Na, azt azért még átkötésként elmesélném, hogy Opeth végén megérkezett a beharangozott ítéletidő. Egészen idáig szénné égtünk a napon. Most beütött a vihar. Épp hogy visszaértünk a sátorba, befeküdtünk, ami végtagunk volt, azzal kapaszkodtunk a sátorba és bíztunk a jószerencsében, hogy nem ázunk be, vagy nem kap fel a vihar csak úgy mindenestül. Reggel sajnos minden portált ellenőrizve el kellett fogadnunk a helyzetet, hogy ezen a napon a zápor – zivatar lesz az úr.

Nem is erőltettük a korai kezdést, így először ebéd után a Crowbarra érkeztünk meg. Igen, ismét egy amerikai veterán csapat. Úgy tűnik ez az év már csak így sikerült. Egyébként minden rendben volt a programjukkal. Ahogy várhattuk semmi cicózás, semmi flanc, csak a mázsás riffek és a headbang. Így is simán vette a közönség Kirkék programját. A lassú bólogatós részeket feloldva némi középtempós tekerésre azonnal indult is a circle pit. Nagy meglepetés volt számomra Todd „Sexy T.” Strange visszatérése basszus fronton. Sexy T.-vel 16 év kihagyás után ismét a szó fizikális értelmében is visszaszerezte a csapat a legsúlyosabb banda címet. Akkor is, ha Sexy T. már messze nem olyan súlyos és nem is olyan fiatal. Én az egész buli alatt leginkább a Like Broken Glass mázsás málháját vártam, amit aztán az utolsó dalként meg is kaptunk.

A Crowbar után szépen áttáboroztunk a kisszínpadhoz, mivel a mai nap nagy részében az itt fellépők érdekeltek leginkább. A buli a kisszínpadon az Ulcerate fellépésével kezdődött, amit nem tagadom, baromira vártam. Lemezen néha besokallok tőle, de élőben nagyon kíváncsi voltam az újzélandi társaságra. Sajnos csalódnom kellett a koncertben, amihez a srácok teljesítményének semmi köze sem volt. Velük minden rendben volt. A hangosítás viszont bitang pusztulatosan fostos volt. Kár érte. Egy nagy zajmassza érkezett hozzám, valamint a már unásig emlegetett lábdob a mellkasomban. Nem tudok sok érdemlegeset elmondani azon felül, hogy végignéztem a programot és próbáltam silabizálni a témákat mint bukott diák a nyelvtanleckét. A koncert végére megérkezett az ítéletidő második felvonása is és a The Crown beállása alatt már a nagyszínpad le is állt fél órára. Minálunk meg hering party volt a sátorban a viharos eső miatt. El is kezdte a személyzet behúzni a sátor oldalait, persze a víz már bent hömpölygött a sátorban. No, ez az ami a The Crown legénységét egyáltalán nem érdekelte és nagy örömükre totális teltháznak kezdtek játszani. A hangzás egy fokkal élvezhetőbb volt és a srácokon látszott, hogy nagy elánnal vágtak bele gőteborgi thrash – death egyvelegükbe. Ennek ellenére nekem a szett egy idő után elkezdett laposodni és a sátor is elkezdett ütemesen ürülni, ahogy kint alábbhagyott az apokalipszis. A The Crown bulija után ismét egy kis pihi következett, majd jött a várva várt Igorrr koncertje.

El sem tudtuk képzelni, hogy mire számítsunk. A francia eklektikus multitalentum Gautier Serre igazán különleges jelenség az extrém zenék palettáján. Alapvetően dekonstruktív, ipari elektro borzadájait keveri némi metallal. Az utolsó lemeze a francia arcnak viszont áttört egy szélesebb réteghez, sőt mi több, a Savage Sinusoid már nem máshol, mint a Metal Blade kiadónál jelent meg. A lemez minden várakozást felülmúlt, ám még így sem tudtuk elképzelni, hogy mi fog a színpadon történni. Aztán elkezdődött a csoda. Laurent Lunoir és Laure Le Prunenec énekesek a lemezhez tartozó jelmezben jelentek meg és valami egészen különleges aurát teremtettek. Vitték a hátukon a produkciót, élvezték a zenét, pörögtek. Nagyon jót tett a teljes programnak, hogy Sylvain Bouvier személyében élő dobossal léptek fel. Amit a teljesen sokkoló, bizarr és zseniális koncertből még külön kiemelnék az Laure Le Prunenec énekesnő zavarba ejtő teljesítménye. Nincsenek rá jó szavak, amit a hölgy kiénekelt a színpadon. Ja, azt nem mondtam, hogy a teltház fogalma teljesen új értelmet nyert a kisszínpadnál. Gyakorlatilag megmozdulni nem lehetett a tömegben. A buli végén egy erős ováció után Igorrr engedve a közönség akaratának, még eltolt egy veszettül vad, full elektro ráadás szettet. A sátor pedig szó szerint felrobbant. Ez az első BA-s koncertem, ahol a közönség másodszor is vissza akarta skandálni a fellépőt a színpadra. Még akkor is lüktetett a ritmusos „Igorrr – Igorrr” skandálás, amikor már a következő csapatnak kezdtek felcuccolni. Eszement buli volt. Hazaérve első dolgunk volt a pesti bulijukra megvenni a jegyeket.

Igazából Igorrr határozottan jól ágyazott meg a teljes fesztivál legnagyobb kakukk tojásának, ami a masszív EBM-ben utazó Front Line Assembly volt. Először meg is lepődtem, hogy miért és hogyan keveredtek ide a srácok és igen csak bizarr volt, ahogy rakosgatták össze a dj keverőpultokat a színpadon. A csapat viszont nem szeppent meg és nem idomult a fesztivál jellegéhez, tette azt ami a saját dolga, mindenre és mindenkire figyelem nélkül csapatta az igazi EBM talpalávalót. A frontebernek nem mondható srác eléggé irritálóan mászkált és gesztikulált a színpadon és a hangja is nagyon gyenge volt, így egy idő után csukott szemmel adtam át magam a kontextusában meghökkentő és lüktető elektronikának. A szemhéjamon átszűrődő fények tökéletes összhangban voltak a zenével így egy laza órácskára erősen beflesseltünk. Ja, és ha azt hiszitek, hogy a sátorból fejvesztve menekültek a brutálmetal zenék hívei, akkor mindenkit ki kell ábrándítanom, mert bőséggel volt nézőtábora a csapatnak. Úgy láttam, hogy aki bevállalta, az jól szórakozott ezen a zenei intermezzón. A Front Line Assembly után ismét csak egy olyan banda érkezett, akikre nagyon kíváncsi voltam. Én alapvetően nem szeretem a grindot, sőt, kimondottan visszataszító számomra a stílus 99%-a. No, de a Rotten Sound más kategória. Azt hiszem, ők mindig is egy sokkal komolyabb, érettebb hozzáállással, a meghökkentést és polgárpukkasztást kerülve alkottak, így őket még lemezen is szeretem. No, a koncertélmény sajnos nyulfarknyira töpörödött, mert az átszerelés és a kezdés baromi sokat csúszott, és alapból fedett a fellépésük a nagyszínpados Clawfinger bulival, ami kötelező program volt. Így gyakorlatilag a harmadik szám után búcsút intettünk a sátornak, pedig jól szóltak, dörgött a HM2-es hangzás és iszonyat pengén, módszeresen kezdték meg az EBM révületből ébredező balga tömeg ipari feldolgozását.

Sajnálom kicsit a Rotten Soundot, de egy nagyszínpados Clawfinger nem eladó! Annak rendje és módja szerint jó időben (menetrend és időjárás szerint egyaránt), viszonylag előre furakodva, jó helyről vártuk a csapatot, akik már csak koncerten, fesztiválszezonban csíphetők el, amúgy a tetszhalál állapotában konzerválták magukat. Nos, a buli sok minden volt, csak tetszhalál nem. A banda alapvetően egy korai lemezekre fókuszáló Best Off-al készült, aminek örültem, is meg kicsit nem is. Persze, a Nothing Going On, a Nigger, a Two Sides (úúúú de iszonyat libabőr volt ez a dal a keleties betétjével), a Recipe For Hate, vagy a záró Do What I Say iszonyat meg tudta mozgatni a tömeget és igen, ezek bizony a kora tini korszakom jellegzetes dalai voltak. A bulit alapvetően a mókás öltönyben érkező Zak Tell vitte a hátán. Élt a srác, ugrált, pörgött, láthatóan élvezte a bulit. A csapaton belül még Jocke Skog volt az, aki rendszeresen kijött a szintik mögül és aktívan kivette a részét a színpadi pörgésből. Zak annyira élvezte a bulit, hogy az egyik dal közepén még egy kis body surf-re is bevetette magát a közönség soraiba. A koncert végén a teljes csapat láthatóan meghatódva és feltöltődve köszönte meg a jelenlevőknek az estét. Mivel én leginkább az utolsó három lemezüket szerettem meg, így örültem volna több dalnak ebből az érából, de így is baromi jó volt a svéd srácok energiáit felvenni és megélni. Összességében a leginkább eklektikus és lüktető ez a harmadik nap volt számomra, és még mindig nincs vége a fesztiválnak!

Mivel Gergő barátom a Clawfinger helyett a God is an Astronautot választotta, így most arról a koncertről az ő élményeit olvashatjátok:

A késői óra és a barátságtalan idő miatt félő volt, hogy a Rotten Sound aprítása után vajmi kevés keményfémhez szokott harcost fog érdekelni a God is an Astronaut némi elektronikával is fűszerezett, de alapvetően azért konvencionális, lágy post-rock zenéje. Meglepetésemre azonban teltház és nem kis (megelőlegezett) ováció várta, hogy az írek a Kisszínpad (Metal Gate) deszkáira fáradjanak. A post-rockot kedvelő és jól ismerő vájt fülűek bizonyára töviről hegyire tudnák elemezni a produkciót (pro et contra), számomra azonban ez a koncert jó stílusérzékkel felépített, a pszichedelikus, crescendo építkező dalokhoz tökéletesen passzoló látványvilággal megtámogatott, már-már szuggesztív élmény volt. Bár lemezen ez a zene nekem túl „híg”, az egész itteni 50 perc egy légies és görcsmentes kikapcsolódás volt hallókéregnek és léleknek a nap végén; a közönség reakciójából ítélve nem csak én éreztem így. Az is kiderült, hogy, sok előadó sajnálatos szégyenére, igenis lehet a Kisszínpadon is tökéletes hangzást keverni, akár a lemezénél még organikusabb, erőteljesebb formában is. Megérte virrasztani, danke.