

Előzenekar nem volt (nem is tudom, kit lehetett volna berakni, amúgy meg nem éreztem szükségét csak azért, hogy az időt húzzák), hanem a kiírt időponthoz képest félórányi csúszással rongyoltak fel a világot jelentő deszkákra az idén 67 éves művész és kísérői. Ahogy abban a sapiban megjelent Mr. Belew, tökre Hevesi Tamás és Billy Crystal szerelemgyerekének tűnt. Maga mellé egy vagány, enyhén punkos kinézetű fiatal csajszi (aki basszusozott) és egy egyetemi hallgatóra emlékeztető dobos személyében talált megfelelő partnerekre. Egyébként pedig tökre fiatalosnak tűnt; meg nem mondtam volna, hogy már ennyire benne jár a korban. Személyisége megnyerő és közvetlen, látszik rajta az alázat, hogy tényleg szívét-lelkét belerakja az egészbe, nem pedig egy csuklóból kirázott, unott, nyugdíjas haknit nyújt.

Bár setlist nem került fel a netre a budapesti buliról, azért nagyvonalakban meg lehetett saccolni, miket játszottak. A setlist szerintem lényegében ugyanaz volt, mint ami az előző napi csehországi koncerten. A kissé Rush ízű Men In Helicoptersszel kezdtek itt is, ami egy Belew szólónóta. Főleg a szólómunkásságából kaphattunk egy közel tökéletes metszetet, összefoglalva nagyvonalakban, hogy mik is a művész úr erősségei. Persze nyilván csalódtunk volna, ha King Crimsont nem játszik, előkerült abból is egy csokorra való. Példának okáért a One Time, ami Stinges hatásaival a poposabb Crimson dalok közé sorolható. A Thrak albumról nagy örömömre leporolt még pár számot, egyből következett a John Lennon szellemét idéző Dinosaur. A szintén a sophisti-popos KC vonalra ráerősítő Heartbeatet egybefonták a gyönyörű, megkapó, összebújós Walking On Airrel, ami ugyancsak Thrak albumos tétel. A Thrak az egyik abszolút kedvenc lemezem a Belew fémjelezte érából; változatos és sokszínű album: van azon a vérbő Crimsonista, védjegyszerű jammelésektől a Stinges bossanovás lírán át a Primusra emlékeztető „bolondgomba-rock”-ig minden – vittem is a Thrakes pólómat aláíratni. Mondjuk az kár, hogy a számomra ugyancsak mesterműnek számító The ConstruKction Of Light és The Power To Believe albumokról egy árva hang nem került elő. Bár tény és való, hogy mivel a mester olyan laza, izzó  hangulatú, magas fordulatszámon pörgő rockbulit kívánt adni, ami tényleg szórakoztat, így valamilyen módon érthető, hogy a fentebb említett lemezek komplex, örvénybe lerántó, kettőhúszba nyúlós témáit mellőzte.

Szólólemezein a főhős javarészt a progresszív rockot, sophisti-popot és a noise-os, avantgárd stílusjegyeket gyúrja egybe. Olyan őrült, képtelen, elvetemült hangokat csalt elő szerszámából és samplerjéből, ami alapján megállapítható, hogy ettől az embertől bizony Tom Morello is sokat tanult! Modern rockgitárosok közül legalábbis ő operál ilyesmi noise-os hangzásokkal, főleg szólók terén sziporkázik. A David Bowie-t némi surf rock ‘n’ rollal beoltó Pretty Pink Rose-tól a Primus rokon, eléggé földöntúli hangzású Writing On The Wallig valóban lenyűgöző utazásban lehetett része annak, aki Belew-val tartott. Apropó Bowie! Annak idején a rockkaméleonnal is zenélt együtt, szimpatikus módon meg is emlékezett a 69 évesen elhunyt szupersztárra. A Boys Keep Swingin‘-t adta elő emlékére. Talking Heads-et és Frank Zappát sajnos nem játszott (igen, a rock legkeményebb szociológusával is muzsikált együtt), mint ahogy a méltatlanul alulértékelt egykori zenekarától, a power popos The Bears-től sem várhattunk semmit a repertoárban.

Ámde így is ragyogóan telt el ez a kb. két órás (két felvonásban abszolválta a koncertet az ABPT, a két szett között volt egy negyedórás szünet) happening, itt kérem, igazi örömzenélés zajlott! A mester szinte végig egy ezüstösen csillogó Parker Fly gitáron hozta formabontó témáit. A laza punkos basszeros bige, Julie Slick cipő nélkül, zokniban ácsorogva magabiztosan tette alá a mélyeket és vonagló mozgásával sok tekintett magára vonzott. Testvére, Eric Slick volt eredetileg a Power Trio dobosa. A jelenlegi dobos Tobias Ralph, akiről szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A rendkívül magas felkészültséget igénylő szerzeményeket nem is lehetett volna egy Sid Vicious szerű antitalentumra bízni.

Adrian felváltva zárta saját és Crimson dalokkal a második félidőt. Kaptunk egy bluest a noise-rockkal elegyítő Of Bow And Drumot, egy meglehetősen leegyszerűsített Elephant Talkot és a talán legdiszkósabb KC nóta, az afro-rockos Thela Hun Ginjeet is felcsendült. Mindkettő a Discipline albumon szerepel, arról még a Police-os Frame By Frame hangzott el. Erre az egész közönség együtt rezdült. Végső lezárásként az E címre hallgató ritmikus tétel szólalt meg. Stílusilag ez simán befért volna a King Crimson repertoárba is akár, a disszonánsabb részek miatt főként.

A koncert utáni közönségtalálkozóról természetesen én sem maradhattam ki, amint azt az alább csatolt fotó mutatja. Adriannel sikerült aláírani a pólómat, meg amúgy is, imádnivaló az ürge! Aki akár csak pár szót váltott vele, az minden bizonnyal egyetért abban, hogy ő a legszerethetőbb proggerek közé sorolható. Laza, van humora és egyáltalán: flegmaságnak, nagyképűségnek nyoma sem volt, nem szállt el magától, csak azért, mert korábban világsztárokkal bazsevált együtt.

Adrian Belew-val a koncert utáni sztárfotó.

Köszke a Livesoundnak az élményt!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.