Az utolsó nap fagyos hidegre ébredtünk. Persze, az még nem volt, szóval kell ez nekünk két dögmeleg és egy csurom vizes nap után… Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor végre feladtam minden ellenérzésem és megvásároltam azt a kolbászkát, amivel három napja szemeztem. Persze, senki nem kért, csak én. Ellenben három nap kolbésznézegetés után sikerült olyan jó ízzel falatoznom, hogy 10 perc múlva a teljes csapat kolbásszal, mustárral, kenyérrel és egy pofa sörrel sorakozott mellettem. Ami jó, az jó!
 

Egyébként kicsit bajban voltunk, mert a nyakban hordható programfüzet jó érzékkel mondott ellent a regisztrációs csomaggal kapott nagy füzetnek, úgy nagyjából az egész nap menetrendjét tekintve. Mivel biztosra akartunk menni, így időben megérkeztünk a nagyszínpad elé és elindult a matek, hogy akkor most éppen ki is játszik. A banda mögötti rőzselogó nem sokat segített, így a füzeteket bújtuk. Nyakbavaló szerint ez a Disperse, nagy füzet szerint a Svart Crown. Akik a deszkákon adagolták a modern deathcore-t, azok egyikükre sem hasonlítottak. Nagy nehezen eljutott az agyunkig, hogy a nagy kivetítő jobb alsó sarkába mindig ki van írva az aktuális fellépő csak úgy Times New Roman betűtípussal. Aham. Ők az Aversions Crown. Füzet szerint tegnap játszottak. Sebaj. Elhallgattuk. Nem a kedvencünk a stílus és nem is lesz az. Egy biztos, nem késtük le a Svart Crownt és ez a felismerés határozottan javított a névrokonok élvezeti értékén is.

No, akkor el is érkeztünk a nap első várós koncertjéhez, ami a már megemlített francia Svart Crown volt. Minden a sötét és brutális blackened death horda fellépése ellen szólt – korai időpont, világos, nagyszínpad – de a csapat nagy meglepetésemre a  fellépésük erejéig valahogy besötétítette a teret körülöttünk. Nem tudom, hogy mit és hogyan csináltak, de mocsok jól szóltak és a szettjük is mesterien épült fel ahhoz, hogy teljesen a hatásuk alá kerüljek. Sodró, morózus, néhol aprító, néhol kínzó fekete gyötrelem volt minden percük. Mivel fáradságra hivatkozva nem voltunk hajlandóak elbattyogni a sátorig, így egy egyszerű 78-fokos helyben-fordulattal máris megérkeztünk az angol modern metalos Sikth koncertjére. Mivel a csapat egy raszta és egy baseball sapkás énekessel állt fel, így gyakorlatilag az első szám alatt egyszerre vágtuk rá, hogy ez a nagyvilági Subscribe. Így élőben valóban hasonlított a hazai srácokra a produkció. Üvöltés, kis szövegmondás, tiszta ének, meg modern szaggatott témák, kis túrás, kis dallamoskodás. Mindez valahol a harmadik szám végére totális unalomba fulladva. Erről persze mi, begyöpösödött trve, cvlt vaskalapos arcok tehetünk, a csapat nyilván hozta amit illik. Bármily meglepő, újabb 78-fokos helyben-fordulás után (ellenkező irányban mint legutóbb, mert ha nem ellenkező irányban tesszük, akkor háttal áltunk volna a nagyszínpadoknak. ééérteeeem?) már indult is az idén 35 éves dán Artillery thrash gépezete. Nem mondom, hogy sok thrash banda volt idén, de valahogy sikerült mindet megnézni. Rosszak nem voltak éppen, csak annyira nagyon jók sem. Szikár thrash az old-school verzióból. Michael Bastholm Dahl énekes és a csapat persze mindent megtett a szórakoztatásunk érdekében. Michael nem csak lejött pacsizni, hanem egyenesen dal közepén végigverekedte magát ölelgetve, kezet fogva, pacsizva az első 2-3 soron, miközben rendületlenül énekelt tovább. Szimpatikus, közvetlen, jó húzás volt, mi meg megnéztük cserébe a teljes bulit. Viszont amikor az utolsó taps is elhalkult, észrevettük, hogy a poharunk üres, a lábunk meg görcsben, így elvonultunk egy kis pihenőre.

Mivel Maresz nagy kedvence, így legközelebb a Decapitatedre dugtuk ki az orrunkat, akik kegyetlenül lemészárolták a közönséget és hihetetlen elánnal adagolták a brutál death metalt ami mára egy kicsit inkább már modern is. Felhötlen élvezkedésünk egére egy szem árnyék vetült csak a szomszéd színpad beállásának képében, ami kicsit hangosabbra sikerült a szokásosnál, mivel véletlenül nem keverték le kifele a hangot. Volt már ilyen, lesz is. Arrább kellett volna vonszolnunk magunkat 5 méterrel, hogy a zavaró hangforrás megszűnjön, mi még is vágási birkákként egy helyben álltuk végig a Decapitated nyaktilóját. A lefejezettek után jött el a nap, a hét, de talán a fesztivál történetének legbizarrabb koncertje. Pedig minden jól indult. Hidegrázások közepette foglaltuk el helyünket a várva várt Tiamat kocert előtt, ahol nem más csendült fel, mint a teljes Wildhoney lemez, ami ugye, hogy ugye, hogy nagy dolog! Vagy is csak csendült volna. Azonban a csapat fellépése az első furcsa jelek után egyfajta groteszk rémálomba fordult át. Mi pedig hitetlenkedve, hol a fejünkhöz, hol a tátott szájunkhoz kapkodva figyeltünk az eseményeket. Ezen események két központi figurája számomra Lars Sköld dobos és Johan Edlund énekes volt. Kezdődött ott a dolog, hogy Edlund már a Wathever That Hurts alatt gyanús volt nekem. Gyakorlatilag a nyakán lógó gitárt alig pengette meg, inkább a potikkal babrált egyhuzamban és leginkább a mikrofonállványba kapaszkodott. A hangja meggyötört, elkínzott volt. Okés, átéli a fellépést, megéli a lemezt, ez belefér. Aztán a Visionaire előtt már teljesen biztos volt, hogy nem okés az arc. Egy szaggatott, szinte összefüggéstelen monológba kezdett nagyon nagy szünetekkel. Mormogva. Mondom, itt dráma lesz. Aztán a dal mégis csak lemet valahogy, azonban Edlundmester már sokat guggolt és babrált a gondosan bekészített papírokkal a kontrolládán. Innentől már nem is tudom, hogy mit tudtak eljátszani, mert az események felgyorsultak, az idő és a tér beszűkült körülöttünk és csak kapkodtuk a fejünket.

Edlund először is szétszórta a papírjait, és mint láttuk Lars arcára kiült a jeges rémület. Edlund egy dalt teljesen összegörnyedve monologizált végig, amolyan pszichedelikus önkívületben. Aztán csak ült a színpadon. Lars egyre jobban pánikolt, segélykérő szemekkel tekintgetett ki oldalra valakihez, majd többször felállt és otthagyta a dobcuccot, amíg Edlund magába fordulva űcsörgött a színpadon. A zenész kollégák persze próbálták menteni a helyzetet és elkezdtek egy ambient, sokszor improvizatív kármentést, ami természetesen zeneileg a Wildhoney lemez elemeiből táplálkozott. Hosszú kínlódás után Edlund megpróbálta összeházasítani a gitárját az egyik mikrofonállvánnyal, aminek az lett a következménye, hogy mindkettő szerkezet a földön landolt. Lars teljes pánikban többször nekifutott a The Sleeping Beauty kezdőtémájának és mivel senki nem vette fel a fonalat, tiszta méregből rávert még kettőt a tamokra és gyakorlatilag majdnem elbőgte magát kínjában. Edlund ez alatt, vagy után ismét egy zavaros monológba kezdett, hiszen meglátta a teliholdat (ami persze az erőd hátsó falán elhelyezett gömblámpa volt) és életről, sorsól, egy jobb világról bökött ki pár vontatott és elhaló félmondatot. A zenekar itt teljesen feladta és bocsánatkérő tekintetekkel, egy fél intéssel levonultak. Majd Lars megint előkerült, visszazavart midnenkit és hosszasan értekezett Edlund mesterrel, hogy legalább még egy dalt próbáljon meg eltolni. Edlund ezek után lazán benyögte, hogy ja, ő azt hitte, hogy már vége a koncertnek, de ha Lars mondja, akkor nincs mit tenni. De a gitárt nem hajlandó használni, meg egyébként sem érti, hogy minek akasztottak gitárt a nyakába. A totális összeomlás után valahogy egész korrektül sikerült eltolni a The Sleeping Beauty-t és végül valamelyest mentették a bulit és egyfajta keretet adtak az eseményeknek az eljátszott dallal. Aztán levonultak… Csak éppen Edlundra megint rájött a megmondhatnék és tovább monologizált, amíg gyakorlatilag ki nem kapcsolták a mikrofont és le nem cibálták a színpadról. Az a helyzet, hogy döbbenten, de ha tetszik, ha nem, nagyon jól szórakoztunk az eseményeken. Az látszott, hogy Edlund nem piás. Vagy nem csak piás. A mozgása koordinált volt és semmit sem romlott az idő előre haladtával, ami ugye masszív bepiálásnál tök máshogy néz ki. Arról ne is beszéljünk, hogy a nagy szeretetflesh közben egy marék tabit szort a közönség közé, nyilván nem C-vitamin volt… A teljes összeomlás ellenére, na és persze annak ellenére, hogy nem hallgathattuk meg az egész Wildhoney lemezt, ez a koncert a maga nemében a legemlékezetesebb fellépés volt egész életemet tekintve. A sok szögegyenes, percre kimatekozott fellépés között ez a totális nihilisztikus szétzuhanás a maga nemében egyfajta kuriózum volt. Egy biztos, minden ott történt meg, minden élő, lüktető esemény volt, ami nem reprodukálható. A reakciók, az események lezajlása, az improvizatív helyzetmentés valami olyasmit eredményezett, amit csak mi láthattunk, élhettünk át ott és akkor. Ezt így soha senki többet nem élhet meg. Ebben a tekintetben egyedülálló élmény volt a banda fellépése. Egyébként meg nem akkora nagy kunszt a rock / metal világ botrányai között ez az eset. Napestig lehet nézni szétzuhant sztárok szétzuhant fellépéseit a youtube-on. Edlund mester kicsit több vitamint tolt a kelleténél buli előtt. Ennyi… Végül is, valahol ez a rákkenroll nem? Egyébként furcsa mód a teljes szétzuhanásról egy videó sem található fent a neten, csak azok a dalok, amiket viszonylag el tudtak játszani. Azért ezek átkötőiben érezhetők, láthatók a jelek. Mivel a Tiamat okozta sokkból nehezen ocsúdtunk, így véletlenül megnéztük az Architects progresszív metalcore műsorát, ami fények tekintetében zseniális volt, a zene meg nem kenyerem.

Viszont Devin Townsend Project az már valami! Az őrül kanadai zseni a nap egyik fénypontjának ígérkezett és nem is csalódtunk. Devin tolta a markáns és jellegzetes poénjait és a csapat vérprofin adta a mester alá a zenét. Mi pedig elmerültünk HeavyDevi sajátságos humorú zenei világában. A legutóbbi Barba Negrás klubbkoncertjéhez képest a szett hiányosnak, a buli túl rövidnek hatott. Olyan budget verzió volt ez a saját klubkencerthez képest. Kevesebb dal, kevesebb poén, kevesebb idő a teljes hatás alá kerülésre. Azt persze meg kell említeni, hogy lemezminőségben dörrent meg a csapat, Devi pedig képtelen hibázni. Emberfeletti a kisugárzása, a színpadi jelenléte és az énekhangja is. Kiváló kis összefoglaló volt ez a fesztiválprogram. Pontosan arra jó, hogy gyakorlatilag másnap mentem volna egy vaskosabb klubbulira. Devinék után ismét egy nehézágyú következett a finn Amorphis képében.

Őszinte leszek, egyáltalán nem szeretem a Tomi Joutsen érát. Egyszerűen nem tetszik a srác hangja és az a gótikusabb, felhigított, kicsit populárisabb vonal sem, ami felé elmentek. Ezt a fajta lágyulást a koncertprogramon is éreztem és a szettjük nagy részében inkább csak elnézegettem a bandát. Ez a kettősség érzet aztán amikor felcsendült az Into Hiding csak tovább mélyült. Nem számítottam rá, hogy megidézik a Tales… lemez korszakát, így széles vigyorra szaladt a szám és már bólogattam is, mit bólogattam, ráztam a fejem, mintha még mindig derékig érne a hajam. Az Into Hidinggel induló libabőrt a My Kantele csak tovább erősítette, amit a korai éra hangulatát jó érzékkel megidéző Death of a King koronázott meg. Na jó, ez a dal élőben zseniális. Valamint azt is el kell ismernem, hogy Tomi sokkal jobban hörgött élőben, mint lemezen. Felvételen valami böfögő gyomortónus csapódik a hangjához, míg élőben recsegett, ropogott, bömbölt. Jók voltak na, akkor is, ha a szett nagy része számomra már túl pop-osan felhigult volt. A srácok persze nem nekem zenéltek, hanem a masszív rajongótáboruknak, akik élvezték minden hangjukat és működött köztük és a csapat között a kémia. Én meg éreztem egy kis bizsergésfélét. Ez van…

Az Amorphist számunkra már csak a Mayhem követte, ami ennek a hiperintenzív napnak méltó lezárásául szolgált. A Dürerben volt már alkalmam megtekinteni a csapat De Mysteriies Dom Sathanas tematikájú estjét, így kíváncsian vártam, hogy mindez hogyan fog megjelenni és hangzani egy éjszakai nagyszínpados fellépés során. Egy cseppet sem kellett csalódnom, hiszen a koncert minden várakozásomat felülmúlta. Úgy hangzásban, mint látványban. Látványban leginkább. A nagyszínpad méretei egy sokkal koncentráltabb vizualitásnak adott teret, amit a csapat ki is használt. Ahogy az Emperornál minden zöldben úszott, úgy a Mayhem fellépésénél a totális kékség dominált. Szerencsére az élményt fokozta, hogy nem statikus díszletben gondolkodtak, így a koncert alatt a kivetítés és a színpadkép is átalakult ugyan úgy, ahogy Attila sátáni karaktere is több transzformáción esett át a program során. A torz, gyolcsokba csavart csuhás alaktól kezdve a sátán püspökéig minden előkerült a tárházból és Attila profi mód vezényelte le a szinte színházi fellépésnek beillő rituálét. A látványon felül teljes hidegrázást okozott amikor az utolsó dalt Attila gregorián énekkel spékelte meg. Első pillanatban azt hittem, hogy samplerről megy, de aztán rájöttem, hogy ez maga Csihar mester. Nem tudom hogyan csinálta, de olyan volt, mintha egy teljes templomi kórus szólalt volna meg a torkában. Aztán egy pillanat alatt tudott visszaváltani az ocsmány, embertelen gurgulázó károgására. Szinte a fáradságtól fizikális rocsként álltam végig a bulit, de megmozdulni sem tudtam az élménytől. Ez már talán a negyedik alkalom volt, hogy élőben láttam a Mayhemet, de kétségtelenül ez a fellépésük nyűgözött le, vont a hatása alá a leginkább. Megérte kivárni… És ennyi. A hazautunkkal senkit nem untatnék, viszont 1-2 dolgot még megosztok veletek.

u.i.: Az idei évben nagyon nagy újdonsággal nem készült a szervező csapat a helyszínnel kapcsolatban, vagy az „egyéb” programok terén. Most is volt Temple Öf Lemmy, ami pénteken totál beázott, így lezárták a katakombák ezen részét. Volt ismét katakomba túra, ami a tavalyi útvonallal megegyezet, volt horrormozi és csillout szekció is. A nem túl jól sikerült Red Bull VIP részleget a Captain Morgan rumhajó váltotta, amiről meg is tekinthettünk egy istenes hátast az egyik megkalózodott kolléga jóvoltából. A bástyakocsma egy része tovább nyílt és egyfajta ksi csináld magad kovácsműhelyben is ki lehetett ezt-azt próbálni. A sörkínálat idén teljesen megújult, és így most több gyártó többféle sörét is kipróbálhattuk. Mondanom sem kell, hogy a sztenderd fesztiválsör is olyan minőségű cseh nedű, amit itthon horror drága utcai sörparádékon mérnek csak. A food court-ról teljes egészében eltűnt a sült csülök, amit nagyon sajnáltunk, viszont minden más alapvetően jó minőségű és mennyiségű volt. Bár minden drágult egy kicsit, még így is ár érték arányban nevetségesen minőségi ez a fesztivál. A tavalyi regisztrációs, becsekkolós őrületet a szervező csapat egy év alatt a nullára csökkentette ügyes megoldásokkal és minden átvizsgálással, biztonsági intézkedéssel elégedettek voltunk. Ebből számomra az tűnik ki, hogy most éli a fesztivál az aranykorát, ami abból is jól látszik, hogy idén talán először, már a kezdés előtt egy héttel teljesen sold out volt a buli. Úgy gondolom, hogy ezt a színvonalat még biztosan pár évig tudják tartani, vagy talán emelni is kicsit. Amíg nem következik be bárminemű drasztikus változás, addig úgy gondolom, hogy európai viszonylatban az egyik legajánlottabb extrémzenei heppening a Brutal Assault.