Szögezzük le: a félvér Manuel Gagnoux vezetésével tevékenykedő, svájci-amerikai koprodukcióban működő Zeal And Ardor együttes napjaink egyik legelőremutatóbb csapata. Évekkel, évtizedekkel ezelőtt ugyan ki lett volna olyan őrült, hogy a black metalt, vagy melodikus death metalt a gospel és blues elemeivel összeboronálja? S mindezt Philip K. Dick (aki Gagneux kedvenc írója) féle magvas gondolatokkal öntik le. A sátánian gonosz feketefém ugyanis olyan távol áll a spirituálétól, mint Budapest Canberrától. Kellett hát egy zseni, aki mindezt összehozza úgy, hogy azzal nem csupán underground berkekben arat tetszést, hanem rangosabb médiumok is felkapják a fejüket rá és a következő nagy dobásként méltatják a zenekart. 

Már az előző budapesti koncerten megvett magának sokakat a brigád, úgyhogy a léc igen magasan volt. Kicsit para ugyan hangosításilag az Akvárium; nem minden tud kifogástalanul megszólalni ott, ám az apróbb fogyatékosságok ellenére a Z&A-nál működött a dolog. 

A mindig aranyos finn NYOS-ról sajna lekéstem, ám ettől függetlenül aki minőségi post-rockot szeretne hallani északról, annak melegen tudom ajánlani őket. Nem először jártak ők sem errefelé, ami nem meglepő, hiszen a finnek közül sokan kedvelik Magyarországot. 

Intróként a Sacrilegium dubstepes szösszenete hangzott fel, majd csuklyásan beöltözve slattyogott be a zenekar (ahogy melegedtek bele a koncertbe, úgy kerültek le róluk hirtelen a göncök). Az In Ashes egyből egy pokolbéli templom világát vetítette elénk, ahol a gonosz tart feketemisét. Amennyire bizarrnak tűnnek elsőre a Zeal And Ardor szerzemények, annyira emészthetőek is azért, hiszen mindegyikbe elhelyeztek fogós, egyből tapadó dallamokat, ősrégi, ám nem gregorián, sokkal inkább az 1900-as évek Amerikájából eredeztethető „barbershop” harmóniákat. 

A Servants és Blood In The River talán a leginkább arénarockos számaik; ezek simán mehetnének rockdiszkókban is mondjuk egy Manson és egy System Of A Down között. Itt-ott még a szintén gospeles befolyásoltság alatt alkotó Algiers zenekar is beugrik a Z&A munkásságáról, ám amíg rájuk inkább a punk és az indie hatott, addig Manuel Gagneuxék sokkal metalosabbak. Tom Waits és az olyan egyéb őskövületek, mint pl. Leadbelly, Skip James, ilyesmik, szintúgy nem hagyhatták hidegen a hétköznapinak semmiképp nem mondható kompániát. 

Az élőben is fenséges énektémákért Manuel mellett két vokalista felelt, akik 2017 óta erősítik a turnéfelállást. A line-up amúgy már csak a basszusgitáron játszó hölgytag, Mia Rafaela Dieu miatt is figyelmet érdemel. A főszereplő mellett legjobban ő vonzotta még a tekinteteket – nem csoda, hiszen külsőre egy belevaló rock’n’ roll vamp. S persze ne feledkezzünk el a gitáros Tiziano Volantéről és a dobos Marco Von Allmenről sem, akik bár szürke eminenciásnak tűntek ugyan, de attól még megkérdőjelezhetetlen, sebészi pontossággal adagolták a komplex témákat M.G. keze alá. 

Egyre többen fedezik fel maguknak, ill. azonosulnak a gárda eredetiségével, hiszen szépen megtelt az Akvárium kisterme. Az avantgárd black metal és a delta folk/blues ilyetén keveredésére véleményem szerint nem nehéz rákattannia senkinek, aki az egyre inkább önismétlő, a gyökerekhez visszanyúlkáló rockpiacon valami igazán különlegeset keres. A Zeal And Ardor éppolyan jólesik ebben a világban, mint amikor valaki egy végeláthatatlan, kopár sivatagban kolbászolva egy vízzel teli oázisra bukkan. Ugyan második albumuk, a Strange Fruit már nem okozott akkora ledöbbenést a debütanyag ismeretében, mivel minimális változtatásokkal (egy kis elektronika bekúszott ide-oda, gondolok itt pl. az R&B ízű You Ain’t Coming Backre) lényegében ugyanazt a receptet szállítják rajta, attól még mindenképp a tavalyi év figyelemreméltó hallgatnivalói között foglal helyet. El is hangzott róla rakat nóta, s azt kell mondam, a többségük hatásos koncertfavorittá nőtte ki magát már most. Ilyen pl. a Waste alterockot black metallal keresztező tétele, az Emperoros Cut Me, vagy a leginkább nu rave-gospel-black vegyületként (hmm..) jellemezhető Row Row.

Nem hanyagolták el szerencsére a félalmás borítójú bemutatkozást sem; a Blood In The River, Come On Down, In Ashes, Sacrilegium III, vagy a címadó mind előkerültek róla. A kettes nagylemezt viszont majdhogynem teljes egészében eljátszotta a banda. Ám ezt cseppet sem bántuk. 

A dallamában még 50-es évekbeli rock ‘n’ rollokat is megidéző Baphomettel tette fel az i-re a pontot a társulat, minket pedig egyszerre rúgtak gyomorszájon a black/death metalos kirohanásokkal és melengették a lelkünket a gospeles melódiákkal. Mindazonáltal kíváncsi vagyok, merre indulnak el a leendő harmadik albummal (ami sokak szerint a sorsdöntő az együttesek életében). 

20 számos repertoárjával rendesen elkényeztette rajongóit az együttes, hiányérzet teljességgel kizárva. A buli után az Akvárium lépcsőjén Gagneux beszélgetett is kedélyesen a fanokkal. 

Még hogy nincs már új a nap alatt! A Zeal And Ardor azon kevés formációk közé tartozik, akik eme közhelyes állítást a leghatározottabban megcáfolják.

Köszönet az A38-nak!