Utoljára az Amaranthe előzenekaraként lehetett elcsípni a svéd Sonic Syndicate-et. Már akkor is egy jelentősen kicserélődött banda jött, ahol mindössze egyetlen ember maradt hírmondónak az eredeti felállásból: a gitáros Robin Sjunnesson. Ezúttal önálló koncertre szervezte le őket a Hammer, erről írok most.

Ez is egy olyan buli volt, ahol sikerült odaérni időben az előzenekarokra. A zalaegerszegi Lovecrose kezdte meg a bemelegítést, az ekkor még meglehetősen lehangoló képet mutató, kongó teremnek. Ők amolyan trendi, korszellemnek abszolút megfelelő metalcore stílusban tevékenykednek. Alvilág és ég című bemutatkozó lemezük dalai voltak terítéken a rendelkezésükre álló kb. fél órában. Számaikat magyar nyelven írják, ami megkülönböztethetné őket a sok angol nyelven daloló-hörgő hordától. Nekem kicsit soknak tűnt a sablon metalcore-os megoldás a zenéjükben, de lehet csak azért, mert már az itthoni piac is telítve van rendesen ebből a zsánerből, köztük olyan minőségi együttesekkel, mint pl. What On Earth, Faminehill, Orient Fall, Dreadwolf, Harrisons, stb. Nekem amúgy az abszolút etalon ebben az irányzatban a Nasmith volt – kár, hogy úgy eltűntek. Kedvencemmé a Magunk útja című szám vált –  több ilyen nótát el bírnék viselni a repertoárban. A srácok még nagyon fiatalok, úgyhogy bizonyára nem most hallottunk róluk utoljára és a következő fellépésük már egy kiforrottabb, meggyőzőbb képet mutat majd.

Az olasz The Shiverről korábban még nem hallottam, de ezen a bulin maximálisan maguk mellé állítottak. Amúgy ezen a néven korábban, a 60-as, 70-es években tevékenykedett egy svájci progresszív rock formáció, csak úgy apró adalékként megjegyzem. Bár a taljánok sem annyira passzoltak stílust tekintve a főzenekar elé, azért mivel relatíve egy modernebb vonalat visznek ők is (bár azért akad benne jócskán 80-as évek hatás), nem hinném, hogy bárki is fújolt volna a jelenlétük miatt. Mint oly sok bandánál, a The Shivernél is a megnyerő frontlány-csúnyácska kísérőpasik felállás a bevett minta. A szimpatikus énekesnővel, Federica Sciamannával az élen számomra sokkal nagyobb hangulatot teremtettek, mint a Lovecrose. A The Shiver némi elektronikus puttyogással megspékelt rock/metalt játszik, olyan zenekarokat megidézve pillanatokra, mint a The Birthday Massacre, Lacuna Coil, a kései Theatre Of Tragedy, Evanescence, illetve a mi Dharmánkkal is adódik rokonság. Saját dalaik mellett előkerült egy Joy Division átirat, a Love Will Tear Us Apart, ami így, Shiveresítve is sütött. A fellépés után boldog-boldogtalan körberajongta Federicát (nem csoda, hisz remek fronthölgy, valamint kellőképpen dekoratív a megjelenése is), mi több, a leányzó a Sonic Syndicate koncertjén is többször bevegyült a publikumba.

A Sonic Syndicate úgy a kétezres évek vége felé eléggé futott, ám mióta a dekoratív basszercsaj, Karin Axelsson kivált soraikból, azóta jelentősen esett a népszerűségük. A turnémenedzser elmondása szerint jelenleg jó nagy buktákkal fut a körútjuk, itt sem tomboltak rájuk százak. Mindegy, én azért ott voltam, megnéztem őket. Setlistet csupán a turnét indító hamburgi koncertről találtam, úgyhogy erre vagyok kénytelen hagyatkozni – amúgy se hiszem, hogy nagyon sok varia lett volna menetközben a setlisttel. Új albumuk Confessions címre hallgat, a címadó nótával indítottak a fiúk. Az újabb lemezeket én kevésbé élem tőlük, a korábbi durvább, melo-deathes vonal nekem jobban feküdt, de tény, hogy több számukból is simán lehetne slágert faragni. Nathan J. Biggs kétségtelenül jó énekes, vétek volna nem kihasználni az adottságait. Mindamellett szimpatikusan, emberközelien le tudja vezényleni a bulikat. Kis klubbuli lévén nem volt ugyan hatalmas show, nem volt piró és vetítés, ám az alázat, a közvetlenség, a határtalan lelkesedés így is eladta az egész műsort.

Ritkán merészkedtek a fiúk vissza a fénykort jelentő kétezres évek végéig-kétezertízes évek elejéig, de amikor megtették, az nagyot tudott ütni. A buli csúcspontjait számomra az I Like It Rough (azon új számok egyike, amiben még érezni a régi Sonic S. feelinget), Burn This City és a Denied jelentették. Az eléggé maroknyi közönség láthatóan élvezte a showt, Nathan még tartott is egy közvéleménykutatást, hogy szeretnénk-e, ha jövőre újra jönnének erre. Hát persze, hogy szeretnénk!

A fináléban a post-hardcore ízeket is hordozó Start A War, a kicsit Papa Roach ízű Turn It Up és a klipjével az amcsi autóversenyes filmek világába kalauzoló Jack Of Diamonds is tökélyre tornászta fel a hangulatot. A KVLT piciny színpadát profin lakta be a trió, Robin és a basszeros Michel Bärzen egyaránt lelkesen végigheadbangelték az egészet.

A koncertet a himnikus, kissé Soilworkös We Rule The Nighttal zárták a srácok, hamarosan pedig ők is megmutatták magukat teljes életnagyságban, fotó, aláírás, mindent lehetett. Családias, ám annál forróbb hangulatú koncerttel hálálta meg a trióvá apadt (a koncerten egy sessiondobos egészíti ki őket) Sonic Syndicate a magyar rajongók törődését, lojalitását. Dicséret illeti továbbá a merchpultot,amit igencsak ízlésesen raktak össze. It’s A Shame, hogy nem voltunk többen!