Praktikus megoldás, amikor két engem érdeklő bulit is egyetlen helyszínre tudnak tenni. Így volt ez az Omnium Gatherum féle csomaggal (ami északi metal együtteseket foglalt magába) és mellette ott volt egy kistermes banzáj is, ami inkább a délies vonalra fókuszált. Utóbbiban a főzenekar a Belzebong volt, akik az idei Fishing On Orfűn már tiszteletüket tették. Aki akkor és ott lemaradt róluk, annak itt volt a lehetőség a pótlásra.

Mivel mindkét bulira be-benéztem, így nem volna igazságos, ha csak az egyikről írnék. Így úgy döntöttem, egy ömlesztett beszámoló következik. A germán Nothgard melodikus harci death metalja annyira nem tudott lekötni, így két szám után inkább hanyagoltam és átnéztem a Red Swampre.  Ez a fiatal budapesti brigád egyre jobban és jobban fejlődik! Még a személyi változások sem tudták őket megállítani és southern sludge/stoner muzsikájukkal szerencsére egyre többen kötnek közelebbi barátságot. A másodgitáron itt még a Nuke-ot, Strong Deformity-t is megjárt Sipos András segítette ki őket, ám már bemutatták leendő új ritmusgityósukat. Túl sok vizet nem zavart még a srác, teljes képet csupán egy egész koncert tudna kialakítani róla. A Red Swamp mindkét eddigi lemezéről szemezgetett, a Queen Of The Dirt,Bitter Paradise féle gyorsabb energiabombákra és a lassabban döngölő Sound Of The Fist, Tiszassipi, Holy Burden féle jóságokra  egyformán ment a zúzás – ezt a zenekart a világ bármely színpadára fel lehetne rakni; szerintem még akkor sem jönnének zavarba, ha teszem azt a Hammersmith Odeont kéne felszántaniuk.

A francia The Necromancers ugyancsak két lemezzel a tarsolyában érkezett, hogy előmelegítse a hangulatot. Nem ismertem korábban, nevük alapján először valami psychobilly csapatra tippeltem volna, ám a gallok távolabb már nem is állhatnának a fent nevezett irányzattól. Míg a Red Swamp modernebb stílusban csapatja, a nekromániások inkább tradicionálisabbra veszik a figurát, jobban merítve a bluesból, pszichedeliából. Okkult témákkal átszőtt doom-stoner rockjuk a Spiritual Beggars, Greenleaf, The Machine és a Monster Magnet kedvelőinek egyaránt bejöhet. Kár, hogy nem tudtam rajtuk végig maradni, mert a középső teremben már kezdett a Wolfheart időközben. Őket meg nem akartam elszalasztani. Remélhetőleg mielőbb visszahozzák mondjuk egy Robotos fellépésre a The Necromancers-t. Van bennük kakaó, ez nem is kérdés.

A finn Wolfheartot másodszor volt szerencsém látni (először még a kisteremben figyeltem meg őket, amikor a Swallow The Sun előtt melegítettek). Ezúttal aktuális Constellation Of The Black Light című lemezüket voltak hivatottak népszerűsíteni. A Kerry King szerű kinézettel bíró frontember, Tuomas Saukkonen korábban a Before The Dawn együttesben játszott. A Wolfheart eredetileg az ő szólóprojectjeként indult útjára, ám végül rendes turnézó csapattá kovácsolódott. A név ellenére közük nincs a Moonspellhez. Amit játszanak, az kőkemény, ám érzelmekkel teli  északi death metal, amit itt-ott blackes színezettel tesznek még gazdagabbá. Inspirálta tehát őket nagyban a jéghideg finn tél, feltehetően a következő nagylemezükön sem fognak átmenni southern rockba. Szettjükbe 8 db nóta fért bele, az Everlasting Fallal nyitottak, a záróakkordot pedig a közönségkedvenc Ghost Of Karelia szolgáltatta. Rajongóiknak jó hír, hogy jövő évben a Rockmaratonon is meg lehet őket nézni.

Az Omnium Gatherum iszonyat vehemenciával nyomult a színpadon, ám végignézni sajnos nem tudtam őket, egyrészt mert a Wolfheartékra vártam aláírásért, másrészt a Belzebongot is látni akartam. Annyi bizonyos, hogy az elhangzott dalok között ott szerepelt a The Burning, Ego, Deep Cold, The Sonic Sign, Over The Battlefield, The Fearless Entity… Érdekesség, hogy Omnium Gatherum néven létezett egy ausztrál death/grind horda is, nekik feltehetően nyilván a régebb óta létező finnek miatt kellett nevet változtatniuk. Az északi csapat eddig nyolc nagylemezzel rendelkezik, ám a másodvonalból kitörniük eddig nem sikerült, jóllehet a nevük egyre jobban cseng a stílus kedvelőinek körében. Bevallom, én inkább a Wolfheart miatt érdeklődtem a buli iránt. Ám amennyit láttam-hallottam az Omniumból, az nem volt rossz.

A részint a lengyel metal undergroundban kipróbált arcokból verbuválódott Belzebong pedig olyan műsort abszolvált a kisteremben, hogy azt egy életre megemlegetjük! Ennyire lelassultan zenélni már komolyan művészet! Hát még ha hozzávesszük, hogy mindezt teljesen instrumentális formában tálalják. Ebben a stílusban amúgy működőképes az éneknélküliség; a Karma To Burnnek is jól áll. A polákok azonban még őket is túlszárnyalják lassúságot, komorságot tekintve. Gondolom, nem kevés fű elfüstölöghetett a próbateremben, amikor ezeket a témákat megszülték a srácok. A kvartett zenei törekvéseit majdhogynem full ház díjazta a kisteremben; azt kell mondjam, újra divatos lett a stoner irányzat. Ám ezt én cseppet sem bánom.

A Sleep és a korai Electric Wizard legjobb pillanatai idéződtek meg ráadásul mindezt valami elementárisan bivaly hangzással támogatták meg. Amíg ilyen erős koncertek vannak, addig felesleges aggódni a stílus jövője miatt. Állat lenne, ha legközelebb összeraknák a Belzebongot mondjuk egy Bongzillával, Weedeaterrel, netán egy Dopethrone-nal.  Bármely kombóra vevő lennék, az tuti.