A legrakenrollabb vakáció 2. rész

3. nap

Ez volt mondhatni az érfelvágós nap a Rockmarcsin. 😀 Ám ne legyünk ennyire felszínesek, jutottak azért eme napra is vidámabb témákat feszegető társulatok. Itt volt példának okáért az Alcohol, akik ugyan megosztó csapat, de a Tankcsapda emlőin kifejlődött, eredetileg budaörsi gyökerekkel bíró zenekar megbízhatóan hozta, ami délutáni sávos szórakoztatás címen elvárható. Erre a napra kevesebb koncert jutott ugyan megnézésre (eléggé kicseszetős módon aznapra lett lekötve egy Ministry koncert is Budapestre – bár inkább őket is hozták volna Dunaújvárosba), ám sikerült dedikáltatnom, fotózkodnom a Carach Angren, Insomnium, Paradise Lost együttesekkel egyaránt. Itt térnék ki arra, hogy a dedikák lebonyolításáért mindenképp köszönet illeti a szervezőstábot és a zenekarokat egyaránt, hogy olyan készségesek és türelmesek voltak; megvártak mindenkit, aki beállt a sorba akár egy autogramért, akár egy közös képért, akár mindkettőért. Így kellene ezt mindenhol: fegyelmezetten, olajozottan és akkor nem lenne panasz amiatt, hogy Balkán vagyunk. Az Agregatorba bele-belehallgattam, a Mikus Tamás vezette tatabányai eredetű zenekar nyitotta meg a Hammer Nagyszínpados fellépők listáját aznap. Jól szóltak, nekem az Éjfél felé a kedvenc dal tőlük; nem véletlenül betonozódott be a repertoárjukba. A Perihelion koncertjét is még elcsíptem az Aréna sátorban és a VHK sámánisztikus világát post-black metalba ágyazó együttes ez alkalommal is hangulatos bulit adott. Nemcsak számomra volt az elmúlt pár év egyik legkellemesebb meglepetése underground fronton a Perihelion feltűnése, egyre többen kezdik magukénak érezni egyéni muzsikájukat. Utánuk a Sear Bliss következett ugyanott, akik nem csupán az itthoni blackes színtéren, hanem nemzetközileg is üde színfoltot képeznek harsonával fűszerezett atmoszferikus feketefémjükkel. Nagy Andrásék lényegében mindent elértek, amit egy magyar zenekar ebben a stílusban elérhet. A szombathelyi banda muzsikája jobban érvényesült volna az éjszakai órákban, ám így is megtettek mindent a deszkákon és a tőlük megszokott magas színvonalon vezették elő sötét tónusú tételeiket. A Bornholmot se nagyon kell már bemutatni azoknak, akik a honi underground metalban jártasak. A Sallai Péter vezényletével üzemelő zenekar is az Aréna sátrat igyekezett megtölteni élettel. Ők az Agregatorhoz hasonlatosan lazábban, mondhatni rakenrollosabb, kevésbé szigorú attitűddel prezentálták a black metalt. Ami szerintem nagyban köszönhető annak, hogy Sallai már ránézésre is egy vérbeli, hihető R’N’R/metal arc, vikinges fazonjával. Mindamellett profin rajzol, fest, pl. a Sabatonnak is kreált már borítót.

Szegény Wolfheartot pont fedésbe rakták a Carach Angrennel, így a finn winter metalosok műsorába csak max belehallgatni tudtam a távolból. Biztos vagyok benne, hogy sokakat érdekelte volna mindkét zenekar, de hát fesztiválon nem reklamálhatunk, hogy tologassák ide-oda a kezdéseket. Én ezúttal a hollandokat választottam, mert őket ritkábban lehet elcsípni itthon. Plusz a harmadik napi felhozatalból ők érdekeltek az egyik legjobban. A zenekar tkp. a Wijers tesókra épül: Clemence (aki Ardek művésznéven fut) a billentyűk fölött trónol, Ivo (sokaknak csak Namtar) pedig a dobokon diktál szédületes ütemet. A Carach Angren nevet a Gyűrűk ura című J.R.R. Tolkien örökbecsűből szedték (elgondolkodtató, mennyi metal zenekar megél Tolkien örökségéből). Néhány éve lettek volna már fesztiválfellépők idehaza, az elég szánalmas véget ért balatoni Rockparton, de a Gamma Ray-jel egyetemben pont a Carachék voltak a legnagyobb megszívói az egésznek a line-upból. A The Sighting Is A Portent Of Doommal elstartolt műsorba belekötni egyszerűen nem lehetett. Ez azért is nagy fegyvertény, mert összetett, rétegzett zenét játszik a holland brigád, aminek hibátlan megszólaltatása színpadon korántsem egyszerű feladat. A Cradle Of Filthnek, Dimmu Borgirnak is tört már bele a bicskája ebbe, hogy csak a főbb befolyásolókat említsem. Nyolcszámos szettjük a Bloodstains On The Captain’s Log című tétellel feszült keretbe. Nagyot ütött a koncertjük, igazán megérdemeltek volna egy nagyobb színpadot is, ott zenéjük, produkciójuk teátrális éle is jobban kidomborodhatott volna.

 

Kifelé menetben még annak fültanúja voltam, ahogy a Kalapács épp Pokolgép nótákkal igyekezte a publikum érdeklődését fenntartani. A műsor végét azonban nem volt időm megvárni, inkább felutaztam a Ministry koncert végett a fővárosba. Így tkp. mind a Marduk, mind a Mgła, mind a Paradise Lost, mind az Insomnium fellépéseit beáldoztam aznapra.

4. nap

Az egyik legerősebb napnak a 2019-es Rockmarcsiból vitán felül az uccsó előtti nap ígérkezett, így ha napijegyben kellett volna gondolkodnom, vagy erre, vagy az zárónapra esett volna a választás. Bár Phil Anselmo jelenléte kétségtelenül hatalmas vonzerőt jelentett sokak számára (állítom, a többség csakis miatta vett jegyet), a két utolsó nap közül a júl. 12. mégis több izgalmas fellépőt tartogatott. Magyar részről is igen izmos volt a merítés – kár, hogy se a Red Swampre, se a Room Of The Mad Robots-ra, se a Stonedirtre nem értem oda. A Red Swampnek igazán ki is járna egy későbbi, kedvezőbb időpont – nem kellene minden alkalommal a délutáni sávban játszatni őket. Ám ők így is maximálisan elégedettek voltak a koncertjükkel, szóval jól érezték magukat.

Na szóval nézzük. Auróráéknál továbbra is minden rendben van, nem hagyják magukat. Vigiék az egyik legmegbízhatóbb punk-rock kompánia itthon, a győri együttes neve mindig garancia a minőségi szórakoztatásra. Pusztai Zoli (akinek nevéhez sok Moby Dick szöveg is fűződik) hathatós segédletével megírt szövegeik nemzedéki himnuszokká emelték a régi dalokat. Ja és tökre örültem, hogy leporolták a Rock ‘n’ rollt (vagy ahogy mindenki ismeri: Ez ám a szép, ez ám a jó), azonkívül visszaidézték, mi is volt a helyzet ’88 telén, miközben múltak az évek a gyarmaton, ők szép csendben várták a villamost, prostituált volt a város, nem volt térerő, hazafelé pedig nem tudtuk, merre van a Moszkva tér. 😀 És még sorolhatnánk. 🙂

A Bloody Roots létjogosultsága olyan szempontból megkérdőjelezhető, hogy minek kellett Smicinek még egy zenekar, ha az nem több egy Moby Dick 2.0-nél? Ami esetleg megkülönbözteti a két csapatot, az az, hogy a Moby Dick több teret enged a thrashes darálások mellett a heavy metalos hatásoknak, a BR pedig sokkal inkább a tufa, egyenes groovy zúzdára helyezi a hangsúlyt. A társadalomkritikus szövegek és Smici jól felismerhető “repedt fazék éneke” viszont óhatatlanul összekapcsolja a két bandát, így mikor az első taktusok felcsendültek, nehéz volt eldönteni, hogy most Moby Dicket hallgatok-e vagy Bloody Rootsot. Egyébként a szövegekkel az utóbbi társulat esetében sem nehéz azonosulni, mivel eléggé lehangoló, kopár képet festenek a jelenkori világunkról.

A Shapat Terrorba is belekukkantottam a Metal.hu sátorban, az elején még vacakolt a hangzás, de a második számtól már kezdett élvezhetőbben szólni az egész. A Pálkovács Attila távozása óta trióra fogyatkozott egri banda régi kedvencem. Kevés együttes működik idehaza, amelyik a grunge-ot, a Seattle életérzést a stoner rock őserejével párosítja, a SHPT ebben mindenképp élen jár, s dalok írásában is jeleskednek. Nem csupán a Kyuss hatása fedezhető fel sajátos muzsikájukban, hanem pl. a Helmet minimalista rifforientáltsága, a Queens Of The Stone Age nihilista rakenrollja, az Alice In Chains dallamos komorsága, valamint a Soundgarden lepusztult hangvétele is. Az meg külön plusz pikantériát ad a dolognak, hogy a szövegek magyar nyelvűek (az elődzenekar Polly Is Dead is már próbálkozott magyar szövegekkel, nem is rosszul).

A román Clitgore nevéhez illően goregrinddal igyekezte hergelni a népet, ráhangolva az összes jelenlévőt a Gutalax eszement performanszára. Dalírásban mondjuk még van mit tanulniuk a cseh kollégáktól, mivelhogy a vartyogáson, disznóvisításokon és egyéb mókás hangokon, zajokon kívül, amiket az énekes produkál, sok minden nem maradt meg a produkcióból. Az egy szem női tagot is soraiban tudó  Clitgore azonban így is a közép-kelet európai grind underground egyik érdekes színfoltjaként terrorizálja immár 2007 óta az arra érdemeseket.

A Moby Dick egyidőre került a Gutalax-szal (a Pokolgép pedig a Napalm Death-szel), így nem volt kérdéses, melyiket akartam nézni inkább. Végül úgy alakult, hogy ebbe is belehallgattam, meg abba is. Smiciék a soproni bálnával nagyjából a kötelezőt hozták, míg a Gutalax megint csak fergetegeset produkált az Aréna sátorban. Atom telt ház volt rajtuk, bivalyerősen szóltak, a közönségből sokan alapból annyi tekercs wc papírral felfegyverkeztek, amennyi egy bevásárlóközpontnak elég lenne. 😀 Tetszik vagy sem, a Gutalax szarszagú igéje immár szélesebb körben is terjed, a megalkuvás veszélye ugyanakkor cseppet sem fenyegeti a cseheket; nyilván a következő albumuk sem az esőerdők vagy bálnák megmentéséről szóló dalocskákkal lesz telepakolva. 🙂

Az egykori Venom tagok által életre hívott Venom Inc. mostanra átesett egy tagcserén: Abaddon helyére Jeraime Kling érkezett a dobok mögé, valamint túlléptek azon, hogy önmaguk tribute-ja legyenek, mivel egy saját dalokból álló lemezt is kiadtak Avé címmel 2017-ben. Ami nem is rossz. Mindazonáltal feltűnt, hogy a zene modernebb, groove központúbb lett, a korai primkóság helyébe több zenei igényesség lépett. Volt egyébként most is egy sor klasszikus tétel: Don’t Burn The Witch, Black Metal, Countess Bathory, The Seven Gates Of Hell, stb…egyedül a Sons Of Satant hiányoltam kissé. Mantas a tőle megszokott higgadtsággal adagolta a riffeket, a Demolition Man művésznévre hallgató, futballhuligán külsővel bíró Tony Dolan egy Lemmy módra magasított mikrofonállványba ordította a szövegeket, s az új dobos sem hozott szégyent a legendára. Hintettek el az említett Avé lemezről is nótákat, nem állítom, hogy akkora klasszikusokká emelkednek majd, mint a korai Venom eresztések, de jólesett hallgatni őket. Ha az utánuk következő Napalm Death-t nem is, a Hammer Színpados headliner Soulfly koncertjét mindenképp betolta reggelire (ill. vacsorára) Mantasék jelenése.

Még volt idő a Jinjer végére átnézni. A Tatiana Shmaylyuk nevével fémjelzett ukrán kvartett már hazajár Magyarországra: idén már voltak az Amorphis, Soilwork és Nailed To Obscurity társaságában a Barbában, s még ebben az évben, karácsony előtt visszatérnek ugyanoda. A közönség pedig szemlátomást nem is bír jóllakni belőlük, a dedikálásukra is kígyózó sor állt. Túl sok újat nem lehet írni róluk, a djentszagú, groovy témák, Tatiana férfias hörgést és tisztább éneket váltogató vokalizálása amúgy egy király hangosítással megtámogatva nagyot tudnak ütni. S nem vesznek el a nagyszínpadon sem, ezt múltkori alkalommal is volt szerencsém megtapasztalni.

Vannak extrém metal együttesek, akiknek iskolateremtő mivoltát még az sem kérdőjelezheti meg, aki egyébként nem híve az általuk játszott stílusnak. Ilyen a Slayer és a Cannibal Corpse mellett a Napalm Death is. A birminghami székhelyű grindcore intézmény ahogy vártam, mindenkit lemosott azon az estén. A koncertjüknek extra apropót adott, hogy az énekes Barney Greenway betöltötte az 50. életévét, tartogattak is neki egy kis meglepcsit. A zenélésben hiperaktív Shane Embury mondjuk meglehetősen enerváltnak, rosszkedvűnek tűnt aznap; részt se vett a dedikáláson (másnap amúgy a reptéren belebotlottam). Hát igen, a közvetlen arcoknak is lehet néha rossz napjuk, aláírom. A Circumspecttel rajtolt programjukban viszont egy gramm hibát nem lehetett találni, ifjakat megszégyenítő intenzitással daráltak le mindenkit, szóval továbbra sem kell attól tartani, hogy átmennek Uriah Heepbe. 🙂 Véleményem szerint nem volt elhibázott döntés az Aréna hodályába tenni őket, így még családiasabb hangulat teremtődött meg, mint a pár évvel ezelőtti nagyszínpados koncertjüknél. Sorjáztak a tőlük jól megszokott színvonalon az ultrabrutál grindcore túrások: Everyday Pox, Protection Racket, Silence Is Deafening, The Wolf I Feed, Fatalist, Quarantined, Analysis Paralysis, Dead, Dementia Access, hogy csak néhányat említsek a teljesség igénye nélkül. A Dead Kennedys átirat Nazi Punks Fuck Off már kitörölhetetlenül része a repertoárjuknak, valamint a minden idők legrövidebb zeneszáma címet a Guiness Rekordok Könyvében birtokoló You Suffer nélkül sem lenne teljes a kép.

A Soulfly műsora ezúttal kicsit nagypapásnak tűnt, ám így is azért ment az ugrabugra, headbang a mélyre hangolt riffekre, a törzsi témákkal vastagon ellátott ütemekre. A napjainkra meglehetősen leépült Max Cavalera vezetésével pozícióját évek óta stabilan tartó Soulfly nem elsőzör jár a Rockmaratonon, anno már a pécsin is játszottak (talán nincs is itthon olyan fesztivál, ahol meg ne fordultak volna). A dobosnak becsületére legyen mondva, hogy törött ujjal is ledobolta, amit kell! Legjobban a No Hope=No Fear felbukkanásának örültem (mekkora az a riff, atyaég!), még ha némiképp megnyírbálva is játszották. De nem volt elhanyagolható természetesen a Back To The Primitive és a Prophecy címadója sem. Bár Max kezében a hangszer jobbára csak díszlet (amit művel rajta, az inkább csak kamugitározásnak nevezhető), Marc Rizzo van olyan király gitáros, hogy elvigye zeneileg a hátán a produkciót – már ami a gitárokat illeti. Ja és azt majd’ elfelejtettem megemlíteni, hogy elmaradt a dedikálásuk – ráadásul egy tök átlátszó indok miatt.

5. nap

Egy olyan méregerős napot,mint a pénteki, nyilván nem lehetett egyszerű megfejelni. A legtöbben a Pantera, Superjoint Ritual és Down dalnok Phil Anselmo nevével fémjelzett Illegals Pantera szettjét várták, aminek én úgy indultam neki, hogy túl sokat nem várok tőle, de múltidézésnek tökéletes lesz. Pantera amúgy se lesz már többé az Abbott tesók elhalálozása után, így nagy valószínűséggel utoljára hallhattuk élőben volt Pantera tag prezentálásában ezeket az ikonikus nótákat. Ezenkívül csemegének elment még az egykori Immortal alapító Abbath Motörhead tribute-ja, a Bömbers, bár én nem csípem a tribute-okat és túlzottan nagy divat is lett ebből a jelenségből. Na de induljunk az elejéről.

A Divideddel kezdtem a Metal.hu sátorban. Őket nagyon megszerettem, már bemutatkozó albumukkal egy olyan profi együttes benyomását keltették, akik akár nemzetközi vizeken evezve is megállnák a helyüket. Leginkább a Machinae Supremacy-val, Painnel rokon “diszkómetaljukkal”, maskarás színpadi megjelenésükkel életet tudtak lehelni még a késő délutáni sávban is a sátorba. Jósa Tamás egy sokoldalú és jóravaló énekes, a thrasht játszó Archaic-ba is bele tud tenni 100%-ot. A Divided mindenképp üde színfoltot képez az itthoni keményzenei palettán, még sokra vihetik; bennük van a lehetőség, hogy a második albumukkal már egy szélesebb közönségréteget is elérjenek.

Egy kis geronto-rockkal folytattam a P. Box koncertjén. Nem tisztem eldönteni, melyik felállású P. Boxnak van inkább létjogosultsága, de akármelyik is állt a színpadon, kellemesen el lehetett hallgatni. Nem is tudtak mellényúlni az olyan korszakos nótákkal, mint a Soha nem elég, Ingajárat, Fantomlány, A Zöld a Bíbor és a Fekete vagy a fináléban a Vágtass velem. Nem a legmodernebb zene a P. Boxé, de legalább időtlen és kortól-nemtől függetlenül bárki számára ajánlott, aki a zenében az igényességet keresi.

Kicsit a Watch My Dyingba is belefüleltem, a már rövid hajjal mutatkozó Gaobr-t ezúttal a Niburta exénekesnője, a mindig csinos Horváth Martina is megtámogatta énekfronton. A WMD szereti a kihívásokat, korábban is alkalmaztak már női éneket (a Háttal álmodóban). Az Arénába pedig egy másik régi magyar kedvenc, az Insane miatt kukkantottam be. Ők erre az alkalomra igekeztek minél több arcot összeszedni a régi Insane felállásokból. Nekem a Knapp Oszis korszak volt a kedvencem, ezért is volt külön öröm őt újra az Insane színeiben látni a deszkákon. Figyelgettem ugyan a későbbi Insane dolgait és koncertjeit is, de valami számomra mindig hiányzott belőlük. Ez a fellépésük viszont segített újra felidézni a Jókai Klubos, Pesti Est Cafés időket,mikor még oda jártam szórakozni, ha valami friss, fiatal, kemény együttesre voltam kiéhezve. Az említett két hely túlzás nélkül az itthoni modern metal bölcsője volt, s nagy kár,hogy már nincsenek. De térjünk vissza az Insane-hez. Koncertjük számomra olyan volt, akár egy osztálytalálkozó. Sok-sok régen látott ismerősbe botlottam bele és beszélgettem velük. Többek egybehangzó véleménye szerint a Set It On Me végre úgy dörrent meg, ahogy mindig is kellett volna neki!

Ám még az Insane-en is túltett aznap az Apey&The Pea! A trió mára minden kétséget kizáróan az egyik legenergikusabb, legintenzívebb koncertbandává nőtte ki magát itthon. Megérdemelten állnak most sikereik csúcsán, hiszen megfeszített munkával érték el ők is, hogy minél többen felfigyeljenek rájuk. Egy kiváló hangzással fesztiválon is le tudnak hengerelni, erre most is itt volt az élő példa. Főleg a HEX című album dalait sulykolták, a régebbi témák egyre inkább csak mutatóba vannak jelen (Nazareth, Abraham, The Four Horsemen, Pothead). A HEX-es dalok közül még mindig a Slaves a legnagyobb ász szerintem, azzal az Exodus, Slayer módra thrashelős szögeléssel nagyon eltalálták, egyben új színeket hoztak a palettájukra. A Phil Anselmo-s napra a Maratonra nem is választhattak volna stílszerűbb brigádot a nagyszínpadra, hiszen Áron Andrásék jócskán merítenek mind a Panterából, mind a Downból. De nem állnak meg a fősodorbeli metal előadóknál, mivel Apey pont egy londoni Electric Wizard koncert hatására döntötte el, hogy a Pea-t ebbe a doomos, sludge-os, pincemélyen cammogó irányba viszi el. Ugyanígy hatott rájuk a Weedeater, Sleep, High On Fire is.

Sajnos az egyidőben zajló Our Hollow Our Home-ból sokat nem hallottam, mondjuk ez a brit metalcore fogat is nagyon ideszokott  Magyarországra (voltak már idén az A38-on). A dedikáláson viszont találkoztam velük és kaptam pengetőt is tőlük. A belga Abortedre pedig kb. ugyanaz áll,mint a Dying Fetusra: a death metal leckét remekül kitanulták a srácok és olyan bivaly, intenzív túrást mutattak be a rendelkezésükre álló időben, hogy azt biza még a halálmetal stílus legnagyobbjai is megirigyelhetik.

Átnéztem a Pair O Dice-ra is, a Metal.hu-ba. Ott az egyik tag, a gitáros Pohl Dávid nem más, mint a Lord énekes Pohl Misi fia. Volt is több közös koncertjük a Lorddal. A P. O Dice zenéje viszont nem geronto-rockos, inkább egy modernül zakatolós, blues-rock gyökerű riffekre épülő korszerű rock, amit Szokodi Zoltán vékonyka énekhangon elővezetett dallamai tesznek teljessé. Leginkább talán a Salvushoz áll közel, amit csinálnak, bár Pohl Dávidék észak helyett inkább dél felé veszik az irányt zeneileg. Szövegeik magyar nyelvűek és bármely egyszerű ember magáénak érezheti pl. a Készen állsz-t, Fejben dől el-t és a Mindig ugyanazt. Szimpatikus együttest ismerhettünk meg a Pair O Dice-ban, koncertjük után egy cd-vel is gazdagabb lettem.

Ha nem akartam volna, akkor is hallottam volna a Bömbers-ből részleteket. Abbath viszkiszagú hangon előadott Mocifej coverjei a maguk nemében szórakoztatóak ugyan, de a tribute akkor sem lesz a kedvenc műfajom. Viszont ha egy The Iron Maidens-t elhívna jövőre a Maraton, azt díjaznám, mert ők legalább unikálisak valamilyen szinten. 🙂

Visszajáró vendég Magyarországon a Bury Tomorrow is. Az angol társulat is a metalcore szekciót erősítette aznap. Ível felfelé nekik is a pályájuk, mióta a Kerrang! 2014-ben a legjobb új brit zenekarnak választotta meg őket, plusz jobbnál jobb turnékra kerülhettek be (pl. a nagy példakép Killswitch Engage-dzsel, August Burns Reddel és Atreyu-val). Az éjszakai órákban sikerült még ébren tartaniuk néhány fáradásnak indult fesztiválozót energiától duzzadó produkciójukkal. A Winter-Bates tesókra épülő öttagú banda jelenleg ötödik nagylemezénél tart és még idén visszatérnek egy önálló koncert erejéig Budapestre.

S a Rockmaraton lezárásaként jöhetett a várva várt főattrakció, a Philip H. Anselmo&The Illegals! Műsoruk, ahogy ígérték előzetesen, csak és kizárólag Pantera számokból lett összeállítva. A Mouth For Warral vette kezdetét az időutazás, előjöttek a ’98-as Kisstadionos koncert emlékei (sajnálatos módon az volt az egyetlen Pantera show Magyarországon). Habár már az első számnál kiütközött, hogy emberünk hangja bizony már nem a régi, de tudjuk, hogy nem élt apácaéletet. Még ha láthatóan össze is szedte magát, hogy legalább a Pantera örökségét, tekintélyét  ne rombolja le valami olcsó haknival (miként tette azt Max Cavalera a Roots lemezújrajátszó körútján). Aztán Becoming, Yesterday Don’t Mean Shit, I’m Broken, This Love, Walk, Fucking Hostile…ááá, komolyan nem tudom, mivel lehetett volna ezt még fokozni. Eme koncert is osztálytali jelleget öltött köszönhetően a sok rég látott ismerősnek. Sokan húzták a szájukat Anselmo és vérbeli déli metal harcosokból álló kíséretének fellépése miatt, mondván hogy sokat szövegelt, sokat alibizett, hangja már nincs top formában, blablabla, de én a magam részéről annak is örültem, hogy egyáltalán láthattam újra színpadon az egyszer a halál torkából már szerencsés módon visszatért énekest, aki nélkül sok metal dalnok másképp szólalt volna meg. A gitáros nem egy Dimebag ugyan, a dobos se ér szegény Vinnie Paul lábnyomába, de korrekten hozták az alapokat Phil hangjához.

Egy Cemetary Gates mondjuk még belefért volna esetleg, vagy urambocsá’ egy Cowboys From Hell, na de túl szép is lenne, ha minden tökéletesre sikerülne. 🙂 Túl hosszúnak sem volt mondható a program, úgy elrepült az a cirka 1 óra, hogy észre se vettük. A New Levellel köszönt el a modern metalzene egyik nagymestere a rajongóktól, fesztiválozóktól, s bármennyire is fanyalogtak sokan, én úgy mentem haza utána, hogy még repetáznék szívesen Anselmo-ból..akár egy Downnal jönne, akár ezzel a formációjával, vagy ha netántán újjáélesztené a Ritualt.

Köszönet a Rockmaraton stábnak ismételten! Jövő évben ünnepli a fesztivál a 30. jubileumot, remélhetőleg arra még több nagy dobást tartogatnak!

augusztus 23.,
augusztus 23.,
augusztus 29.,