Dream Theater – Images, Words & Beyond

Hetedjére volt szerencsém élőben látni a progresszív metal felsőfokú intézményét, a hangszerkezelés abszolút magasiskoláját, a bostoni Dream Theatert. A világért sem hagytam volna ki ezt a kereken három órás eseményt, ami elsősorban az idén 25 éves Images and Words album programra tűzésének köszönhető. Ki ne nézte volna meg n+1-szer az 1993-as Live in Tokyo videójukat, amikor még az Images volt az aktuális új lemez, és ki ne akarta volna azt ő maga is átélni? Nos, részben ez az óhajunk is teljesülhetett, ha nem számítjuk a 25 év számlájára írható elkerülhetetlen változásokat. Egyébként ez volt az első koncertélményem a Tüskecsarnokban, és mint állóhelyet bérlő néző, a célnak teljes mértékben megfelelő termet ismertem meg. Petrucciék lassan kipróbálják az összes lehetséges, koncertre alkalmas helyszínt Budapesten.

A Dream Theatert élőben látni kimeríti a kényeztetés fogalmát, ugyanis állítom, hogy nem lehet betelni az öt zenész látványával. Persze, minden alkalommal előrukkolnak valamilyen többé-kevésbé grandiózus koncepcióval, 3D-s vetítéssel, miegymással, de a fő látnivalókat John Petrucci, John Myung, Mike Mangini, Jordan Rudess és James LaBrie néven ismerjük. Impozáns volt a zenéhez precízen igazított ilyen-olyan forgó fénytechnika, de a szakértelemnek ezen a szintjén a közönség az ilyesmit már készpénznek veszi. Ha nagyon kötekedni akarnék (egyébként nem akarok), az Images alatt múltidéző vetítések fokozhatták volna a nosztalgiát ― bőven lett volna anyag hozzá ―, de mint mondtam, az épp bevetésben lévő hangszerguruk puszta látványa felér bármilyen háttércselekménnyel. Ezúttal a képek helyett James LaBrie beszélt a szokottnál jóval terjedelmesebben, mesélt a 25 évvel ezelőtt történtekről, például az első találkozásáról a zenekarral, ahogy John Myung várta őt a reptéren, vagy ahogy az Images felvételei alatt az elfogyasztott pezsgő mennyisége egyenesen arányos volt a lemez hangzásminőségének megítélésével.

Az Álomszínház nem csak a professzionalizmus és a mérhetetlen tudás/tapasztalat okán élvezhető élőben sokadjára is, hanem a program összeállítása miatt is, ami példaértékű kellene, hogy legyen minden zenekar számára. Nincsenek kötelező nóták, nincs kiszámíthatóság, és nincsenek soha nem játszott, végleg elhanyagolt tételek. Bármilyen dal előkerülhet bármikor, mindent el tudnak és el akarnak játszani. Ha megfigyeljük az elmúlt évtized Budapestet is érintő turnéit, alig találunk átfedéseket, mert minden alkalommal valami újat kapunk tőlük. Nem akarom egyik bandát sem név szerint bántani, de vannak olyanok, akiket bár nagyon szeretek, nem mozgat meg különösebben, hogy negyedjére-ötödjére is megnézzem őket, mert az aktuális album 2-3 nótáján kívül csak a slágereket játsszák, és a ráadásban is minden alkalommal ugyanazt kapjuk. Ezzel szemben a Dream Theater a legváratlanabb szerzeményeket is előhalássza, és lám, mégis működik a dolog. A koncepció is mindig más: legutóbb a teljes új lemezüket vitték színpadra (ez Magyarországra nem jutott el), az előtt a fennállásukat ünnepelve, minden korongról eljátszottak egy-egy dalt, korábban az Awake második fele került programra (többek között) egy négytételes Scenes From a Memory ráadással. (Sosem gondoltam volna, hogy a Space Dye West és a Finally Free dalokat élőben fogom hallani… micsoda élmény volt az!) Most pedig az Images and Words tárult elénk teljes nagyságában. Lehet ezt még fokozni?

Az ismét három órás, két (vagy inkább három) felvonásos koncert első részében a valamelyest későbbi, kevésbé klasszikus státuszú dalaikkal álltak színpadra, amelyek közül a Dark Eternal Night, a Breaking All Illusions és a Bigger Picture jelentette számomra a csúcspontot, na meg az As I Am, amelyet érthető módon komoly üdvrivalgással fogadott a közönség. Az utóbbi nem kis meglepetést okozott, amikor egyszer csak észrevétlenül és a legnagyobb természetességgel egybefolyt az Enter Sandmannel (most nem ugrik be az eredeti előadó neve… ), mintha világéletükben összetartoztak volna, majd ugyanolyan gördülékenységgel visszatért az As I Am refrénje. Volt, aki a Hell’s Kitchennek örült nagyon, de a Gift of Music is kellemesen hatott a megosztó The Astonishing lemezről. Az első blokkban a végtelenül szerény természetű és szimpatikus John Myung önálló kiállása szemet és fület gyönyörködtető csemege volt. A koncert teljes egészében is hatalmasat dörrent a basszusgitárja, de Myung szólóját hallgatva az volt az érzésem, hogy a bőgő hangzása ízekre szedi a hangfalakat.

Rövid szünet után a Pull Me Under kezdő akkordjaival kezdetét vette a szűnni nem akaró libabőr. Mi újat lehetne még az Images and Words lemezről elmondani? Egyértelmű, hogy az Awake és a Scenes from a Memory csodáival egyetemben a világ legvarázslatosabb lemezei közé tartozik. Nincs olyan másodperce a 92-es mesterműnek, amely ne lenne az emberiség zenei örökségének mérföldköve. Élőben mindez megsokszorozódik, főleg, hogy elképesztő érzékkel adják hozzá mindazt a többletet, amitől maradandó és egyedi élménnyé válik a személyes találkozás. Egyszer Petrucci, másszor Rudess villantásaival egészültek ki a dalok. Itt kijelenteném, hogy nem értek egyet azzal, hogy az ilyesmi céltalan tudásfitogtatás lenne, hiszen Petrucci is alázattal, beleéléssel és szerényen mutatkozik meg a közönség előtt, és amit játszanak, azt érzelemmel töltik meg, még ha rutinból is teszik. Külön ki kell emelnem Mike Manginit, aki ezúttal is széles mosollyal az arcán, óriási élvezettel és kedvvel játszott. Vannak arckifejezések, amelyeket egyszerűen nem lehet tettetni, ez az ember él-hal azért, amit csinál. Az ő dobszólójától ismét leesett az állam. Itt nem vitatkozom azzal, hogy Mangini a tehetségét villogtatja, de nagy veszteség lenne, ha nem tenné, ugyanis a képességeinek tanúja lenni rendkívül örömteli érzés. Egy kézzel úgy pörget, mint más kettővel sem, ráadásul a kezeit váltogatja közben, anélkül, hogy a pörgetés egy mikroszekundumnyi időre is megtörjön. Hihetetlen!

James LaBrie hangjára sem lehet panasz, még ha nem is mindig nyújtotta az albumon hallottakat, de könyörgöm, eltelt 25 év, ne legyenek irreális elvárásaink. Csupán a fiatalkori önmagához képest nyújt ma kevesebbet, a teljesítménye még mindig megüti a mércét. Vele kapcsolatban azt vettem észre, hogy többet színészkedik, több a rutinból és tapasztalatból eredő megnyilvánulás, mint korábban. Nem vagyok biztos benne, hogy minden dalt maximális átéléssel adott elő, de hogy maradéktalanul odatette magát, és mindent beleadott vokál szempontjából, az nem kérdés. Ugyanakkor a Wait for Sleep című csoda a 93-as videó mágiáját idézte meg, amelyben LaBrie teljesen átadta magát a gyönyörű dal hangulatának.

Sok mindenről lehetne még beszélni, mondjuk Jordan Rudess varázslókalapjáról, vagy a minden irányban mozgatható szintijéről lelógó tárgyakról (perec, helikopter, csípőspaprika-köteg), vagy a nyakba akasztható futurisztikus, érintőképernyős geo synthesizer nevű új kütyüjéről, vagy LaBrie szereléséről, Joker – Gotham City pólójáról, de inkább a ráadásban eljátszott teljes Change of Season eposzt érdemes aláhúzni, ami mindezek után nem volt más, mint puszta ajándék. Ezzel a lehengerlő 23 perc fölötti tétellel elegánsan és hatásosan vettek búcsút a közönségtől.

Nincs mit tenni, lesni kell a következő turnét, illetve aki lemaradt erről az eseményről, annak érdemes elgondolkodnia, hogy megnézze őket május 19-én Kolozsváron. Mondhat bárki bármit, élőben továbbra is döbbenetes és magával ragadó, amit nyújtani tudnak. Nem lehet velük versenyre kelni.

Köszönet a CONCERTO Musicnak az eseményért, és Balázs Adriennek a képekért!

Dream Theater – Images, Words & Beyond (4 komment)