2. nap (ikonok napja)

Azt hiszem közel egyszerre keltünk, ami ennyi év után kijelenthetem, hogy valamiféle sajátossága a fesztivál-kempingelésnek. Nem tudom mi a mögöttes pszichológia, de minden nap működött, legyen épp reggel 8-9 vagy 10 óra. Na, szóval egymás karikás, kialvatlan szemeit nézve egyszerre született meg bennünk az elhatározás, hogy költözünk. El innen, messzire mindentől, lehetőleg árnyékba. Hosszasan jártuk a környéket, mire megleltük a végleges területet, de jól tettük! Új fészkünket, immáron mindenkitől távol egy bokros terület tövében megrakva elköltöttük reggeli pálinkánkat és nekiestünk a városnak.

Miután a városi sörözésünk során kiveséztük egy lengyel és egy ausztrál sörpadtárssal a Fallujah kiejtésének lehetséges módozatait és nyelvterületenkénti eltéréseit, úgy döntöttük, hogy meg is hallgatjuk, mit tud a csapat leszállítani nekünk. Sajnos a banda a Jagermeister nagyszínpadra került, aminél szinte végig alapvető problémát éreztem a dobhangosítással. Most sem volt ez másképp. Az amcsi deathcore brigád elvetemült darálásából a lábdob és a pergő mellet verő, dobhártyát szétszakító kereplésén kívül nem sokat hallottunk. Pedig tisztességes volt a performansz, csak épp szarul szólt.

A következő kötelező programot a Cryptopsy jelentette, akikhez egy ’96-os, vagy ’97-es fekete lyukas kult koncert révén különleges emlékeink fűződtek. Vártuk tehát a megannyi transzformáción átesett banda fellépését, ha másért nem, hát Flo Mounier űberdobos játékáért. A Jagermaister színpadon úgy sem számítottunk másra. Ennek ellenére a csapat viszonylag arányosan, erősen megdörrent, és a Non So Vile lemezre épülő tematikus koncertjük is igen vaskosra sikerült. Egy dolgot éreztünk egy idő után kicsit komikusnak, mégpedig Matt McGachy vokalizálását. Okés, az eredeti verzióban sem voltak a szövegek ékesszólóan kiartikulálva, no, de Matt még ezt is meg tudta fejelni azzal, hogy gyakorlatilag a teljes koncertet két betű ismételgetésével oldotta meg. Az „Ő” betű vitte a prímet, amit kellemes feloldásként szakított meg egy-egy rövidebben felcsendülő „I” betű. Ez bár a koncert végére kicsit fárasztóvá vált, számunkra a nap hátralevő részében kiváló szórakozást nyújtott, hiszen nem minden nap tanulja meg az ember egy koncert alatt a teljes lemezszöveget! Bármily meglepő, a következő étek a menün ismét egy amcsi thrash banda volt, akik bár nem veteránok, a veteránokat megszégyanítű frissességgel és tempóval tolták a talp alá valót.

Igen, a Havokról beszélek, akik egy igazi atomtámadás, oldschool thrash programmal érkeztek. A frissességük és energiáik már önmagában elegek lettek volna egy kiváló koncerthez, azonban ami showt Nick Schendzielos lenyomott a basszusgitárjával, az kegyetlen volt. Már alapból is fel volt pörögve a srác, rohangált, rázta a haját, szántotta a színpadot, azonban a koncert tetőfokán már fetrengve slappelt, bemászott a dobemelvény alá és onnan tolta guggolva. Igazán őrült volt az arc, mi pedig kiválóan szórakoztunk! A mai nap általam legjobban várt koncertje ismét a kisszínpadhoz szögezett. A The Great Old Ones lemezen szinte maradéktalanul meggyőzött. Egyedi látásmódjuk, dalszerkezeteik, hangulati felépítésük tökéletesen adott volt egy kiváló koncertre. Sajnos nem teljesen ez történt. Okés, a bandával az ég egy adta világon semmi baj nem volt. A hangosítás viszont ismét csak gyengére sikerült és a melkaspusztító lábdob mögött gyakran eltűnt a mélyre hangolt morajlás. Persze a zenefolyamuk így is működőképes volt, áradt a sűrű masszaszerű hangorkán, csak hát lehetett volna egy kicsit tisztább a hangzás. Ez után jött számomra egy kis technikai szünet és feltöltődés, hiszen este jön a teljes fesztivál legnagyobb szenzációja, az Emperor az Anthems lemezzel. A fürdős, evős, ivós, pihenős szünetben arra is akadt időnk, hogy kivesézzük, hogy élőben mennyire nehezen hangosítható ez a pincébe hangolt modern megszólalás. A gitárok lecsúsznak a basszus és a lábdob tartományába, így a lábdobot csattogósra keverik, ami megérkezik a pergő tartományába, a basszus sokszor értelmezhetetlen mormogás, ami gyakorlatilag 50 HZ környékén hümmőg és a megüresedett magas tartományban a dob mindenen átüt. Persze ez egyfajta leegyszerűsítése a sztorinak, de elég annyi, hogy az ilyen hangzásképpel operáló bandák sokkal nehezebben szólaltak meg most élőben, mint a klasszikus hangzásképpel rendelkezők. Amíg én elvoltam, addig Maresz barátom megnézett két legendás csapatot, így most az ő észrevételei következnek a Nile-ról és a Samaelről.

A Nile nem volt életem koncertje, de tény, hogy a 24 éves fennállásuk alatt kialakított profizmus és hangzás tökéletesre fejlődött. Pontos, precíz, hibamentes játékot mutatta be és nagyon jól is szólt. Ami viszont teljesen döbbenetes volt, az a színpadi viselkedés. Múlt héten alakult amatőr bandák jobban állnak ki színpadra, mint a Nile a Brutal Assaulton. Volt bénán egymás hátának dőlve gitározás, mint valami 80-as évekbeli, dauerolt hajú kemény rock zenekar, volt idétlen, kényelmetlen vigyorgás a közönség felé, mint amikor egy idegenre próbálsz mosolyogni zavartan, volt egy félresikerült öklös pacsi a zenésztársakkal, amit aztán szintén kínos vigyorgás követett. Volt egymás gitárhúrján való ujj végighúzás, ami után úgy vihogtak, mintha életük csapatmunkáját hajtották volna végre… Rossz volt nézni. De legalább játszottak régi klasszikus dalokat is, mint például a Sarcophagus, Sacrifice Unto Sebek, stb. Összességében jó volt, gagyi színpadmunkával. Megmondom őszintén Samaelt nagyjából 10 évvel ezelőtt hallottam először és utoljára, már a black metal korszakuk után, amit akkoriban bátyámmal space metal-nak hívtunk, féligmeddig viccből. Ez a Reign of Light album volt, amin bizony voltak jó dalok. Azonban erről a lemezről nem játszottak egy darabot sem, ami persze nem baj, csak személy szerint szívesen meghallgattam volna mondjuk egy Moongate-et, vagy Telepath-t. Számomra nagyon unalmas volt az egész koncert. Dübörgött a gépdob, közepes hangmagasságon végig krákogta Vorph az összes számot és közben zakatolt az iparmetal. Nem mondom, hogy rossz volt, de az én ízlésemnek teljesen középszerű.

Jön az Emperor. Természetesen szinte mindenki ezt a fellépést várta a leginkább. A már csak koncerten elcsíphető banda a stílus legmeghatározóbb mérföldkövének jubileumát ülte ezen az estén. Igen, igen az Anthems to The Welkin at Dusk csendült fel teljes egésszében, szinte a klasszikus felállásban. A szintik mögött már fix tagként köszönthettük Einar Solberg urat, aki ugye a Leprous énekese, dalszerzője, vezetője. Ja, és Ihsahn sógora, valamint szólócsapatának szintise is egyben. Ma este azonban minden figyelem Ihsahnra Trymre és Samoth-ra szegeződött. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a koncert lemezminőségben dörrent meg. Hibátlan, katartikus élmény volt minden egyes dal felcsendülése és egy örök élmény, hogy láthattuk a csapatot élőben, talán utoljára. Legalább is az Anthems programmal. Üdítő volt, hogy a dobok mögött Trym mennyire fitt és gyors még mindig. Egyébként ha a pátoszt, a lemezt körül ölelő és a jubileumi koncertet átlengő misztikumot lerántom a fellépésről, akkor „csak” egy kiváló koncertet láthattunk szép díszletekkel, profi csapattal és sok-sok zöld fénnyel. De jól van ez így. Egyébként az Anthems végeztével még kaptunk egy három számos szettet ráadásnak. Ebben a blokkban a koncertkötelező és szintén klasszikussá érett Curse You all Men!, az I am The Black Wizards és az Inno a Satana csendült fel. Tökéletes fellépés volt az első hangtól az utolsóig.

Számomra azonban a nap legnagyobb meglepetését az Emperor után színpadra álló Opeth jelentette. Jól tudtunk helyezkedni, viszonylag közelről vártuk Mikael Åkerfeldt csapatának produkcióját, némi savanyú szájízzel. Még poénkodtunk is, hogy tuti lesz egy-két régi dal és majd végigandalogjuk öngyújtóval az égre mutatva a svédek koncertjét. Na, így essek pofára mindenkor. Az természetesen semmi meglepetést nem hozott, hogy a csapat a Sorceressel kezdett. Tudtuk, hogy ez lesz a nyitó dal. A hangzás viszont széles mosolyt csalt az arcomra, hiszen egy igen éles, morcos, gitárorientált köntösbe bújt a csapat. Ezzel a megszólalással a Sorceress is teljesen új értelmet nyert és a lemezen nem lévő energiák szakadtak ki. Élt, lüktetett, harapott a dal, a hátamon meg futkosott a hideg. Az igazán nagy meglepetés ezután ért, hiszen a setlist a Ghost of Perditionnel folytatódott, amit követett a Demon of The Fall monolitja, hogy mindezek után a már korábban taglalt erősen korai lemezkre belőtt hangzással megdörrenjen a Cusp of Eternity. Komolyan mondom, teljesen új értelmet nyert a dal így. Hihetetlen volt minden perce. A Cusp egy ügyes váltással átfolyt a Heir Apparentbe, amit a The Drapery Falls és a Deliverance követett. Nem írtam setlistet eddig és nem is fogok később sem, azonban az Opeth ezen koncertje tekintetében igen is kellett, hogy átadhassam, mennyire masszív volt a svédek performansza. Ja, és jól is játszottak. Szerencsére Åkerfeldt torka is rendben volt ezúttal és iszonyat vaskosan, fröcsögve hörögte végig a klasszikus dalokat -és nem elhanyagolható módon minimális stand upot adott elő most, nem lopva az időt a daloktól-. Nagyon combosra sikerült a nap zárása és én teljes Emperor – Opeth sokkban botorkáltam vissza a sátortáborhoz, feladva a nap hátralevő részét.

folytatása következik…