Brassóhoz közel, Barcarozsnyó (Râșnov) mellett, közvetlenül a vár alatti, erdő övezte területen épül fel minden augusztusban a Rockstadt, Erdély metal fővárosa. A fák tövében meghúzódó fesztivál hatalmasra nőtt felhozatal terén, az idei, az eddigiekhez képest, gigantikus méreteket öltött kínálat tekintetében, és a külföldi érdeklődőket is bevonzotta. A közönség ennek megfelelően népesre sikeredett, mondhatni zsúfolásig megtelt a helyszín, amit nagyon jó volt látni. A zenekarok többsége ki is fejezte elégedettségét, örömét a látottak alapján, ami sokat jelent egy rohamos fejlődés alatt álló erdélyi fesztiválnak, szóval minden közrejátszott tehát, hogy óriási hangulatban teljen a 2017-es Rockstadt Extreme Fest.

Megközelítés, parkoló, kemping:

Egyetlen keskeny kétsávos úton lehet csak megközelíteni a fesztivált, ami az autósoknak nagy torlódással jár érkezéskor és távozáskor. A helyszín melletti parkoló a látogatók negyedét sem tudja ellátni, ezért az erdő melletti forgalmas, kanyargós út mindkét oldalán parkoló autók kígyóztak kilométereken át. A letáborozás után azonban már az ember nem foglalkozik ilyesmivel. A sátorozóknak két kempinget is megnyitottak, bár a nagyszínpad mögötti 1-es kemping nagyon hamar megtelt, a 2-es pedig három kilométerrel távolabbra esett, ahová a meghirdetett ingyenes buszok szállították az embereket, bár nagyon sokan panaszkodtak, hogy a túlzsúfolt járművekre nem jutott fel mindenki, és az utolsó járatok nem várták meg az koncertek végét. Nekem és bajtársaimnak sikerült az 1-esben helyet találni. Focipályáról lévén szó, árnyékra sok esély nem mutatkozott, kivéve azok számára, akik az erdő tövében emelték fel a sátraikat, ezért az égető nap idejekorán kikergette az embert a melegházból. Sziesztázni viszont nyugodtan be lehetett menni a kellemesen hűvös erdőbe.

A tusolófülkéket és a mobil vécéket nagy bírálat nem érheti, az utóbbiakat meglepően tisztán tartották, az emberi körülmények fenntartására tehát ügyeltek a szervezők, bár a meleg vizet a medvével tudnám leginkább párhuzamba állítani: mindenki tudta, hogy van, de senki sem találkozott vele. A nagy hőség miatt ez azonban nem jelentett akkora bosszúságot.

Szolgáltatások, szervezés:

A fesztivál területének két végében helyezték el a két színpadot, a nagyszínpad előtti szabad teret még szalmával is beterítették sár ellen, ha netán esne, a kisszínpad pedig eleve sátorban volt. A kettőt félúton választotta el az italpultok sora, ahol kb. 450 forintért lehetett csapolt, illetve dobozos söröket, üdítőket, egyebeket vásárolni, a félliteres víz pedig a 250 Ft-ot sem érte el, ami egy fesztiválon egyáltalán nem nevezhető drágának. Az étellel azonban kevésbé voltam megelégedve, sokszor a húsok nem voltak kellően átsütve, nagy adagok lévén nem kevés pénzbe kerültek, így érdemesebbnek bizonyult a fesztivál melletti bódékból szendvicset, lángost, palacsintát vásárolni, illetve a közeli vendéglőből fogyasztani. Akik pedig nem bántak 25 perc gyaloglást, azok bementek a város kantinjába, ahol nagyon olcsón lehetett finomat és bőségeset enni. Az amúgy vasárnap zárva tartó intézmény a fesztiválra való tekintettel még ezen a napon is nyitva tartott, és mondhatom, nem kevés embert csábítottak be.

Az elsősegélyeseket külön dicséret illeti, felkészült csapat dolgozott, akár kullancsot kellett eltávolítani, akár hirtelen kalciumhiánnyal fordultak hozzájuk a rászorulók. A fesztivál oázisának egy fából készült, fedett placcot neveztek ki, babzsákokkal, székekkel, ahol több telefont is lehetett egyszerre tölteni, és ahol egy tehetséges hölgy személyre szabott pólókat festett megrendelőinek. Ha már a pólóknál tartunk, a merchpultok mellett nehéz volt úgy elhaladni, hogy az ember ne ajándékozza meg magát valamivel, főleg, hogy a kínálat szemet gyönyörködtető volt. Ennél nagyobb kísértést csak a hanghordozók jelentettek, ahol az ember azt se tudta, mit hagyjon ott. Én magam hét CD-vel távoztam, de a vinilek is rohamosan fogytak. A mainstream mellett underground lemezeket is bőven lehetett találni, ráadásul hitelkártyával is lehetett fizetni. Az anyagi csőd garantálva volt!

Ami a koncertek és a dedikálások pontosságát illeti, azt kell mondanom, hogy le a kalappal a szervezés előtt! Kevés kivétellel, a zenekarok hajszálpontosan tudták tartani az időkereteket, a kezdést, ha pedig mégsem sikerült (a banda lekéste a gépet… stb.), akkor sem maradt el koncert, a szervezők beiktatták az adott zenekart egy későbbi időpontra, időben értesítve a közönséget a változásról.

1. nap ‒ csütörtök

A koncertek javarészt fél három körül kezdődtek a nagyszínpadon, és valamivel öt óra előtt a kisszínpadon. Nem irigylem azokat, akiknek a déli tikkasztó hőségben kell megkezdeniük a fesztivált, hálátlan feladat, főleg, hogy a színpad elé éppen akkor süt a legjobban a nap. A közönség sem akar napszúrást kapni idő előtt, tudva, hogy a főbanda éjfélkor lép színpadra, és addig is számtalan koncert vár rájuk. Ebből kifolyólag én az első egy-két fellépőt alapból kihúztam a listámból, ahogyan sokan mások, bár az ereje teljében lévő fiatalságból tisztességes közönségre futotta, még a déli hőség ellenére is.

A fesztivál számomra az Indian Fall produkciójával kezdődött, de nem tervezem a fellépőket hosszasan kivesézni, mert akkor még decemberben is ezt a beszámolót írnám. A helyi banda melodikus/szimfonikus black metallal csalogatta a színpad elé az embereket, és igazán szimpatikusan, erőteljesen játszottak. Témák, dalok terén nem sok kiemelkedő momentumot nyújtottak, de arra jó volt, hogy meghozza az emberek kedvét az élő zenére, és fokozza a fesztivál hangulatát.

Átfedések nem voltak, vagy ha igen, akkor csak egészen minimális mértékben. Ahogy véget ért egy koncert az egyik színpadon, rögtön kezdődött valami a másikon, tehát akiben volt annyi fanatizmus és elvetemültség, hogy minden bandát megnézzen, az éppenséggel megtehette. Ez azonban szinte lehetetlen, mert enni-inni azért kell, ott sort kell állni, és vannak egyéb szükségletek is, illetve ki bír végigállni 12 órát egyhuzamban úgy, hogy még élvezze is?

Persze első nap könnyebb, a kisszínpad mellett pedig ott sorakoztak a sörsátrak, ahová le lehetett ülni, és tökéletesen hallani, sőt látni is lehetett a fellépőket, a különös nevű Am Fost la Munte și Mi-a Plăcut (jelentése: A hegyekben voltam, és tetszett) nevű román pszichedelikus post-rock társulatot én is így figyeltem meg. A teljesen instrumentális előadás roppant hangulatos volt, nem kizárt, hogy felkeresem a munkásságukat a hallottakon felbuzdulva.

Rögtön utánuk a svéd Diabolical gyűjtött össze komoly közönséget a nagyszínpad elé. A blackes ízektől sem mentes death/thrash metaljukkal hat helyen is felléptek Romániában augusztusban, amelynek egyik állomása a Rockstadt volt. Nem hallgattam őket korábban, azonban a fesztiválok egyik célja is, hogy felkeltse az ember érdeklődését egyik-másik zenekar iránt. Így történt ez a skandináv brigád esetében is, élőben piszkosul jól szóltak, izmos, erővel teli bulit tudhattak magukénak, kíváncsi vagyok, megmarad-e majd a lelkesedésem a lemezeik hallgatása közben is.

A nap első meglepetése számomra a Jucifer nevű amerikai kéttagú formáció volt. A magyar fülnek kissé idétlenül hangzó zenekarnév élén egy hölgy áll (nem Juci), akit Amber Valentine-nek hívnak. Az Edgar Livengooddal kiegészült páros már 1993 óta kínozza a hallgatóságot sludge/doom/drone/crust szörnyetegével, és nem is akárhogyan! A bőgő nélkül operáló duó valósággal legyalulta az ember fejét az iszonyatosan súlyos, vaskos riffjeivel, és a beteg, már-már Lord Mantisra emlékeztető megoldásaival. Ráadásul a megveszekedett bestia magából kivetkőzve, nagy beleéléssel vonaglott a gitárja felett, mintha a témáiból áradó kínokat élné át éppen. A veterán kinézetű dobos leütései arculcsapásként hatottak, az egész elfajzott hangorkán pokolian erőteljes volt, ha élőben találkozom még velük, biztosan megnézem őket ismét.

A román Taine folytatta a sort, akiket már egy pihenőhelyről figyeltem meg valamivel messzebbről. Itt megjegyezném, hogy a két nagy kivetítő sokat segített abban, hogy közelebb hozza a színpadon történteket, így távolabbról is jól lehetett látni a fellépőket. A bukaresti csapat az Atheist/Death vonalas progresszív death metalban hisz már közel negyed évszázada, azonban a fiúk mindössze egyetlen nagylemezzel és egy EP-vel rendelkeznek, ha az egyéb kiadványokat, demókat nem számítjuk. Zenéjük nem éri el az említett két csapat által képviselt magasságokat, de szeretetük a stílus iránt tapintható, és a nívót sem adják bizonyos sztenderdek alá. Lehetnének kreatívabbak, termékenyebbek, de élőben így is rokonszenvet váltanak ki a fellépéseik. Lágyabb, finomabb, kevésbé death metalos részekkel is operál a négyesfogat, sőt, két dal között még egy Chuck Schuldiner interjúrészletet is bejátszottak a death metal műfaj keresztapjára emlékezve.

Köztudott, hogy a Negură Bunget és a Grimegod szálai többé-kevésbé egybeforrtak, azonban Negru hirtelen elhunytával a Negură Bunget alighanem örök nyugovóra tért (vajon Negru nélkül lehetséges összehozni legalább a trilógia befejező részét? Valószínűleg nem…). Kati Tibor rátermett, karizmatikus frontember, akármelyik bandáról is legyen szó, számomra nem volt kérdés, hogy ismét remek koncertet ad a Grimegod. Ezt a fájdalommal átitatott doom/death metalt éppen ilyen monumentálisan, súlyosan kell előadni, ahogy az aradi fiúk teszik. Szép gesztus volt Kati Tibor részéről, hogy beszélt Negruról, és hogy az egyik dalukat az ő emlékére játszották el.

A Grimegod legvégét nem vártam meg, mert a nap legfényesebb pillanatai következtek, így átsiettem a nagyszínpadhoz, hogy az Arcturust az első sorokból nézhessem. Nehéz kritikus szemmel tekinteni arra a zenekarra, aki elkészítette az abszolút kedvenc lemezemet, a La Masquerade Infernale-t. Nos, egyes vélemények szerint Simen (ICS Vortex) nem énekli ki, vagy nem tudja kiénekelni élőben a lemezen nyújtottakat. Bevallom, nekem azt is nehezemre esik elhinni, hogy ezeket a dallamokat ember egyáltalán képes volt stúdiós körülmények között felénekelni, nemhogy élőben visszaadni… Ehhez képest Simen játszi könnyedséggel énekelte ki a Chaos Path vagy mondjuk a Painting My Horror lehetetlen énektémáit. Azt sajnos nem tudtam megállapítani, hogy amit énekelt, az hangról hangra megegyezett-e a lemezen hallható verzióval, mert éppen földbe gyökerezett a lábam, és el is voltam varázsolva. Akárhogy is volt, amire élőben képes, arra nem sokan vállalkoznának.

Az Arcturusos öltözék, a kellékek, kiegészítők egyik zenészről sem hiányoztak, a színpadi megjelenésük bizarr, avantgárd cirkuszba illő volt. Sverd a bekattant őrültek beleélésével játszott, az embernek az volt az érzése, hogy egy Monty Python jelenetben van, és Terry Gilliam nyomkodja a gombokat. Olyan volt, mint akinek visszaadták a játékszerét, hogy kiélje magát rajta. Hellhammerről mit lehetne elmondani? Kinek kell őt és a játékát bemutatni? Az Alone közben szinte végig csak őt néztem. Bámulatos ennyi briliáns tehetséget együtt látni. Mindenfélét játszottak, még az Aspera Hiems Symfoniáról is. Az új lemezes Angsttal zárták a szettet, amelyet a kelleténél kicsit gyorsabbra vettek. Ezt nem kellett volna. Olyan volt, mintha gyorsan túl akartak volna esni rajta, pedig az új lemez legjobb daláról beszélünk (ha engem kérdez valaki). Simen egyébként nagy mókamester, a közönséget is megkínálta a zsebében hordott flaska tartalmával, amelyet ő maga is serényen kortyolgatott koncert közben. Feltűnően laza, már-már hanyag stílusa különös kontrasztban áll az énekesi teljesítményével. Egyéniségek, művészek, zsenik világa az Arcturus. Minden dicséretem dacára, nem fesztiválra való zene ez. Groteszk avantgárd színházak színpadán a helyük!

Az Arcturus koncertjét sörrel ünnepeltük, de sietnünk kellett, mert következett az est főattrakciója, a kanadai Annihilator. Jeff Watersék kicsattanó formában léptek színpadra, óriási tömeg fogadta őket, és a fesztivál egyik legjobb hangulatú buliját nekik köszönhetjük. Itt pedig megállnék egy pillanatra, hogy elismerő szavakkal illessem a fesztiválozókat, mivelhogy a közönség szintén mindent megtett, hogy a hangulat a tetőfokára hágjon. Telefonozó kezek helyett crowd surfinggel ünnepeltek, illetve előkerült a crowd surfing igen sajátos, extrém fokozata is. Több felfújható tutajt is birtokba vett a nagyérdemű, amelybe kettesével ültek az emberek, hogy száguldozzanak a tömeg feje fölött a feltartott kezek segítségével. Nem mondom, hogy veszélytelen volt, de nem történt baj, és Jeff Waters is megmosolyogta a dolgot, tetszését is kifejezte. A torkaszakadtából üvöltő tömeg maximális fordulatszámon pörgött, és ez bejött a kanadaiaknak. Lefogadom, hogy ők is ugyanannyira élvezték a bulit, mint mi.

A jókedv, a lendület lerítt a csapatról, gyilkos és penge megszólalásuktól nem is csoda, hogy eldobtuk az agyunkat, na meg az olyan számoktól, mint a W.T.Y.D., az Alison Hell, az Annihilator vagy a Phantasmagoria, de a vidám sokadalom a poénos Chicken and Corn című punk szösszenet hallatán vált különösen vadállattá. Jeff Waters egyáltalán nem öregszik, a mellette zenélő huszonéves fiatalok elánja rá is kihat. Ez az új lemezről eljátszott Twisted Lobotomy című pergőtűzszerű nótán is hallatszott. Egy veszett vadállathoz hasonlítható: iszonyat gyors és fékezhetetlen! Ezzel a bulival a nap véget is ért, legalábbis számomra. Jobb zárást kérni sem lehetett volna.

2. nap ‒ péntek

Bár azt írtam, hogy a nap első két fellépője alapból kiesik, azért távolról hallottam, amit a bolgár Terravore és a görög Chronosphere játszott. Főleg a thrash metal jegyében telt a második nap, ez a két formáció is ezt hivatott megerősíteni. Engem különösebben nem győztek meg a hallottak, túrtak, üvöltöttek, fűrészeltek ezerrel, nem is rossz az ilyesmi egy fesztiválon, háttérzenének megteszi, illetve a thrash fanatikusok biztosan beindulnak az ilyesmire, de ahogy jönnek, úgy mennek nálam az ilyen cséphadarók. Elkötelezettségüket nem kérdőjeleztem meg, az élvezeti faktor villanykörtéje azonban csak a megrögzöttek feje fölött gyulladt ki.

Románia szintjén a kolozsvári Altar igen nagy népszerűségre tett szert, amit az 1995-ös Respect albumnak köszönhet, jelenleg is az ország legsikeresebb zenekarai közé tartozik. Pákay Csabáék akkori lemezét én is nagyon sokat hallgattam, borzalmas hangzása ellenére (ma már nem tudom meghallgatni, próbálkoztam), de amit azóta csinálnak, az tőlem igen távol áll. A rock/metal/HC zenéjük keveredik sok egyébbel, ami nem baj, de a dalaik mainstream jellege, mind zeneileg, mind szövegek szempontjából az én fülemet irritálja. Persze, a Rapsodia Românească (Román Rapszódia) szövege a jó ügyért, a békében való együttélésért kiált, jóravaló vezetőkkel, jóhiszemű polgárokkal, de naivan egyszerű és túlontúl egyértelmű fogalmazásmódja, gyermekded refrénje fülbántó számomra, és így van ez a többi dallal is. Tudom, hogy éppen ez teszi lehetővé, hogy nagyobb tömegek is könnyen befogadhassák a zenét, de nálam az ilyesmi nem működik. A szándékot és a törekvést értékelni tudom, maga a zenei tartalommal azonban nincs mit kezdenem. A kihangsúlyozott nemzeti felhang pedig inkább egy megmondogatós rap bandához illik, nekem ez sem szimpatikus bennük.

Lew kollégámmal a The Thirteenth Sun énekesével megbeszélt interjúra siettünk, néhány banda ezért kimaradt, de az interjú jól sikerült, azt hamarosan elolvashatjátok. A brassóiak koncertjét azonban már nagyon vártam, mivelhogy a Stardust című bemutatkozó nagylemezük óriási lett (a HP-n nálunk is első helyen végzett). Ők sem az a tipikus fesztiválzenekar, engem azonban ilyen szempontok nem érdekelnek. A nehezen bekategorizálható post-metalos, progresszív, kissé avantgárd zenéjük hangulata már csak azért is átjött, mert a közönség is a kívánt komolysággal, odafigyeléssel nézte végig a koncertet. Barna Radu Liviu énekes/gitáros meg is hatódott a kíváncsiak népes táborán, teljes odaadással énekelt, de a többieken is tapintható volt az öröm. Szemernyit sem csalódtam a koncertben, a dalok élőben is csodásan szóltak. Látszik, hogy ennek a zenekarnak komoly koncepciója, aurája van, süt belőlük a zenéhez való intelligens és érzelem-központú hozzáállás, a dalaik és kialakított világuk kibontakozó egyéniségüknek ad hangot, ami nemzetközi szintű elismeréshez vezetheti a bandát. Septimiu Hărșan dobosról érdekességképpen elárulom, hogy egyben a legendás múltú holland Pestilence dobosa is, de a kolozsvári Necrovile-ban és a brassói Indian Fallban is játszik.

A Leprous koncertjét vártam a legjobban, de már reggel kiderült, hogy Baard Kolstad dobos lekéste a gépet, ezért csak éjjel 2 körül kerülnek majd színpadra. Helyettük a Napoleon nevű brit melodikus groove metal / deathcore / metalcore banda lépett fel, akikre egyáltalán nem voltam kíváncsi, ezért meg sem néztem őket, ahogy a fesztivál nagy kedvencét, a sokak által várt Korpiklaanit sem. Néhány olvasó biztosan felhúzza a szemöldökét, hogy éppen a fesztivál egyik legnagyobb húzóerejét, hangulatfelelős bandáját hagyom ki, de a dajdajozást, a mulatozást meghagyom másoknak, én másképpen élem ki magam. Semmi kétség, a hangulat óriási volt, ezt hallottam, de a Korpiklaani nem az én zeném, nincs mit keresnem a koncertjeiken.

A Kreatort láttam már párszor élőben, tudtam, hogy Mille Petroza a zenei agresszió kazánját ezúttal is dühös természetével fűti majd fel. Nehéz a Kreator tapasztalatával, intenzitásával, minőségi megszólalásával, áramló energiájával felvenni a versenyt. A fiatal bandáknak illene ebből valamennyit ellesniük, thrash metalnak így kell megnyilvánulnia a színpadon. Mindehhez hozzájött még a látvány, a mutatós háttérvászon, a vízgőzágyúk, a pirotechnika, az ezüstszalag-konfettik kilövése, ami a brutalitással és teljes gőzzel előadott thrash szilánkokkal együtt a rég megszerzett profizmusról árulkodott. Ennek fényében is kénytelen vagyok belekötni egy dologba. Miért mindig ugyanazokat a dalokat játsszák? Miért lusták megtanulni a Terrible Certainty, a Renewal, vagy neadjisten, a Cause for Conflict dalait? (Talán Joe Cangelosi túl magasra tette a mércét a 95-ös lemezen?) Persze, imádtam a Pleasure to Kill, a Total Death és a People of the Lie dalokat sokadjára is, ahogyan a Phobia és a Violent Revolution című nóták is maximálisan beindítottak, de a számok 90 százalékát előre borítékolni lehet. Ez sokat ront az összképen, és bármennyire is profik a színpadon, minden külcsínnel együtt ez csupán egy sztenderd koncert volt – persze, szigorúan önmagukhoz mérten –, ami nem rejtett izgalmakat. Ezzel az energiával micsoda fantasztikus bulikat nyomhatnának, ha egy kicsit kevésbé lennének kiszámíthatóak! Egyenesen vétek azt a sok kincset, amit megalkottak, így elhanyagolni élőben. Nem is értem… Az is igaz, hogy nem igazán vagyok kibékülve az utóbbi néhány lemezükkel, az újkori szerzeményeik eléggé egy kaptafára íródnak, és a rengeteg új dal programra tűzése sem növeli bennem az ovációt. Éppen azért haragszom rájuk, mert hatalmasak élőben, és karnyújtásnyira vannak attól, hogy mindent elsöprőek legyenek, de sajnos nem látok bele Mille makacs fejébe.

Attól tartottam, hogy a roppant későn fellépő Leproust már nem várja meg a közönség nagy része, de ennek éppen az ellentéte történt. Sőt, a Leprous ilyen mértékeket öltő népszerűsége még engem is meglepett. A Leprous pólók egytől egyig mind elfogytak, aki hozzám hasonlóan későn ébredt fel, annak már nem jutott. Kis túlzással mindenkin Leprous póló volt. Sebaj, majd novemberben a pesti koncerten bepótolom. Én személy szerint egyáltalán nem bántam az éjszakai időpontot, mert zenéjük atmoszférikus jellege, finomsága maradéktalanul előtérbe került a lenyugodott tömeg előtt, aki tátott szájjal, átszellemülve hallgatta végig a koncertet. Még a szövegeket is halkan énekelte a közönség, hogy Einar Solberg hangjának semmi ne szabjon gátat. Egyébként nehezen akart elindulni a buli, 45 percen keresztül próbáltak megoldani valami technikai gikszert, Einar billentyűjével többször is gondok voltak, egy-egy dalban nem is lehetett hallani, és látszott, hogy frusztrált, ideges emiatt. Még az egyik gitáros húrja is elszakadt egy adott pillanatban… Nem elég, hogy éjjel 2.30 körül kezdtek bele az első dalba, még az sem működött, ahogy kellett. Aztán lassan sikerült orvosolni a problémákat, és Einar is kiadta minden dühét, tombolt, ahol tudott.

Végül varázslatos koncertet adtak, és amikor minden a helyére került, a Leprous csillaga is fényesen ragyogott a sötét égbolton. A számok közti örömujjongást a katartikus élmény táplálta. Olyan dalokkal örvendeztettek meg, mint a Forced Entry, az MB Indiferrentia a Bilateralról, vagy a The Cloak, a Foe és az egész univerzumot átölelő, magasságos The Valley a Coalról. Szavak nincsenek arra, hogy hatott mindez, és akkor még a The Congregation dalairól nem is beszéltem. A Rewind dalt eredeti hosszában adták elő, sőt a Malina című új lemezről is játszottak egy gyönyörű dalt, From the Flame címmel. Nagy szavak illetik meg a zenekar minden tagját, de Einar istenadta tehetsége az egekbe repíti a zenekart. A közönség megbabonázva tért nyugovóra azon az éjjelen. Nem is akartuk elhinni, hogy vége, még percekig kiabáltuk a Leprous nevet.

Szombaton ismét változott a program, ugyanis a finn Wolfheartnak sem sikerült megérkeznie időben, így ők is a Leprous sorsára jutottak. Terveztem, hogy megnézem őket, de az iszonyú erős felhozatal megtekintése után semmi energiám, kedvem nem maradt egy újabb éjjel 2-kor kezdődő koncerthez, amit egy kicsit sajnálok is, de nem lehet mindent. A fárasztó péntek és a kevés alvás után az erdőben és a vendéglő teraszán igyekeztünk regenerálódni a nap első felében, a megfelelő kávémennyiség segítségével.

Az első banda, amelyet a szemem sarkából megtekintettem, a svéd IXXI volt, egy black/thrash formáció, modern megközelítésű riffekkel, blackes károgással. Nem volt se rossz, se jó, amit játszottak, teljesen átlagos produkciónak tűnt, kihangoskodták magukat, de a spirituszt, a dalokat nem hallottam benne. Utólag belehallgattam a 2014-es lemezükbe, és ugyanezt a következtetést tudtam levonni. Élőben egynek elment, de nagyon kíváncsivá nem tettek.

Mivel ezután egymást követték a nagy kedvencek, a kisszínpad eseményeit nem követtem soron. A Suffocation akkorát szólt, hogy az állam is leesett. Legutóbb a Dürerben láttam őket, de az semmi nem volt ahhoz képest, amit itt nyújtani tudtak. Nem akarok elfogultnak tűnni, de a nagyszámú közönség őrültebb volt, mint bármikor, féktelen tombolás vette kezdetét. Volt crowd surfing, tutajozás, brutális circle pit, wall of death, üdvrivalgás, a biztonságiak pedig tűzoltócsővel locsolták a felhevült közönséget. Mindeközben iszonyat súlyosan, fejet leszakító, dobhártyát roncsoló brutalitással aprított a Long Island-i veterán horda. Persze kár, hogy Frank Mullen nem koncertezik, de Kevin Muller úgy végezte a dolgát, ahogy az elvárható egy Suffocation énekestől, rendkívül hálás is volt a tébolyult tömeg lelkesedéséért. Terence Hobbs gitárost és Derek Boyer bőgőst nézni is szívet melengető érzés. Death metal ikonokról beszélünk, és megjelenésük a színpadon maga a death metal. Van mit tanítaniuk a fiataloknak, ugyanis egy ilyen produkcióval, kiállással kenterbe verik a legtöbb fiatal bandát. Derek Boyer megjelenése, játéka különösen látványos. Szikár, szálkás testalkata, komoly, szinte meggyötört ábrázata, hosszú szőke haja, és a földig leérő markáns formájú hangszere tökéletes összhangban állt a szaggató szerzeményekkel, és azok gyilkos megszólalásával. Nekem, természetesen, az Effigyről és általában a korai időszakból előszedett dalok tetszettek a legjobban, de minden nóta hasított.

Shane Embury a színpad széléről nézte végig a Suffocation koncertet, hiszen utánuk a Napalm Death következett. Amit az amerikaiak bulijáról leírtam, azt leírhatom az angol legendákéról is, mind a koncertet, mind a közönséget illetően. A pokoli hangulat ott folytatódott, ahol abbamaradt. Íme, ezek olyan veterán arcok, akik puszta jelenlétükkel képesek parázs hangulatot teremteni, semmi más nem kell hozzá, csak egyéniség, minőségi zene és totális elkötelezettség. Minderre nagyszerű példa a jó öreg Barney Greenway, aki önmaga karikatúrája, jó értelembe véve. Ez a megveszekedett frontember köztudottan úgy kalimpál, hadonászik, rángatózik a színpadon, hogy közben nem válik nevetségessé, inkább megrögzött fanatikussá. Barney beszélt nekünk az emberi méltóságunkhoz és boldogságunkhoz való jogainkról, kicsit politizált még, és beszélt a megélt pillanat fontosságáról – fölöttébb rokonszenves, emberi figura, amit a számok alatti megnyilvánulásaiból nehezen lehetne megállapítani. Volt minden, aminek lennie kellett, a Harmony Corruption, Utopia Banished, Scum lemezek klasszikusai, de még a Fear, Emptiness, Despair albumról is elhangzott egy nóta, ahogyan a legutóbbi korongról is néhány. Magasan lobog a brutális zenék zászlaja, amíg ilyen csapatok tartják kézben a műfajt!

Két ilyen horderejű durvulat után, az őrületet már nincs hová fokozni, le kellett nyugodni kicsit, itt volt az ideje az elcsendesedésnek, az elmélyedésnek, a belső hangok kibontakozásának Izland legfontosabb zenekarával, a Sólstafirral. A tavalyi ArtManiás koncerttel ellentétben nem nappal, hanem sötétben lépett színpadra a különleges társulat, ami sokkal jobban illett a zenéjükhöz. Az utánuk következő Carcass bulija a bizonyíték arra, hogy a Sólstafir az egész nézőteret elbűvölte. Kiragadta a komplett közönséget az alattunk lévő talapzattal együtt, és körberepített Izland tájain, és sokan közülünk még a Carcass játékidejére sem értünk vissza, ott ragadtunk Izlandon, onnan messziről hallgattuk meg az angolokat. Nagyon különös, izgalmas és élénk színekben gazdag festői utazás volt ez.

A Sólstafir nem azzal foglalkozott, hogy előhalássza a pörgősebb dalait a repertoárból, fesztiválról lévén szó, hanem azt játszotta, ami jelenleg a Sólstafir lényege. A semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféra megteremtéséért a csodálatosan sikerült Berdreyminn, az Ótta és a Svartir sandar lemez dalai voltak elsősorban felelősek, de a Goddess of the Ages című mesteri eposz sem maradhatott ki a programból. A Köld lemezről egyébként előkerült a Necrologue című dal is, amelyet a zenekar egyik fiatal barátjának emlékére írtak, aki tíz évvel ezelőtt öngyilkosságot követett el. Aðalbjörn Tryggvason beszélt is nekünk az egymás közti kommunikáció fontosságáról, a barátságról, és arról, hogy oda kell figyelnünk egymásra. Katartikus, hipnotikus állapotba sodródtunk a koncert végére. Tryggvason ismét letesztelte egyensúlyérzékét, a színpad és a közönség közé helyezett ládákon lavírozva, és a közönség első sorába kapaszkodva még a korláton is végighaladt. Hatalmas formában volt a csapat, a hangulat pedig az egész estére rátette a bélyegét.

El sem mozdultam a színpad elől, elvarázsolt barátommal továbbra is a Sólstafirról beszéltünk egész átszerelés alatt, majd pontban éjfélkor jött a Carcass, és igyekeznünk kellett ráhangolódni. Ez senkinek sem ment túl könnyen, mert az intenzív nap fáradtsága ekkorra már rátelepedett az emberre, főleg a Sólstafir nyugodt perceit követően. Nem is volt túl hangos a közönség, inkább takaréklángon pislákolt. Igaz, ami igaz, szerintem a Carcass sem volt nagy formában. Én láttam őket korábban, és ahhoz képest árnyékai voltak önmaguknak. Eldörögték az összes klasszikust, a Corporal Jigsore Quandary-tól kezdve a Heartworkig, és félreértés ne essék, nagyon jó volt ezeket a gyöngyszemeket hallani, de valami hiányzott.

Egyrészt a hangzást nem sikerült belőni rendesen, és ez nem segítette a fogadtatást. Jeff Walker bőgője nem is szólt! Aztán néhány kábelcsere, állítgatás, miegymás után valamivel jobb lett a helyzet, de messze nem ideális. A hangja szintén nagyon halkan recsegett, csak az tudta, mit énekel, aki betéve tudta a szövegeket és emlékezetből kiegészítette a hallottakat. A gitárok sem szóltak tisztán, egyszerűen nem volt annyira gyilkos a sound, hogy letaglózzon. Mondhatni, elmentek a számok mellettünk, és semmi különös nem történt, ha csak az nem, hogy Jeff Walkerék marékszámra szórták be a pengetőket a közönségbe. Ők sem voltak különösebben lelkesek, meg mi sem. Felejthető, rutinból eljátszott koncert volt, a közönség pedig próbált felébredni a Sólstafir okozta kábulatból.

A Wolfheart programját meghagytam másoknak, aki ott volt és látta, nyugodtan beszámolhat róla. Egyébként minden kiegészítést, észrevételt örömmel fogadunk.

4. nap ‒ vasárnap

A mennyiség helyett vasárnapra már határozottan csak a minőséghez volt türelmem, ezért is kezdtem a helyi Necrovile bulijával. A fiatal death metal csapat roppant szimpatikus volt, érződött, hogy bennük több rejlik puszta brutalizálásnál. Összeszedett, hangulatos, fenyegetően sötét zenéjükben volt erő és harmónia. Ha ezt a minőséget tartani tudják, és neadjisten még rá is tudnak tenni egy lapáttal a jövőben, a szintér komoly résztvevőjévé válnak.

A Fit for an Autopsy death metalnak álcázott deathcore-járól csak azt a megállapítást tudtam megerősíteni magamban, hogy az ilyesmit továbbra sem veszi be a gyomrom. Főleg vokál terén irritáló a csapat. Én minden energiámat a Nile-ra tartogattam, akikkel együtt az égi áldás is megérkezett, nem mintha a nagy hőség után bárki is kifogásolta volna. Épp ellenkezőleg, a szakadó eső csak fokozta a bulit, annál inkább beindult tőle a közönség.

A Nile-t már ötödjére láttam, legutóbb a Dürerben, ahol egy korrekt, de rutinszerű koncertet adtak. Most szerencsénk volt, mert sokkal nagyobb kedvvel, jobb formában léptek színpadra. Ilyen energikusnak legutóbb az A38-as hajón láttam őket. Ez volt azonban az első alkalom, hogy Dallas Toller-Wade utódjával Brian Kingslanddel láthattam az amerikaiakat, és talán a nagy kedv ennek is volt köszönhető. Bármennyire is hiányzik valakinek Dallas a Nile-ból, nem lehet erőltetni, ami nem működik. Egyébként is Karl Sanders a főnök, az ő jóváhagyása nélkül semmi sem történhet a zenekarban, és abban is biztosak lehetünk, hogy nem akárki kerülhet be a Nile gépezetbe. Elképesztően tisztán és brutálisan szólt minden, a legnagyobb komplexitás közepette is pontosan hallani lehetett minden hangot, Kollias mester minden leütését, csilingelő cinjeit. Ezt most nagyon eltalálták a fiúk. A repertoárt illetően voltak kötelező darabok, amilyen a nyitó Sacrifice Unto Sebek (valóban kihagyhatatlan!), a lassú Sarcophagus vagy a záró Black Seeds of Vengeance, de olyan zsenialitásoknak is örülhettünk, mint a Kafir, a Hittite Dung Incantation, a Defiling the Gates of Ishtar, vagy az egyik legnagyobb kedvencem, az Unas, Slayer of the Gods. Az utóbbi akkorát szólt, hogy kénytelen voltam a szokásosnál szélsőségesebben kivetkőzni magamból. A bőrig ázás amúgy is fékezhetetlenné tette a népet, de a színpadon is ment a pacsizás, az örömteli összenézés, szóval kiemelkedő volt minden szempontból.

Újabb blaszfémia a duhajkodás kedvelőinek, de az Alestorm koncertjétől egészen a kempingig menekültem, pedig már csak a magyar vonatkozás miatt is illett volna megnéznem őket. Látatlanban is biztos vagyok benne, hogy hatalmas hangulatot teremtett az egyértelműen fesztiválokra termett zenekar, engem ez azonban nem boldogít. Persze, a kempingben is jól lehetett hallani, még a konferálásokat is, ami csak megerősített abban, hogy pihenjek egyet az Opeth csodálatosnak ígérkező koncertjéig, amire az eső is elállt, és kellemesen lehűlt az idő.

Azt hiszem, a „csodálatos” szó is csak enyhén képes kifejezni azt a profizmust, amivel az Opeth fantasztikus koncertjén szembesültünk. Kezdjük azzal, hogy nem volt olyan dal a koncertprogramban, amelyet ne szerettem volna nagyon, természetesen beleértve a szerintem nagyszerűen sikerült Sorceress lemez dalait is. Érzékkel kigondolt egyensúly uralkodott a szép és a durvább dalok között, a megszólalást itt is egy kristálytiszta tóhoz tudnám hasonlítani. Mikael Åkerfeldt érzelmekkel teli hangja, kimért, nyugodt konferálásai, visszafogott mozgása, higgadt viselkedése finom lélekről, művészi belsőről árulkodott, még akkor is, amikor éppen hörögnie kellett. Elmesélte, hogy családjaikkal napokat töltöttek a környéken, sztorizgatott, de azt is megjegyezte, hogy látszik a tömegen, hogy elfáradt az elmúlt négy napban. Valóban, a közönség nem akart mást, csak nyugodtan végighallgatni és végignézni a koncertet, még a számok közti éljenzésre is Åkerfeldtnek kellett néha emlékeztetnie a sokaságot. Szerintem a zenekar sem vette ezt sértésnek, az Opeth zenéje pedig legtöbbször megkívánja a csendet, úgyhogy szép lezárása volt ez egy remekül sikerült fesztiválnak, főleg, hogy a Deliverance című megadalt játszották utoljára.

A Rockstadt soha korábban nem látott tömeget vonzott be idén, amit elsősorban a szenzációsan összeválogatott fellépőknek köszönhetett. Itt a végén még kiemelném, hogy a biztonságiakat is dícséret illeti. Kulturált, agressziómentes, vidám és segítőkész társaság voltak, akik nem akarták elrontani senki szórakozását, maximálisan eleget tettek a dolguknak, és a tutajok, meg a crowd surfing miatt oda is kellett tenniük magukat, hogy mindenkit biztonságban lesegítsenek.

Én határozottan állítom, hogy ez az esemény felnőtt a feladathoz, és innentől kezdve fel fogja venni a versenyt a nagyobbakkal is. A szervezők jelezték, hogy az apróbb hibákról, hiányosságokról tudnak, és jövőre ezeket is korrigálni fogják, viszont az a legfontosabb, hogy a fesztivál egy jól szervezett, pontos, megbízható eseményként működik. Biztos vagyok benne, hogy az idei tapasztalatok után jövőre még több emberrel kell számolniuk a szervezőknek, és bízom benne, hogy készek lesznek megbirkózni a rohamos fejlődéssel járó nehézségekkel is. Főleg a közlekedéssel és személyszállítással kapcsolatos bökkenőkre gondolok. Fontosnak tartom, hogy a környéken is létezzen színvonalas metal fesztivál, ahová még az alacsonyabb költségvetéssel rendelkező rajongók is elmehetnek megnézni legnagyobb kedvenceiket. A Rockstadt idén bizonyította be a legnyilvánvalóbban, hogy a kelet-európai fesztiválok között valóban versenyképessé vált.