Heaven and Hell/Wisdom 2007. 07. 04. PECSA

Mindig nagy öröm számomra, ha a legendás Black Sabbath tiszteletét teszi kis hazánkban. Így volt ez 1989 táján is, amikor még a – szépemlékű- Budapest Sportcsarnokban léptek fel a Headless Cross lemez turnéján, Tony Martin énekessel. Az a koncert felejthetetlen élményt jelentett és őszintén mondom, azóta is a kedvenc Black Sabbath lemezem és korszakom az az éra. (Előzenekar a kiváló Axxis volt!) Amikor híre jött, hogy Iommiék Heaven and Hell néven koncertet adnak nálunk, azonnal beírtam a naptáramba.


Szakadó esőben indultunk el egy kisebb társasággal a koncert helyszínére, a Petőfi Csarnokba.

Amíg a parkolótól – a hosszú sorban állás után – a színpad elé keveredtünk, egyrészt péppé áztunk, másrészt az előzenekar, a hazai Wisdom koncertjének javáról le is maradtunk. Amit láttam, az viszont tetszett. Dinamikus előadásmód, kitűnő hangszeres teljesítmény, kissé Maiden, korai – Helloween ízű saját dalok, és egy nagyon eltalált Survivor feldolgozás.

Negyedórányi átszerelés után elindult az E5150 intróval, majd a Mob Rules dallal a buli.  Az első nóták alatt picit meg is ijedtem. Iommi gitárja túl hangos volt, Dio éneke érthetetlen, Geezer mennydörgéseit keresni kellett, Vinny szerkójából gyakorlatilag csak a pergő és a cinek hallatszottak. (A hangzás, később azért sokat javult, de az átlagosnál jobbnak akkor sem mondtam volna.) A színpadképet Appice különleges dobfelszerelése uralta, magasan kiemelve, mögötte háttérvásznak, vetített képekkel. Előtérben pedig a 150 centis óriás, Ronnie James Dio, neandervölgyi/zombi ábrázattal villázott, és sajátos mozgása vonzotta a tekintetet.


Balján Iomi, jobbján Geezer pengetett talpig feketében. Sorra érkeztek a mára klasszikussá érő nóták: Children Of The Sea, I, (személyes kedvencem!) The Sign Of The Southern Cross, (másik kedvenc!) Voodoo, Computer God. A gitárosok a szokásosnál is kevesebbet mozogtak, és Iommi még csak véletlenül sem mosolygott volna. (Mondjuk, őt elképzelni sem lehet széles vigyorral az ábrázatán.) Talán kissé enerváltnak is tűntek! Appice a tőle megszokott módon igen „csúnyán”, de baromi pontosan dobolt. Dobszólója is remek volt.


A továbbiakban elhangzott a Falling Off The Edge Of The World, Shadow Of The Wind, Die Young hármas is. A közönség lelkesedése határtalan. Dio kitűnő frontember, nemcsak a hangja fergeteges, de színpadi viselkedése is szimpatikus. Előre megy, lepacsizik a szerencsésekkel. Aztán következett a Heaven and Hell majd’ negyed órában közönségénekeltetéssel, egy unalmas és feleslegesen hosszú gitárszólóval. Végül a ráadás: Neon Knights. Döbbenet!


A Black Sabbath – fusson bármilyen néven is – a legjobb metálzenekarok egyike. Ezek pedig egy klasszikus korszak, örökérvényű dalai voltak! Köszönjük!

Frog Leap
május 29.
Ritual Howls
május 29.